A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-30 / 22. szám

polgári család egyenes tartással, fegyelmezetten ül a reggelizőasztalnál, akkor itt minden folyamatosan, bár lomhán-fáradtan megy a maga rendjén. Mig a kávé mintegy lökésszerűen éberré teszi az embert a munkanapra, a csokoládé inkább arra a fekvés és ülés közti, közbenső állapotra ösztönzi, amelyet a korabeli illusztrációk ábrázolnak: egy tétlen osztály reggel felébred, hogy naphosszat civilizált semmittevésnek hódoljon." Az „íztörténész" odáig fejleszti ilyesféle magyarázási művészetét hogy kávé-csokoládé-sémájába még két egyébként más összefüggésekben szereplő szellemi nagyságot is be tud illeszteni: „Goethe, aki, mint az udvari társaság tagja, irodalmi tevékenysége során is megengedheti magának az arisztokratikus nyugalmat, a csokoládéból űz kultuszt. Balzac viszont, aki az irodalmi piac számára dolgozik és ebből él. az egyik legszenvedélyesebb kávéivóként vonult be a történelembe." Megfontolást érdemel az is, ami Schivelbuschnak az élvezetek meggyorsítása „modern" jelenségével kapcsolatban (például a kényelmes pipán kezdve, a már „gyorsabb" szivaron keresztül, egészen az ideges „hosszú cigarettáig") eszébe jut; vagy ahogyan az angol kávéházi kultúra nyilvános-haladó jellegét szembeállítja a német biedermeier magánjellegű „kávédélután"-idilljével. A könyv utolsó fejezete az ópiummal, a kokainnal, a hasissal és a marihuánával foglalkozik — ezeket csupán a XX. században nevezik kábítószereknek. Bemutatja, hogy a kábítószerek tabuvá válásában milyen szerepet játszottak — szándékukkal ellentétben — éppen „a XIX. századi ópium- és hasis-irodalmárok", például Baudelaire, Coleridge és de Quincey. Ők azzal, hogy kábítószereket az én felbomlására vezető eszközként, az utált valóságból történő menekülésre alkalmas szerekként dicsérték, a társadalmat felriasztották az ilyen témákkal szemben eddig tanúsított közömbösségéből. Fordította: Gellért György rettük, mivel csendes alázatosságával vakon teljesítette minden parancsunkat, és mind emellett sohasem volt tétlen. Hogy honnét való volt különben és ki -rejtőzött Ágota nővér szigorú kék köntöse alatt, azt sohasem sikerült pontosan megtudnom. Állítólag szegény, árva gyerek volt, aki mindig idegenek közt nőtt fel, idegen szeretet és idegen hála között s nem ismerte sem a szülői, sem a rokoni gyengédséget soha életében. így lett huszonhét éves, folytonos munka és folytonos örömtelenség közepette, minden igazi szeretet és gyengédség nélkül abban a korban, mikor már minden nőben ott él az anyaság iránti szent vágy, akár tudatosan, avagy tudatlanul. Nos. Ágota tudta, hogy az élettől nem sokat várhat. Mégis csinálta ezt a hősies életet, amíg ... Egy késő februári este lázastestű, kis, hétév körüli fiúcskát hoztak be a kórházba az ijedt szülök hozzám, hogy segítsek rajta. Nem sokat kellett vizsgálnom, már tudtam: tífusz. Érdeklődtem. Fiatalabb házasok, egy gyerek, otthon is lehetett volna ápolni a fiúcskát, de az anyja valahogy furcsán félénk és könnyelmű teremtés volt, félt a gyermek betegségétől. Könyörögtek, hogy vegyem fel, mentsem meg! Nem szerettem az ilyen különös eseteket, haragudtam az anyára is, hogy idegen kézre bízza gyermeke ápolását, amit ő is könnyen megtehetne, de aztán megsajnáltam a fiúcskát s elhelyeztem, éppen Ágota nővér keze alá. Nos, egyenesen csodával határos, ami ezután következett. Orvosi szavamra, nyugodtan mondhatom, soha ilyen nehéz trfuszesetet nem láttam, mint annál a kisfiúnál és soha olyan önfeláldozó ápolást, mint amilyenben őt Ágota nővér részesítette. Dacos elszántsággal utasított vissza minden kísérletet, mely a kis betegágytól próbálta öt akármilyen rövid időre elvonni; „Nem lehet, főorvos úr, kérem, nem lehet, látja, hogy nincs itt senkije ennek a szegény apróságnak, csak én, mi lenne vele, ha én is elhagynám?..." S nem lehetett semmi áron pihenésre bírni két álló hétig. És érdekes, e két nehéz, kinos hét alatt alig jött be a gyerek anyja érdeklődni állapota iránt. Még a gyerek apja is jobban szívén viselte a fia sorsát, mert mindennap eljött, és sokszor félórát is elnézte a kis beteg lázas hánykolódását. s aggódó kérdéseinek nem volt se vége. se hossza. „így ment hát ez egész két hétig. Nem bírom elmondani, mit tett Ágota nővér azért a sápadt kisgyermekért, ezt csak orvos vagy anya tudhatja, de senki más a világon nem. De végül is sikerült. Ágota nővér azonban még most sem pihent, épp úgy őrködött a kis beteg ágya fölött, mint eddig, s lassanlassan valami különös anyás nézéssel pihentette szemét a kisfiún. Mintha gyermeke lett volna ez az idegen kis beteg csöppség. Egy napon megállapítottam, hogy a gyerek már túl van a veszélyen, megdicsértem Ágotát a gondos, önfeláldozó ápolásért, de legnagyobb csodálkozásomra ő nem akarta hinni a tényeket. „Várjunk még, főorvos úr, nem vagyunk még túl mindenen, még újra jöhet a láz ..." Nem értettem. Hisz ö is láthatja a javulást? De mikor napokon át ragaszkodott hiábavaló aggodalmához, hirtelen minden megvilágosodott előttem. Ágota félt, hogy kis betegét, ha túl lesz a veszélyen, elveszik tőle! Ezért ragaszkodott hát hozzá s játszotta a naiv pesszimistát, hogy megtartsa minél tovább a gyermeket, az ö véletlen gyermekét, akit a végzet pár napra kölcsön adott neki. Mikor a kisfiút hazavitték, Ágota nővér elájult s az elcsigázottságtól és a kis betegétől való elválás fájdalmától idegrohamot kapott s az ágynak esett... Lázálmában mindig a kisfiút becézte s egy szerencsétlen pillanatban, mikor épp nem volt az ágya mellett senki, Ágota, a szelíd és önfeláldozó kis nővér, aki annyi embernek adta vissza gondosságával életét, egy önkívületi rohamában, kiugrott a nyitott ablakon. Szegény kis Ágota, megfizetett érte, hogy élete pár napján anya lehetett... 23