A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-30 / 22. szám

Csak egy percre... FŰSZEREK ÉLVEZETI CIKKEK, KÁBÍTÓSZEREK Néha bizony az élet is a kalandos tucatregények mintájára alakítja a fiatal lányok életét. Legalábbis S. VARGA ZSUZSA karrierje így indult: gyermekkora óta kedvelte a költészetet, a szavalást, aztán egy szép napon leérettségizett és a MATESZ akkoriban alakuló kassai (Kosice) Thália Színpadának rendezője egy tehetségvizsgán fölfigyelt rá. Az élénk szemű, dús hajú Zsuzsából szinte egyik napról a másikra színésznő lett; két évad alatt hat emlékezetes szerepet játszott. 1972 nyarán azonban váratlanul megvált a társulattól. — Miért? — Mert egyre határozottabban foglalkoztatott a férjhezmenés gondolata. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy időbeosztás és életvitel dolgában miképp lehetnék egyszerre teljes odaadással feleség, később majd anya is, meg egy tájoló társulat színésznője is. Ma, az évek távlatából már úgy tűnik, hogy mindez talán összeegyeztethető lett volna, de akkor. .. — Akkor?! — .. .hat, általában kedvező kritikai visszhangra talált szerep ellenére színésznőként csak pályám elején, feleségnek pedig még csupán kezdő sem voltam. Közhely, hogy húszévesen nemigen fontolja meg a döntéseit az ember. Tény viszont, hogy jelenleg már sokkal higgadtabban tudok határozni fontos kérdésekben. De akkor a színházban sem marasztalt senki, valahogy úgy tűnt, hogy bárki könnyű szívvel túlad rajtam... — Értsem úgy, hogy talán maradtál is volna? — Lehetséges, hogy igen. Főképpen ha az idősebb kollégák közül valaki a pártfogásába vett volna, hogy elmondja: saját fiatalságának éveiben miképpen oldotta meg a családalapítás és a színészet közös gondjait. Dehát nem igy történt, s én megváltam a színháztól. — Szavaidban némi szomorúságot, mondhatnám nosztalgiát érzek ... — Joggal, mert amikor színésznő lettem, életem titkos vágyát éreztem megvalósulni. Most már esztendők óta a tévé kassai stúdiójának műszaki osztályán dolgozom, ahol megbecsülik a munkámat, de az igazi szenvedélyt továbbra is a színház jelenti számomra. Ha csak tehetem, bekukkantok a Tháliába, néha a próbákra is bejárok, sőt, egy-egy bemutató előtt még a premierlázt is átélem. — Tulajdonképpen mi késztetett arra. hogy a Thália Színpad létrejöttét megelőző tehetségvizsgára jelentkezz? — Sokat és szívesen szavaltam, a színházba járást pedig már bakfiskoromban is nagyszerű időtöltésnek tartottam, hiszen gimnazistaként a MATESZ szinte valamennyi előadását láttam. —- Ha a Tháliában, „akárcsak" vendégként is, újra szerepet kínálnának, elfogadnád? — Az imént azt mondtam, hogy ma már sokkal megfontoltabban igyekszem meghozni a döntéseimet, ezért erre a kérdésre nem tudok kapásból válaszolni. Egyvalami azonban okvetlenül biztos: a kísértés óriási lenne, mert nemcsak szerettem, de élveztem is a színpadi játéköt. (mik-) Fotó: Gyökeres A kávé, így vélték egyesek a XVII. században, antierotikus hatású, sőt még impotenciát is okozhat; ezért különösen a papi nőtlenségtől gyötört katolikus lelkészeknek ajánlották. A csokoládé mint ital ellenben nemi izgatószer hírében állt. Egy korabeli versfaragó így népszerűsítette ezt az újszerű italt: „Kóstold csak meg, drága kincsem /nagyobb gyönyör ennél nincsen/ Ráadásul fogadd el /a hű szívemet/ Hadd adjunk a világnak unokát /egész sereget." A dohányzást a harmincéves háború zsoldosai, a szivart a napóleoni hadjáratok, a — tulajdonképpen orosz eredetű cigarettát — pedig a krími háború katonái terjesztették el Európa-szerte. A tubákolásról a XVIII. században a spanyol papok — szigorú pápai tilalom ellenére — még a mise alatt sem mondtak le. 1750 táján Angliában évente fejenként 8 liter pálinkát fogyasztottak. És az ópium mint fájdalomcsillapító a XIX. század elején olyan általánosan elterjedt volt, mint manapság az aszpirin. Az élvezeti szerek történetéből való, ilyesféle vegyes adatok olvashatók egy nemrég megjelent, érdekfeszítő könyvben, Wolfgang Schivelbusch: A paradicsom, az íz és az ész. Az élvezeti szerek története című tanulmánykötetében. A több mint száz történelmi illusztrációval ellátott kötet szerzője, Wolfgang Schivelbusch, sokoldalú művelődéstörténeti író. Schivelbusch „íztörténete" a középkori fűszerkultúra ábrázolásával kezdődik, amely olyan fejlett volt, hogy ez manapság valósággal fantasztikusnak látszik. Fahéj és szerecsendió, gyömbér, szegfűszeg, sáfrány és — elsősorban — bors: ezek a fűszerek a XI. század óta ma már szinte elképzelhetetlen mértékben befolyásolták a korabeli uralkodó osztályok ízlését, eluralkodott az előkelőek finom konyháján, amely akkor vált külön a népélelmezés általános színvonalától. A húst. a zöldségfélét, a gyömölcsöket, sőt még a bort is a fűszerek „manapság idegenszerűen ható kombinációval" halmozták el; az ételek és italok gyakran „jóformán csak a fűszerek kötőanyagául" szolgáltak. Ezek olykor tisztán, csemegeként is az asztalra kerültek, s egyébként nem csupán ínycsiklandó falatul, hanem státusszimbólumul is szolgáltak. Minél előkelőbb volt a háztartás, annál több fűszert fogyasztott. Schivelbusch úgy véli, hogy ezt a korszakos fűszerdivatot a keresett drága importcikkek eredetéhez kapcsolódó bizonyos vallási jellegű fantáziák táplálták. „A Távol-Keletről Európába került fűszerek zamatát — fejtegeti könyvében — holmi fuvallatnak érzik, amely a paradicsomból lengedez az emberi világba ..." A középkor végén, amikor egyre gyarapodott a nemességet utánzó városi polgárság gazdasága, a fűszerek iránti kereslet olyannyira megnövekedett, hogy az addig feltárt utakon folytatott kereskedelem már nem elégíthette ki. A szerző párhuzamot von az akkori Nyugatnak fűszerek terén a Kelettől való függése és a mai Európának az arab olajjal szembeni függősége között, és ezzel kapcsolatban a következő bejegyzést idézi a világot körülhajózó, portugál Vasco de Gama hajónaplójából: „Mi keresztényeket és fűszereket keresünk." Az európaiak borszenvedélye vezetett végül Schivelbusch szerint Amerika nem remélt felfedezéséhez, amely „az ész klasszikus furfangja volt." A fűszerek a középkor és az újkor fordulóján valamiféle katalizátor-szerepet játszanak. A XVII. században az európai fűszerpiac és fűszerétvágy telített, sőt esetenként már túlságosan telített volt. Ekkor a kávé, a tea és a csokoládé, mint „gyarmatáruk" emelkedtek az élvezeti cikkek új sztárjainak sorába. Schivelbusch könyvében a legérdekesebb az, ahogyan a kávé és a csokoládé (mint ital) közti művelődés- és társadalomtörténeti eltentétet ábrázolja. Szerinte a kávé a polgári-protestáns körök számára „a test és lélek számára kedves ital" míg a kakaó arisztokratikus-katolikus jellegű ital volt. Meggyőzően írja le. hogy a XVII. század végi polgárság a kávét „nagy kijózanítóként" üdvözli; „a kávéivók eszességét és jó üzleti érzékét a legvilágosabban a puritán Angliából származó szövegek állítják szembe az alkoholfogyasztók állandó mámorosságával komoly szellemi munkára való alkalmatlanságával és lustaságával." A kávé tehát a felvilágosodást a racionalizmust és a kapitalizmust szolgáló „ébrentartóvá" válik. Schivelbusch szerint a XVII. és XVIII. században Angliában és Hollandiában, tehát a protestáns Északnyugat-Európában volt a kávé „gravitációs központja". Európa katolikus déli részén, Spanyolországban és Olaszországban volt viszont a szerző szerint a (Mexikóból behozott) csokoládé „hatásközpontja". A katolikusok nagy tápértéke miatt becses italnak tartják böjt idejére. A csokoládé a spanyol udvarból átkerül a francia udvarba, az „ancien régime" státusitalává, a rokokó arisztokrácia reggeli élvezeti cikkévé válik, amelyet gyakran a budoárban még ágyban szürcsölnek. Schivelbusch szerint: „Ha a kávét ivó Felébredek. Bekapcsolom a komputert, betáplálom az „időjárás" szót, abban a pillanatban megtudom, hogyan öltözködjem. Felveszem a speciális fóliából készült ruhám, mely könnyű, de azért meleg. Kis konyhámban megnyomom az egyik gombot és az automatakar finom kifliporral dúsított kakaópirulákat szór a tányéromra. Megeszem a reggelit és várom a sztratoplánt, mely a csillagvárosba szállít. Végre megérkezik, felszállok rá. Szomjúságom oltására veszek egy üveg jeszentuki gyógyvizet. Pár perc alatt helyben vagyok. Csillagvárosban űrutazásra készítenek elő. Hatvanéves vagyok. Már elég idősnek tartom magam arra, hogy űrutazáson vegyek részt de a főnöknőm szava parancs. Az' előkészületek gyorsan megtörténnek. Nemsokára beszállok az űrhajóba, búcsút veszek bolygónktól és a két munkatársammal felkészülünk a startra. Minden simán megy, a gyorsaság fantasztikus, úgyhogy nagyon rövid idő alatt a Marsra érünk. Kilépünk az űrhajóból és már vár ránk a homokjáró, amely maximális sebességgel ugrándozik velünk a homokbuckákon. Tulajdonképpen azért jöttünk a távoli bolygóra, mert a marslakók segítséget kértek az óriáspiócák kiirtására, amelyek nagy kárt okoztak az állatállományban. Mivel a Marson — akárcsak a mi bolygónkon — nők uralkodnak, az államfönőtöl kaptam meghívást s mint ismert biológust arra kért, indítsak biológiai háborút az óriáspiócák ellen. A feladat nehéznek tűnt, de hasonló problémát már könnyen megoldottam más bolygón is. Ugyanis az általam feltalált büdöspereszkekivonat mindennemű ősállatot kipusztít. Ezzel a kivonattal sikerült a feladatot megoldani. Az óriáspiócák legyőzése után visszarepültem a Földre, ahol fönöknőm külön prémiumban részesített és meghívott szézámból készült pogácsára. Utána boldogan repültem haza sztratoplánommal. Ploczekné M. E. PALL MIKLÓS: Az öreg orvos csendesen mesélni kezdett: — Hát, ha már az anyaság misztikumáról, az anyai érzések csodáiról beszélünk, tisztelt hölgyeim és uraim, e témáról én is tudnék mondani egyet-mást. Hiszen hetvenöt év nagy idő, éppen eleget tapasztalhat az ember, főként ha ehhez még közel ötvenesztendei orvosi gyakorlat is járul. Elmondhatom, hogy sok érdekes és különös dolgot láttam és hallottam életemben, de egyik legfurcsább és legmeghatóbb esetem éppen mostani vitatárgyunkról, az anyai érzések hatalmas és halhatatlan kérdéséről szól. Egy lányról akarok most beszélni, egy kis. szelíd, sovány, tiszta lányról, aki az asszonyság minden öröme és jutalma nélkül jutott el az anyaság legmagasabb fokára. Ágotának hívták és ápolónő volt az én klinikámon. Nagy, szomorúszemű, fehérarcú, csendes, megbízható teremtés volt. A betegek rajongtak érte, mert végtelen türelmes volt és sohasem fáradt el, mi, orvosok sze-