A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-08 / 32. szám
Keszeli Ferenc A BOLYONGO MUTATVÁNYOS Minekután hajnali álmában a költő oly zavaros víznek hullámai közt küszködött s az izmos örvények gyűrődő párnáiban már-már fuldokolt — hirtelen eszébe ötlött a rémségesen egyszerű és felhantolt szintjén az iszapos folyamnak felragyogott előtte az a bizonyos kiút hát persze-persze mondta szórakozottan s a habokból máris kecsesen kiemelkedve elindult eztán járni a vizén elindult ő a távolabbik part felé de mert a parton virrasztó árvízvédelmi emberek csupán egy unott pillantást vetettek eme korántsem bibliai mutatványra a költő úgy határozott folytatja útját s majd lentebb partot ér ballagott tovább jámborul de mert a parton virrasztó árvízvédelmi emberek az alsó folyamszakaszon már egy unott pillantásra sem méltatták eme korántsem bibliai mutatványt a költő úgy határozott hogy útját a vizén folytatja most már kézenállva és minden nehézség nélkül kézreállt Fotó: Könózsi Miklósi Péter két verse Nézd! lépsz egyet és tested mellett ingaként hasítja a villogó mindenséget egy pont: a kezed, s rajta öt ujjad — öt világrész. . . Kezek! A zongora billentyűtengerén hullámzó vitorlások meggyfaboton összekulcsolt öregség-ráncos borhegyek balettzene ütemére hajladozó csont-izom-vízsugarak ki a szárazföldön oly tohonya testtel vonszolta fáradalmait keresztül-kasul az iszonyat rongyaiban tetszelgő városon de a parton virrasztó fáradt árvízvédelmi emberek így sem vetettek többé pillantást felé ezért a költő úgy döntött: alámerül útját e tudósítás nem követheti tovább utóirat későbbi értesülések szerint az óceán vizén látják öt rendszerint jövő és menő hajóknak kalappal köszön kézzel int de óva s lengedez ott a sós vizén mint végtagokkal felszerelt elárvult kósza bója A kezed: egy pont de körülötte az élet és óriási távlatok POST MORTEM Ha egyszer talán cserben hagy az élet és a rettegő beteljesülés mindent egybemos akkor a nemléttel perelve aranyhallá változom szemed tengerében vagy a gyász bokrai alatt — mert minden más megszakad — gyökeret verek a kömezökbe és margaréta-tenyeredbe hajtom arcomat tunk valahogy. A Balaton nagyon jó, meleg, ismételgették elragadtatással. Jó bor, finom bor, Magyarország szép. Körülbelül ez volt minden, amit közöltek. Kérdezték, én hová utazom. Mikor megmondtam, eléggé nagyra nyitották a szemüket. — Offiziell? — kérdezte az egyik, teljesen fölöslegesen, mert annyit csak tudnia kellett, hogy akkor nem utaznék második osztályon. — Szabadságra — feleltem. — Turisztika. — Ó! — bólogattak elismeréssel, s nyomban utána hadarni kezdtek egymás között valamit, amiből azt véltem kiérteni, hogy látod, ezek mehetnek akárhová, mi bezzeg! Hát igen. Mi tagadás, én is irigylésre méltónak találtam magamat, s megdicsöülten, de illő szerénységgel ültem a helyemen. Pesten kiszállt a kövér asszony, mindnyájunknak jó utat és jó egészséget kívánva. Meglepetésemre az afrofrizurás fiú régimódi gavallériával segítette le nehéz csomagjait, és a lépcsőkön is levitte neki. A csepeli házaspár is kiszállt, csak a breviáriumozó pap, a két német meg én maradtam a kupéban. Nem sokáig, mert felszállt egy csinibaba, aki elejétől végig nagyon rezerváltan viselkedett, pedig a németek rögtön ismerkedni szerettek volna vele. Csodálkoztam, hogy miért nem szállnak le ők is Pesten. Meg is kérdeztem, hogy nem tévedésből maradtak-e a vonaton. Elmagyarázták, hogy Kecskeméten várja őket egy magyar barátjuk, aki Berlinben pincérkedett egy évig. Ö viszi őket autón „Szamarti"-ba, ahol valami kis nyaralója van. Kecskemét után csak ketten maradtunk a csinibabával, aki mindaddig tüntetően belemerült egy könyvbe. Aztán megunta az olvasást, kiment a folyosóra, visszajött, felnyúlt a csomagjába, kivett egy szép őszibarackot, jól ápolt körmöcskéivel lenyúzta a héját, és előrehajolva, nehogy lecsepegtesse magát, befalatozta. Még sikkantott is egyet, mikor a gyümölcs majdnem kicsúszott a kezéből, úgy kapta el félúton. Nem volt többé hideg szobor, nagyon is mozgékony lett és természetes. Úgy sejtettem, hogy nem bánná, ha megszólítanám. Minthogy ez nem történt meg, ö tette meg az első lépést. — Szintén Jugoszláviába utazik? — kérdezte, miközben buzgón tisztogatta kezét a kölnis papírzsebkendőcskével. — Jugoszlávián átutazom — feleltem titokzatosan. — Görögország? — Törökország. Rá nem tett különösebb benyomást a közlés, egy bólintással tudomásul vette. Aztán én kérdeztem: — Szabadságra utazik az Adriához 1 s Nevetett. — Dehogy. Hazamegyek Szabadkára. Beszélgetés közben megtudtam, hogy tanárnő, méghozzá tornatanárnő. Én is elmondtam, hogy most végeztem az archeológiát, s tulajdonképpen a szakmai érdeklődés volt úti célom meghatározója. — Valamikor a mesterséget kitanult legények tapasztalatszerző vándorútra keltek, hogy találkozzanak szakmájuk művelőivel idegen országokban is, ahol új fogásokkal ismerkedtek meg, szélesedett a látókörük, hasznos barátságokat kötöttek, s egy év vagy még hosszabb idö után hazamentek, és vizsgaművüket letették a céh mesterei elé. Ha azok remeknek ismerték el a munkát, akkor felvették a céhbe, s ö maga is mester lett. Valahogy én is ilyen vándor mesterlegénynek érzem most magam. De szerencsére már a vizsga után. — És remekelt ? — nevetett a tanárnő. — Nem kell szégyenkeznem, egészen jól ment. (Folytatjuk)
