A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-13 / 24. szám

Irodalomtörténészeinket gyakran éri az a vád — paradox módon olykor még céhen belülről is (I. például Klaniczay Tibor: Hagyományok ébresztése c. könyvét) —, hogy meglehetősen mostohán bánnak a XV. és XVI. századi magyar szellemi élet kevésbé ismert képviselőivel; többnyire megelégednek a másod- vagy harmadkézből vett, nemzedékről nemzedékre egymásnak hagyományozott tömör, ám kielégítőnek semmi esetre sem (s néha még pontosnak is csak alig) nevezhető jellemzésekkel, sőt az is megesett már, hogy egyik-másik magyar humanistáról külföldön monográfia jelent meg, ugyanakkor magyarul még egy komolyabb tanulmány sem méltatta érdemeit. Különösen rájár a rúd azokra, akik valamilyen okból külföldre kerültek és latinul írták műveiket: ezeknek olykor még a származása és kiléte is bizonytalan, hiszen a kötelezően felvett latin hangzású név vajmi keveset árul el róluk, s csupán egy-egy véletlenszerűen odavetett megjegyzés utal esetleges magyar származásukra. Persze óhatatlanul fölvetődik a kérdés: vajon mindezekért a mulasztásokért kizárólag csak az irodalomtörténészek okolhatók? Elvégre e hajdan élt jeles férfiak között nemcsak költök és literátorok akadtak, hanem a maguk korában elismert történészek, természettudósok és orvosok is, akik munkásságát — még ha szépirókat megszégyenítő módon is tudtak stilizálni — bajos volna egy irodalomtörténet lapjain elemezni. Tudománytörténésznek kell lennie az embernek, hogy megnyugtató módon feltérképezze a bonyolult összefüggések hálózatát, és minden kétséget felejtetve kinyomozza : mi az, ami egy életműben eredetinek tekinthető, s mi az, ami csak másoktól kölcsönvett gondolat. Sajnos azonban tudománytörténészeink még nem jutottak el e feladat fontosságának tudatosításáig. így kénytelenek vagyunk az irodalomtörténészekre hagyatkozni, s ezzel az ördögi kör ismét bezárul. Mindezt azért fontosnak tartottam elmondani, hogy némiképp magyarázatát adjam, miért is cseng olyan szokatlanul a 450 évvel ezelőtt. 1531 júniusában született Zsámboky (Samboky) János — latinosan: Johannes Sambucus — neve a legtöbb ember számára. Mert keveset tudunk róla, tagadhatatlanul, jóllehet korának egyik jellegzetes egyénisége és nagyra becsült szellemi embere volt, aki fél Európa tudósaival levelezett — leveleit még a legnagyobb igyekezet ejlenére sem sikerült maradéktalanul egybegyűjteni eddig —, filozofikus költeményeket és történelmi értekezéseket irt latínul, legszívesebben azonban az ókori görög és római szerzők műveinek — ma így mondanánk: — sajtó alá rendezésével foglalkozott. Életútja — sok más kortársával ellentétben — viszonylag jól nyomon követhető, habár megválaszolatlan kérdés így is jócskán akad személyével kapcsolatosan. Vannak — elsősorban külföldiek —, akik vitatják magyar származását, mégpedig azon az alapon, hogy Zsámboky sehol sem állította magáról azt, hogy magyar. Igaz viszont, hogy az ellenkezőjét sem mondta soha, s ha figyelembe vesszük azt a körülményt is, hogy fennmaradt jónéhány magyarul írt levele, akkor magyar voltát tényként kell elfogadnunk, már csak azért is, mert 11 éves volt, amikor gyakorlatilag végleg elhagyta szülővárosát, Nagyszombatot (ma Trnava) és 20 évi vándordiákoskodása alatt egyszer-kétszer fordult meg a szülői házban, magyarul tehát gyermekkorában kellett még megtanulnia. Apja, Samboky Péter egyébként köztiszteletben álló és jómódú nagyszombati polgárnak számított — néhány alkalommal városbírónak is megválasztották —, noha fiatal korában alighanem menekültként telepedett le a városban. Neve alapján ítélve úgy tűnik. Zsámbokról vagy Zsámbékról származott, s ezt látszik megerősíteni fiának egy megjegyzése is — „Zamboc ad ipsam Budám sita" (Budához közel fekvő Zamboc) —, amely antwerpeni barátjának, Christian Plantin-nek írott levelében található. (Plantin korának egyik legjelentősebb nyomdásza és könyvkiadója volt.) Nagyszombat jelentősége — furcsa módon — a tragikus kimenetelű mohácsi ütközetet követően nőtt meg. A belviszályoktól és a török seregektől egyaránt sújtott ország könnyű prédának ígérkezett a bécsi udvar számára is, s Ferdinánd nem is késlekedett sokat: seregével elfoglalt mindent, amit csak lehetett. Így került már 1527-ben „oltalma" alá Nagyszombat is. amelynek lakossága a beözönlő menekültek jóvoltából rohamosan gyarapodott. Buda és Esztergom török megszállása után fontos közigazgatási és 1 A emlékezete egyházi központtá lépett elő, az esztergomi érsek is itt rendezte be rezidenciáját. 1553-ban Oláh Miklóst, a kiváló humanista történetírót, Erasmus barátját nevezték ki esztergomi érsekké, s ez a döntés különösen a nagyszombati közművelődés szempontjából nézve bizonyult áldásosnak. Oláh Miklós jóvoltából a nagyszombati iskola afféle akadémiává lépett elő (később ebből nőtt ki a nagyszombati egyetem), megnőtt a városban a könyvek iránti érdeklődés, ami azért is nagy szó, mivel akkoriban a könyv még nem volt olcsó mulatság. A derék, felvilágosult — bár vallási ügyekben igencsak merev magatartást tanúsító — püspök a tehetséges ifjak külföldi taníttatását is lehetővé tette, természetesen a saját költségén. Mivel Zsámboky már 11 éves korában, 1542 októberében beiratkozott a bécsi egyetemre, nem Oláh Miklós „ösztöndíjasaként" kezdhette tanulmányait, a későbbiekben azonban neki is jutott a jótéteményekből. 1553-ban Oláh megteszi öt unokaöccse, Bóna György nevelőjévé, s ezentúl a taníttatás költségei már nem Sámboky Pétert terhelik. Az ember azt is hihetné — mellesleg teljes joggal —, hogy ez a megbízatás egy 22 éves fiatalember számára az első komolyabb feladat, amit önállóan, semmiféle segítségre nem számithatva kell megoldania — holott ez idő tájt Zsámboky János mögött már figyelemre méltó eredmények álltak. Még 19 éves sem volt, amikor sajtó alá rendezte Lukiánosz Válogatott párbeszédei t és Homérosz eposzait, közben verseket írt és fordított — ezek könyvbe gyűjtve, Démégoriai címmel 1552-ben, Bázelben jelentek meg —, s még arra is futotta idejéből, hogy fél Európát bejárja. Bécsben nem sokat időzött 1542-ben, mert 1543 elején már Lipcsében tanul Camerariusnál, 1545. június 29-én viszont már Wittenbergbe immatrikulálják; de Luther és Melanchton városába nem a legszerencsésebb pillanatban érkezett: a katolikusok és a protestánsok közötti ellentétek hosszabb nyugalmi idő után ismét kiéleződtek. így nem valószínű, hogy e felfordulás közepette zavartalanul folyt volna a tanítás. 1547-ben ismét Bécsben látható, de 1548-ban már Ingolstadtban tanul, hogy aztán onnan is tovább vándoroljon Strassburgba, ahol Sturm előadásait hallgatja nagy figyelemmel. 1551-ben viszont már őt hallgatják Párizsban (előadásának címe: Arról való beszéd, hogy a fiúk hamarabb ismerjék meg a szónokokat mint a költőket), egy évvel később pedig Ingolstadtban. Hogy előadásokat tart az egyetemen korántsem jelenti egyben tanulmányai befejeztét, már csak azért sem, mert az effajta kóborlások közben aligha lehetséges egyetlen tudományágnál megállapodni — kivált, ha annyi minden érdekli az embert, mint Zsámbokyt —, a végcél ugyanakkor valamilyen szakmai ismereteket igazoló diploma megszerzése, ehhez viszont az szükséges, hogy az ember huzamosabb időt töltsön el egy helyen. A párizsi és az ingolstadti intermezzo után egy kis bázeli kitérővel Padovába megy. ahol a gondjaira bízott Bóna Györggyel az orvostudományok tanulmányozásában mélyednek el. Zsámboky 1555-ben befejezi az orvosi stúdiumokat, de saját bevallása szerint nem érez különösebb vonzódást az orvosi pálya iránt. Csak a kényszer viszi rá, hogy Bécsben praktizáljon is, ö szívesebben foglalkozik az antik szerzőkkel, akiknek kéziratos müveit előszeretettel és céltudatosan gyűjti, s amint lehetséges sajtó alá is rendezi őket, hiszen csakis úgy tehetők közkinccsé, ha nyomtatásban is napvilágot látnak. A kéziratok vásárlása egyáltalán nem volt olcsó mulatság, ráadásul egy műből lehetőleg több kéziratot is be kellett szerezni, hogy ezzel is csökkenjen a hibalehetőség. Zsámboky néhány költői munkáján kívül éppen ezekkel a megbízhatóan szerkesztett ókori görög és latin müvekkel aratott nagy sikert a tudós humanisták körében. Amig a világot járta és személyesen tárgyalt a nyomdászokkal, addig nem is voltak a megjelenés körül komolyabb fennakadások. 1564-ben azonban végleg letelepedett Bécsben és mint császári udvari történész tevékenykedett, így aztán kiadóival már csak levelek útján érintkezhetett, s amint azt később oly gyakran keserűen tapasztalhatta ís — ez nem éppen a legcélravezetőbb megoldás volt. Az még csak hagyján, hogy a könyvek megjelentetése késett, de nem egyszer előfordult az is, hogy a drága kézirat „elkallódott", kártérítést viszont soha nem kapott érte. A császári könyvtár számára is vásárolt kéziratokat és könyveket, s amint csak idejéből futotta, rendszerezte is az ott felhalmozott munkákat, mert jó oka volt abban reménykednie, hogy a már évek óta betöltetlen könyvtárosi állást ö kapja meg. Úgy látszik azonban, erre a posztra mások is pályáztak, mert Zsámboky később keserűen panaszolja egyik levelében, milyen csalárd módon kijátszották őt. Persze nemcsak ez, hanem egyéb jelek is sejtetni engedték -már: az udvar díszeinek kikiáltott humanisták kora végérvényesen lejárt. Még ötven évvel korábban egy humanista jelenléte valamelyik királyi vagy főúri udvarban a király illetve a főúr számára volt megtisztelő, de a XVI. század második felében a humanista mind inkább közönséges udvaronccá válik, aki teljes mértékben ki van szolgáltatva urának, s bárki packázhat vele. Zsámboky Jánosnak például viszonylag szép fizetése lett volna a császári udvarban (kb. 600 arany évente), ha maradéktalanul kézhez kapta volna. De rendszerint nem kapott semmit, vagy ha mégis, akkor is kevesebbet, s azt is jócskán megkésve. így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy élete vége felé egyre inkább anyagi gondok gyötrik, még szeretett könyveiből és kézirataiból is olykorolykor el kell adnia néhány darabot. De kinek kell a könyv? Még leghamarabb a császári könyvtárnak; meg is veszik, de ahogy a fizetését nem tudják rendszeresen folyósítani, a könyvek árát sem tudják kifizetni. Közben a császárok jönnek és mennek: Ferdinánd 1564-ben meghal (Zsámboky írja az emlékbeszédet), őt II. Miksa váltja fel. Miksát viszont Rudolf, aki nemcsak hogy feledékeny (főleg amikor a tartozásairól van szó), hanem még különc is, Bécs helyett Prágát választja udvara színteréül. így aztán akinek pörös ügye van, az vagy utazik, vagy pedig levelet meneszt. Zsámboky inkább a levelezés mellett dönt — nem sok köszönet van benne. Közben Nagyszombatban is különböző örökösödési ügyekbe keveredik. így aztán nem is csodálkozhatunk azon, hogy nagyszabású tervei rendszerint csak tervek maradnak. Éveken gyűjti az anyagot Erdély-történethez, végül más Írja meg helyette. Tulajdonképpen csak néhány vár (Tokaj, Eger, Szigetvár stb.) ostromának részletesebb leírására futja erejéből, ezek a munkácskák viszont jótollú és tehetséges történésznek mutatják. Legfontosabb munkájának az 1564-ben Antwerpenben kiadott Emblemata-t tartják. Ez lényegében egy allegorikus képekből álló gyűjtemény, amelyeket versbeszedett kommentárokkal látott el. Az efféle közmondásokat és erkölcsi aforizmákat, szentenciákat tartalmazó művek abban az időben nem számítottak ritkaságnak, Zsámboky azonban abban volt eredeti, hogy szakított a misztikába hajló fantáziálással, s inkább a saját józan eszére hallgatott. Amikor 53 éves korában, 1584-ben agyvérzésben meghalt, könyvtárában több mint 3600 szépirodalmi, filozófiai, természettudományos és orvosi könyvet és kéziratot számláltak össze, de tekintélyes volt az éremgyüjteménye is, özvegyének mégis alamizsnáért kellett könyörögnie, mert félő volt, hogy nem marad fedél a feje fölött. Ilyen szomorú véget ért egy Európa-szerte tisztelt humanista életútja. LACZA TIHAMÉR ZSÁMBOKY JÁNOS