A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-17 / 3. szám

A társalgás is élénkebben folyt most. Berton úr az egyik fiókból kivett egy vékony könyvecskét, és átnyújtotta a fiatal tisztnek. Az állítólagos magántudós meglepetten állapította meg, hogy egy teljesen szabályszerű, fényképpel és személyleírással ellátott francia útlevelet tart a kezében. Csak a nevét, foglalkozását és a lakcímét változtatták meg. A magántudósból Héctor Delaunay, a dijoni Fréres Gossecs cég borpincéinek üzleti képviselője lett. — Ezzel, kedves Héctor — magyarázta élénken Berton úr pergő, dallamos franciasággal —, kivesz egy szobát a Cuatro Naciones hotelban. Szolid, megbízható szálloda, kereskedők és ipari vállalkozók szoktak megszállni benne. Néhány nap múlva várunk oda valakit, és szeretném, ha addigra ön már feltűnést nem keltő törzsvendégnek számítana ott, akit a szálloda sze- * mélyzete rokonszenvesnek tart. De ismételten figyelmeztetem: mától fogva meg kell szakítania a követségünkkel mindennemű kapcsolatot. Ezentúl ön minden tekintetben francia állampolgár! így kezdődött Héctor Delaunay kereskedelmi utazó harmadik élete, akit két évvel később sikertelen gyilkossági kísérletért háromévi börtönbüntetésre ítéltek. Berton úr kezdettől fogva rendkívül elégedett volt a fiatalember teljesítményével, és a két férfi közt egyre szorosabb barátság szövődött, amely mármár apa és fiú gyengéd kapcsolatára emlékeztetett. Az idők folyamán Berton úrról kiderült, hogy valóságos mókamester, szinte tapsikolt örömében, ha egy-egy bonyolult sakkhúzást pompásan sikerült végrehajtaniuk. Egy este azonban, amikor együtt vacsoráztak a Cerveria Alemanában, gondterhelten és mogorván ült, s csak amikor már szivarra gyújtottak, volt hajlandó elárulni, mi nyomja ma a lelkét. — Egy nehéz és kényes munka vár ránk — avatta be bizalmasan Delaunay-t —, és én, Héctor, hasztalan keresek valakit, aki önnél alkalmasabb volna erre. El kell utaznia, s még csak azt sem tudom önnek megmondani, hogy valójában hova. Valahol délen fog kirobbanni a dolog, talán Granadában, esetleg Cádizban vagy Sevillában, és egyelőre még teljesen homályos és áttekinthetetlen az egész mint a tengert megülő köd. Egy azonban biztos: ha elvállalja, legyen óvatos, mint a kígyó. Afrika és a Közel-Kelet érdekelt benne, s azok az emberek szeretnek lövöldözni. — Kész vagyok a feladat teljesítésére — válaszolta Delaunay. — Mit tanácsol, hol kezdjem? — Nem tudok semmi biztosat, de ha a szimatom nem csal, Sevilla látszik a legalkalmasabbnak. Április végén kezdődik ott a tavasz ünnepe, az a bolondos feria, és már most seregestül érkeznek oda az idegenek az ünnepi látványosságra. Egy ilyen felbolydult várösban könnyen elrejthető az, aminek rejtve kell maradnia. — Rendben van, Berton úr. Holnap utazom Sevillába. — Nagyszerű, fiam. Akkor hát elmondok önnek mindent, amit erről a dologról tudok. Az egyszerűség kedvéért nevezzük el a legfontosabb szereplőjéről RP-ügynek. Egy hét múlva Delaunay meggyőződött róla, hogy Berton úr szimata valóban csalhatatlan. A szállodák előcsarnokában gyanús arcokat fedezett föl, olyan emberek arcát, akik aligha tartoztak az évről évre Sevillába látogató ártalmatlan kíváncsiskodók közé, s akiket minden bizonnyal nem a mór feriák emlékét őrző buja tavaszünnep csábított ide. Az ódon házak árnyas patiói bizonyára nemcsak az ünnepi kavalkádok, táncok és tűzijátékok előkészületeit rejtegették. Delaunay körültekintően és elővigyázatosan bővítette bizalmasainak és megfigyelőinek a körét, akik majd segítségére lehetnek az RP-ügy titkának felderítésében. Hotelszobájában fájdalmas sóhajjal elégette Angelos Saavedra románcait, és elővette a bőröndjéből a burgundi borok árjegyzékét —• feltételezte, hogy ő sem kerüli el az ismeretlen ellenfél figyelmét, és gondosan ügyelt rá, hogy személye a legcsekélyebb mértékben se kelthessen gyanút. Noha naphosszat tüntetően látogatta a szállodák, tavernák és albergók tulajdonosait, hogy teljesítse üzleti megbízatását, gondolatban kitartóan lopakodott az óváros zegzugos sikátoraiban a Sevillában tartózkodó idegenek nyomában. Delaunay kellemes feszültséget érzett az idegeiben, s ezt a feszültséget csak fokozta a sevillai tavasz'. A Guadarrama hófödte csúcsainak lábánál uralkodó madridi tél metsző hidege után a déli illatokat hozó langyos andalúziai szellő fogadta s a boldog verőfényben fürdő város, ahol egész évben nyílik a rózsa. Buja, barbár pompában virult a nők szépsége, és a mámoros estéket megédesítette a szerelem igézete. Mikor a Herkules sétány és az Alcazar kertjei fölött acélos pengéssel EDUARD BASS A CIRKUSZOK VILÁGA-« kifeszült az éjszaka sötét sátra, a katedrális mellett ágaskodó karcsú Giralda ismét mohamedán minaretté változott, a város ereiben lüktetve áradt szét a szilaj mór vér, és kitörölhetetlen emlékeivel feltámadt e föld népének elfojtott múltja. Európa nyugati kultúráját elsöpörte a szél, és ezernyi dallamban kelt életre az afrikai hódítók életének ritmusa s az egzotikus római kolónia zsibongó forgataga. Ilyenkor Delaunay felkereste a calle Trajano lebujait, ahol éjszakánként ott nyüzsögtek a nyugtalan vérű sevillai férfiak. Apró kis zugszínházak voltak ezek, amelyek kizárólag a férfiaknak nyújtottak élvezetet. A parányi asztalok mellett egyetlen hölgy sem foglalt he: lyet, valamennyit hallgatag férfiak ülték körül, kalappal vagy sapkában a fejükön andalúz városi hidalgók manzanillaí bort ittak, szivaroztak, és a műsorfüzetet nézegették. Ezeknek a színházaknak egyetlen repertoárjuk volt, mindig ugyanaz, a férfiak képzeletét örökké izgató női test. A legkülönbözőbb változatokban jelent meg sóvár tekintetük előtt: karcsún és telten, felöltözve, fátylakba burkolva, mélyen kivágott ruhában, félmeztelenül és teljesen ruhátlanul. Egymást követték a-táncosnők és énekesnők, könnyűvérü örömlányok végtelen sora, de csak azok arattak tapsot, akik a záró refrénnél merészen ledobták magukról az utolsó ruhadarabot is, és paradicsomi mezítelenséggel illegették magukat a férfiak mohó tekintete előtt. Ebben a környezetben talált rá Delaunay Clemencitára. Azon a napon voltaképpen a Cervantes Színházba ment az Isteni szeretet utcájába, de valami különös belső nyugtalanság kerítette hatalmába, s nem bírta kivárni a dráma végét. Előadás közben kiosont, megkerülte a színház épületét, hogy az Isteni szeretet utcájából a calle Trajanóba jusson, ahol a földi szerelemnek hódoltak a férfiak. A tolongó tömeg váratlanul egy kapualjba sodorta, s ott máris készségesen lesegítették a köpenyét. Hagyta, hogy bevezessék a kétes hírű ismeretlen tabarinóba, elhatározta, hogy az este hátralevő részét a sors kényére-kedvére bízza. A színpadon négy termetes Juno ült csaknem antik egyszerűségű pózban. A patetikus kísérőzenét szolgáltató gitáros alakja sötéten rajzolódott ki fehérlő telt idomaik mögött, az ötödik matróna kasztanyettával a kezében előttük táncolt énekükkel és ritmikus tapsukkal kísérve. Delaunay sanlúcari muskotályt rendelt, és szórakozottan nézte a színpadon felvonuló nők seregszemléjét. Meglehetősen szánalmas látvány volt, a testes honi szépségek szemérmetlen cédákkal váltakoztak, akik a kontinens minden zugában megfordultak már, s itt most félredobták szégyenérzetük utolsó maradványait is. Delaunay-t hidegen hagyta a rafinált szajhák rutinos magakelletése, de önkéntelenül kissé előrehajolt, amikor az egymást követő műsorszámok forgatagában megpillantott egy lányt, aki nem vett részt a szemérmetlen versengésben. Kasztanyettát csattogtatva libbent be a színpadra, és hagyományos spanyol táncokat mutatott be, nem jobban és nem rosszabbul, mint általában azok a sevillai lányok, akik kiöregedett balettmesterek tánctanfolyamain sajátítják el a klasszikus fandangót, trinitariót és bolerót. De akárcsak ők, ez a lány még őszinte örömét lelte a tánc szilaj, cigányos ritmusában, és sovány gitárosa is érzéssel pengette hangszerét. A természetesség friss fuvallata megváltásként hatott Delaunay-ra, s mivel a lányt szépnek találta, magához intette a pincért, és megkérdezte tőle a táncosnő nevét. — Clemencita — válaszolta az öreg, ravasz colradore —, kívánja, hogy az asztalához hívjam, kegyelmes uram? A lány később valóban odaült Delaunay-hoz, vele volt a bátyja is, Pascual Ximenez y Garcia, a gitáros. Mindketten rendkívül udvariasan viselkedtek, és azzal a sevillaiakra jellemző könnyed szellemességgel társalogtak, amelynek kedveskedő, tréfás túlzásai hamar feloldják férfi és nő félszeg tartózkodását. Ilyenkor a szerelmi vallomás úgyszólván hozzátartozik az illemhez, és értékét a kifejezésmód eleganciája szabja meg. A fásult Delaunay valósággal újjászületett ebben a váratlan, sziporkázóan szellemes szópárbajban, melyet Clemencita kihívó mosolya és ragyogó szemének bizalmas pillantásai kísértek. Maga sem tudta, hogyan, egyszer csak azon vette észre magát, hogy másnapra sétálni hívta a lányt a Maria-Lujza-parkba. Ez is természetes és magától értetődő volt, mint minden, ami később közte és e kedves lány között történt. Delaunay egyszerűen úgy találta, legokosabb, ha szabad óráit egy szép nő társaságában tölti el, aki ugyan nevetve esküdözött, hogy ő sem szent, mégis mérhetetlen távolság választotta el kolléganői és vetélytársnöi hivatásos cinizmusától. Delaunay úgy érezte, ez igazán neki való kaland, nem jár kötelezettségekkel, és bármikor fájdalom nélkül pontot tehet utána. Az emberiség történetében már bizonyára nem egy férfi akadt, aki ugyanilyen könnyű szívvel és hasonló elhatározással adta át magát egy nő varázsának, hogy aztán egy idő múlva rádöbbenjen, az ész nem mindig ura a boldogságnak. Héctor és Clemencita legalább annyira megőrizték józanságukat, hogy nem áltatták egymást sírig tartó szerelemmel. Szerelmük mégis annyira természetes volt, hogy egy nap Delaunay, ez az egészséges, izmos, atlétatermetű férfi a túláradó boldogságtól mámorosan hajolt csendesen szendergő kedvese fölé, és elérzékenyülve suttogta : — Ha arra gondolok, hogy egyszer hűtlen leszel hozzám ... hogy talán már most is hűtlen vagy ... • n