A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-30 / 22. szám

г I Az olyan remekmű, mint a Tartuffe minden időben és minden helyen egy-egy színház ^repertoárjára kerülhet. Ennek legföljebb az szabhat határt, ha e kacagtató és már megírásának idejében is polgárpukkasztónak született játék valamennyi szerepére nem áll rendelkezésre elég megfelelő alkatú vagy képességű színész; és persze az sem árt, ha a rendezőnek is van elképzelése s mondanivalója e nagyszerű darab színrevitelével kapcsolatban. Amennyiben a rendező hü akar maradni s egy klasszikus veretű előadást akar a publikum elé tárni, úgy lényegében még szerencséje is van, hiszen a háromszáz éwel ezelőtt élt szerző, szinte szájba rágja a színpadi megelevenités Írott és íratlan instruckióit; úgyszólván csak föl kell őket olvasni a próbán s kiválasztani mindebből azt, amit ki-ki a saját rendezői vagy színészi elképzelései szerint jónak meg időszerűnek tart. Föltéve persze, ha jó az előadás ... Egyvalami azonban mindenképpen nyilvánvaló; a színházi alkotóközösség tagjai közül az jár jó úton, aki azonosulni tud Moliére vígjátéki kultúrájával, komédiás ösztönével, fanyar humorával és nagy színpadi tapasztalatéval; aki saját alkotói fantáziáját serkentve bízza rá magát a mindig időszerű moliére-i költészetre, kiaknázva ezzel a mesteri lélekábrázolás, a gyönyörködtetés és a nevettetés sokrétű lehetőségét. Moliére utánozhatatlan művészete épp abban rejlik, hogy darabjaiban a vígjátéki bonyolítás eszközével játékos könnyedséggel tár elénk súlyos eszméket. Föltéve persze, ha valóban jó az előadás ... E komédia címszerepe a klasszikus drámaköltészet egyik legjobban megírt, legárnyaltabb és legösszetettebb jelleme. Nem gonosz, nem is valamiféle szörnyeteg, hanem álszent, becstelen és törtető. A tartuffe-i magatartás több száz esztendős, ám máig érvényes és veszedelmes társadalmi nyavalyákra hívja főF a néző figyelmét. Az ártó rosszindulat, a kapzsiság s legfőképpen a képmutatás veszélyére. A mohó s minden földi jó után kapva kapó főhős így tulajdonképpen mindannyiunk ismerőse. Az efféle figurák háromszáz éwel ezelőtt nemesi rangról, udvari kapcsolatokról, gazdagságról, jómódú szeretőkről ábrándoztak ... Ha más vonatkozásban is, de manapság is sűrűn találkozni a tartuffe-i szemlélettel. Elvégre sokan vannak az olyanok, akiknek egyetlen életcélja, hogy árkon-bokron keresztül törtetve s néha nem is egészen tiszta ügyletekkel megszerezzék a csinos kis telket, a hétvégi házat, a Trabant mellé — vasárnapi használatra — a Ladát. És még többen az olyanok, akik rossz néven veszik, ha ezt valaki netán-tán a szemükre hányja. Ebben rejlik a moliére-i komédia időszerűsége és félreérthetetlensége, hiszen az alakoskodó tartuffe-i magatartás, akár Voltaire szerint is, „az egyik legszerencsésebb vígjátéki téma, amelyet az emberi nevetségesség csak nyújthat". Amikor a korához s vallási megszállottságához illő fakó kosztümben Pernelle asszony (V. Szabó Rózsi) a nézőtéren át beront a színpadra és utána sorba érkezik Elmira (Tóth Erzsébet), Mariane (Mihályi Mária), később Cléante (Várady Béla) és a többiek, az embert elfogja a kíváncsiság. A lendületes indítás láttán természetesnek veszi, hogy egy jellemeiben már-már meghökkentően leleplező és minden ízében vérbő komédiát lát majd, igy hát egyre feszültebben várja Orgon (Lengyel Ferenc), majd Tartuffe színre lépését... És jönnek is a főszereplők, ahogy Moliere előírja, a várt hatás azonban elmarad. Pernelle asszony, Elmira és Marianne, majd Cléante és Orgon is el-elmondja a maga szövegét, de valahogy hiányzik a szereplök közötti kapcsolat. így a színpad és a nézőtér között sem jön létre az az áramkör, amely élővé tenné az előadást. Csupán a szolgálólány: Dorine betoppanása hoz pergőbb ritmust s eredetibb hangot az eleinte bizony nagyon is lassan döcögő cselekmény-A hiszékeny Orgon (Lengyel Ferenc) és a képmutató Tartuffe (Áts Gyula) kettőse Ján Kozák felvétele be. Úgy tetszik, Kövesdi Szabó Mari szinte arra született, hogy vidám és nyílt szavú Dorine legyen. Korábbi szerepeihez hasonlóan, ezúttal is bebizonyítja, hogy ezer arcú színésznő, aki egyetlen tekintettel, gesztussal. hangsúllyal helyzetet és feszültséget tud teremteni a színpadon. És a nézőt is bevonja e játékba, hiszen Orgon képmutatással, bigott vallásossággal, törtető hazugsággal teli háza árnyas lugasának szemforgató hangulatába a sajátosan népi észjárás frisseségét és — egy szolgálólányhoz illően — valamiféle természetes konyha- és mezőillatot is be tud csempészni. A kassai Tháliában vendégként bemutatkozó Áts Gyula látható élvezettel s lendülettel veszi birtokába a színpadot, hogy Tartuffe szerepében mind hangjával. mind megjelenésével mohón nyúljon a gazdagság, a jólét és a hiszékeny Orgon feleségének bájai után. Ebben a tekintetben figurájának humora, keménysége és legfőképpen akarata van. Sajnos, játékában azonban nem érződik a tartuffe-i figura teljessége. Alakításából hiányzik a keserű komikum, csak ritkán lobbannak föl az embergyűlölő képmutatás szikrái, ami a moliere-i szándéknál sokkal egyértelműbbé és csonkábbá teszi a főhős jellemét. A kelleténél egysikúbb darabértelmezés azonban elsősorban Nagy András László hibája. Rendezése nem érzékelteti eléggé a barátságnak és a képmutatásnak, az őszinteségnek és a törtetésnek az írói által oly szövevényesen megrajzolt kettősségét. Sőt, a színészvezetésben sem volt eléggé következetes. Különben aligha fordulhatott volna elő, hogy az előadás kisebb szereplői aligalig érezték meg; az író valamennyiüknek jellemet, sorsot, tehát szerepet biztosított. Tóth Erzsébet, Mihály Mária, Kiss László (Valér), Szögyéni Tibor (Damis) és Érsek György (Rendőrhadnagy) nem is adnak többet, minthogy korrektül elmondják a szövegüket. Az ugyancsak vendégként színre lépő Berki Antal (Lojális úr) pedig alaposan rájátszik, már-már meseszerűvé teszi Moliére az emberi képmutatás gyarlóságát kipellengérező játékának mindmáig időszerű komikumát. Kétségtelen, erényei is vannak az előadásnak bőven. A produkció egészét tekintve azonban mégis inkább egy takaréklángon játszott Moliére-ről, egy félúton történt megtorpanásról kell számot adni. Pedig Egedi Edit kitűnő jelmezei, Duéan Soták ennél is jobb díszlete, de elsősorban a moliére-i vígjáték minden lehetőséget megadtak ahhoz, hogy a társulat jelképessé növelje a tartuffe-i magatartás veszélyét. Ez az előadás azonban részben a kacagtatással, részben e gondolat világos kifejtésével egyaránt adósunk maradt. MIKLÓSI PÉTER Ősbemutató Bratislavában Prózairóként még a hatvanas évek derekán, majd egy kerek évtizeddel később — több rádiójáték és filmforgatókönyv megírása után — színpadi szerzőként is bemutatkozott a kortárs szlovák drámairodalom egyik, legfiatalabb egyénisége: Peter Kovácik. Első színmüve: A Zöld Fához címzett fogadó méltán aratott megérdemelt sikert, hiszen Kovácik ebben a színmüvében mind színpadi szituációteremtés, mind karakterformálás tekintetében csalhatatlan drámairói vénát sejtető munkát végzett. Később irt darabjaiban a mindennapi élet társadalmi gondjai foglalkoztatták; A főid sója cimű legújabb színművében viszont ismét a közelebbi múltba, pontosabban a napjainkban már egy kissé történelminek tűnő időszakra: a szövetkezetesítés emberpróbáló éveire pillant vissza. Tény, hogy a kollektivizáció évei valóban nehéz és összetett időszakot jelentettek hazánk felszabadulás utáni történelmében, hiszen a manapság már több mint bevált földművesszövetkezetek megalakításához — akkoriban — Liptóban és Mátyusföldön, Gömörben és Zemplénben a kis- és középparasztok aggályokkal s ellenszenwel teli bizalmatlanságát kellett leküzdeni. Sűrűn tornyosuló akadályokkal teli út volt ez, amely a szocialista országépités több mint harminc esztendeje során a falu és város közötti szociális különbségek elsimításához vezetett. Olyan út, amelynek hősei is, vesztesei is voltak. Vitathatatlan, hogy Peter Kovácik: A föld sója cimű megirásával hálás és közérdekű témához nyúlt. Más kérdés, hogy a fiatal szerző legújabb müvében - sajnos — csupán a témaválasztás puszta ténye dicsérhető maradéktalanul; a téma színpadi megfogalmazásának színvonala viszont az egyébként joggal népszerűnek tartott író tényleges tehetsége alatt maradt. Korábbi drámaírói erősségének nyomait, a cselekményszövés fordulatosságát és a karakterformálás sokrétűségét szinte alig találni meg a Szlovák Nemzeti Színház drámai együttese által bemutatott darabban, ezért a néző előtt „pergő" cselekmény is inkább csak váza, mintsem drámai fölelevenítése az adott témának. A földhözragadt és sajátos paraszti észjárással élő Nikodémet leszámítva (Stefan Kvietik játssza őszinte igyekezettel), a darab figurái vérszegények, és nem találni meg tetteinek, benső vívódásaik árnyaltságának legkisebb jelét sem. így a különben jeles színészek: Anna Javorková, Soha Valentová, Michal Docolomansky, Július Pántik, Frantisek Dibarbora, Leopold Haveri és mások jobbára csak vergődnek szerepeikben. Érthető, hogy az efféle drámairói nyersanyagon a különben nagyon invenciózus Mitoi Pietor rendezése sem tud lendíteni, úgyhogy a kritikusnak sem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megállapitsa: ez az előadás aligha éri el a korábbi Kovácik-művek ötvenes vagy százas szériáit. M.P. <\ Magyar Területi Színház kassai (Koéice) Thália Színpada —- J. B. Moliére: Tartuffe. Komédia két rószben. Díszlet: Duéan Soták m. v. Jelmezek: Egedi Edit m. v. Rendező: Nagy András László m. v. Szereplók: V. Szabó Rózsi, Lengyel Ferenc, Áts Gyula m. v., Tóth Erzsébet, Kövesdi Szabó Mária, Várady 3éla, Mihályi Mária, Szögyéni Tibor, Kiss László, Berki Antal m. v., Érsek György és Kiss Ágnes. Bemutató slöadás: 1981. április 23-án.