A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

i tudja, eszébe jutott-e már valaki•C riek egy-egy lyukas talpú avagy I divatját múlt cipő eldobása előtt arra gondolni, hogy vajon a cipőkészítés hány évtizednyi, sőt, hány évszázadnyi tapasztalatát rejti magában e szomorú sorsra érdemesült lábbeli? ... Vagy eszébe jutott-e ilyenkor valakinek is, hogy a homo sapiens vajon mikor próbálta először megvédeni lábát a nyirkos, sziklás talaj, esetleg a napégette, forró homok okozta bántalmak elől ... Az erre vonatkozó kutatások, illetve a korabeli feljegyzések tanúsága szerint körülbelül háromezer éve, hogy elkészült az első „cipő". Igaz, eleinte csupán nagyobb és vastagabb falevelekből, majd fakéregből; később azonban már papiruszból, sőt, bőrből is! A láb formájához idomított talpat hánccsal vagy szíjjal erősítették oda a bokához. Őseink arra is rájöttek, hogy a zsiradékot tartalmazó lábbeli jobban óvja a lábat az átnedvesedéstől. Ezért hát — a szó legszorosabb értelmében — a zsiradékot belerágták a cipötalpba! A régészek által feltárt legősibb cipőre: egy szandálra Tut-Anch-Amon egyiptomi fáraó sírjában bukkantak rá. Papiruszból készült, s arannyal volt díszítve; de az ókori görögök és rómaiak is már fejlett cipőkultúrával rendelkeztek. A XII. és XIV. század között viszont a két-három lábnyi hosszúra megnőtt cipőszörnyetegek divatja burjánzott el világszerte. Hosszú évtizedeken át a láb, pontosabban a lábbeli mérete az előkelőség, a gazdagság mértéke és mutatója volt. Az úri ifjoncok kiváltképpen Luxemburg János uralkodása alatt „módiztak" a térden megkötött és a hosszukat tekintve olykor akár az egy métert is meghaladó „topánkákban" ... Valószínű hát, hogy innen ered a köznyelvben mindmáig népszerű nagy lábon élni hasonlat. Úgy tűnik, korunk hegyes orrú vagy magas sarkú cipői pusztán elkorcsosult utódai a középkorban dühöngő divatőrület egyszer kunkori, másszor — mai szemmel nézve — talán sítalpaknak is beillő cipellőinek. Nyilvánvaló, hogy a lábbeli az egyiptomi fáraók korában éppen úgy divatcikket jelentett, mint az Anjou grófok idején — vagy akár manapság is. „No, végre válassz már valamit..." „Mama, hidd el, hiába van öt pár is előttem, egyik sem tetszik igazán!" „De akkor milyen cipőt vegyek neked ?" „Amilyen az Évinek van. Tudod, olyan nyitott sarkú, barnát." „Ö talán a holdon vette?... Neki is csak itt a Priorban, vagy valamelyik cipőboltban kellett megvennie, nem?!" „Igen-igen, de most nem látok olyat. Másféle pedig nem kell. Gyere, menjünk inkább haza ..." Ez az illetlenül ellesett párbeszéd jutott az eszembe, amikor a minap a partizánskei Augusztus 29. Cipőgyár komáromi (Komárno) üzemébe igyekeztem, hogy az iránt érdeklődjek: miképp vált be a hétnyolc éve létesített üzem; ám legfőképpen afelől, hogy a komáromiak tapasztalatai szerint miként lehet jó cipőt csinálni? Gondolom kevesen sejtik, hogy itt, Komáromban ez különösen helyénvalónak tűnő kérdés. E kedves és vendégmarasztaló városka lakosságának ugyanis évszázadokon át messze földön ismert, nagy tekintélyű ré%tege volt a csizmadiák közössége. Ezek a szorgalmas, megbízható szakemberek aránylag jól kerestek, így tekintélyes és megbecsült polgárai voltak a városnak. Hírnevük gyarapodását bizonyítja, hogy a török háborúk befejezése utáni időkben csak harmincnégy, de a múlt század derekán már száztíz csizmadia mester működött a városban. Persze, manapság mindez már történelem, csupán réges-régi céhszabályzatok, mesterlevelek vagy a céhgyülések jegyzőkönyveinek sárguló lapjai őrzik a múlt emlékeit; no meg Jókai Mór kiapadhatatlan írói fantáziája, aki az Elátkozott család című regényében örök emléket állított szülővárosa becsületes, eszes és legfőképpen dolgos kezű csizmadiáinak. Ma már, természetesen, a komáromi cipőgyárban is nagyüzemi termeléssel folyik a munka. Ám azért így is — vagy annál inkább! — furdalja az ember oldalát, hogy megkérdezze ennek az évszázadokon át virágzó, híres komáromi mesterségnek mai követőitől: véleményük szerint vajon milyen a jó minőségű cipő? Gabriel Podolinsky, az üzem személyzeti osztályának vezetője bárminemű hoszszabb töprengés nélkül, készséggel válaszol: — A minőség fogalmát több oldalról is meg lehet közelíteni — mondja. — Lehet tudományos szempontok szerint osztályozni s megannyi műszaki paramétert kidolgozni. Ilyenkor azonban fönnáll az a veszély, hogy az adatok bűvöletében megfeledkezünk arról, hogy a cipő: áru, amelyet végül is ránézésre vásárol meg a vevő. Ha megfelel és tetszik neki, akkor megveszi; ha viszont nem, úgy egyszerűen visszateszi a polcra. Magyarán: a hordhatóságon kívül sokat számít a fogás, a küllem és persze a szín. Ellenben az is nyilvánvaló, hogy mint minden divatcikknél, a cipőknél is lényeges, hogy — az imént felsorolt „mutatók" mellett — bizonyos fokú szellemi többlet mutatkozzék meg a divat legújabb vonalait követő lábbelik külalakjában. Vagy ahogy ezt a fiatal és csinos Takács Edit, a szalagvezető ellenőrök egyike fogalmazta: — Lényeges szempont, hogy a divatcipök sikkesek legyenek. És természetesen arra is gondolnunk kell, hogy becsületes munkával elejét vegyük a cipőipar legjellemzőbb hibáinak: a talpleválásoknak és a saroktöréseknek. A komáromi cipőgyárban ezért sem a szalagellenőr, sem a cég minőségi ellenőre nem holmiféle üvegkalitkában ül, hanem az üzemben, a szalagok mellett él. Így nem csak a raktárban, de inkább a raktárig nézi a cipőt. Járjuk a varrógépek zúgásától hangos üzemcsarnokot. A személyzeti osztályvezető itt-ott meg-megáll egy pillanatra, aztán egy disznóbőrből készülő férficipőt vesz a kezébe: — A viszonylag egyszerű termékeknek a technológiája is nyugodtabb — mondja. — Vonatkozik ez a hazai kereslet kielégítésére készülő s az exportra irányuló lábbelikre egyaránt. De a begyakorlottságból igy sem válhat rutin, és minták állandóan változó folyamatában a legkisebb lezserség sem engedhető meg. A szalag mentén nem lehet amolyan „odanyúlok-ideteszem" módon dolgozni. Ez pedig szinte már hozza is magával a szilárdabb munkafegyelmet, a szervezettséget, mindez viszont a gazdasági eredményességet és a javuló minőséget. 12