A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

is, 17 és 19 éves koromban pedig első lettem a Tavaszi szél vizet áraszt... népdalverseny országos döntőjében. — Miért kötött ki végül is a népdaléneklés mellett? — Egyrészt azért, mert ezen a vonalon értem el legnagyobb sikereimet. Másrészt, mert felismertem, a népdaléneklés fontosságát. Mert ez a népek ősi dalkultúráját igyekszik népszerűsíteni és közkinccsé tenni. Természetesen néhány véletlen is (sokat köszönhetek a véletleneknek!) elősegítette ezt a felismerést. Ilyen véletlen volt találkozásom Ág Tiborral, a neves hazai népdalgyűjtővel, aki a Tavaszi szél... megnyerése után nemcsak további munkára buzdított, hanem azt tanácsolta, hogy gyűjtsek dalokat magam is, hiszen így ismerkedhetek meg igazán a dalok szépségével, a népdalok lelkével. Nos, egy ilyen gyűjtőút alkalmából jutottam el a népi hagyományokat még ma is híven őrző Gesztetére. ahol megismerkedtem a falu nótafájával, Motyovszky Teréz nénivel. Tőle lestem el aztán azt a sajátos paraszti dalolási módot, amely nemcsak megszerettette, de gyönyörűvé varázsolta őseink dalait. Könyvtártudományi szakon Beszélgetésünket egy időre meg kellett szakítanunk, mert egy pesti újságíró is várakozott Szvorák Katalinra, hogy interjút készítsen vele. Kérésére elkísértem Katit a Magyar Sajtó Házába. Szerencsére ez a beszélgetés nem tartott sokáig, hamar rátérhettünk tehát Kati életének második fejezetére. Pesten való tartózkodására. Erről így vall: — A Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyen elért kétszeres győzelmem után, sajnos, megfeledkeztek rólam. Azon kellett gondolkodnom tehát, hogy valami olyan pályát válasszak, ahol a művészetek iránti kedvteléseimet is gyakorolhatom. Érettségi után a prágai Károly Egyetem népművelési szakán szerettem volna diplomát szerezni. Sajnos, e szakon olyan nagy volt a túljelentkezés, hogy engem nem vettek fel. Én azonban nem adtam fel a reményt. Egy évig Füleken dolgoztam, mint segédtanító. Azután, mivel Bratislavában nem volt néprajzi katedra, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkeztem felvételre. Sikerrel felvételiztem s most már harmadik éve a bölcsészkar könyvtári szakán tanulok, kitűnő eredménnyel. — És az éneklés? ... — A népdaléneklés továbbra is szenvedélyem maradt, Annál is inkább, mert akadt egy jóbarát, aki a világ minden kincséért sem engedné, hogy elhanyagoljam a népdaléneklést. Kassai évfolyamtársamnak, Repiszky Tamásnak valósággal „mániája" már, hogy hivatásos népdalénekesnővé kell lennem. Magnószalagokra feljátszott régi népdalokat hozott és ha a kollégium alagsorában gyakorolgatok, szigorúan vigyáz, hogy jó legyen a kiejtésem. Sőt, azt is az ő biztatásának köszönhetem, hogy eljárok a híres népdalénekesnő, Buday Ilona népdalkörébe. Itt is sok nagyon régi dallal ismerkedek meg. A körnek köszönhetem azt is, hogy beneveztem a Népművészet Ifjú Mestere címért rendezett vetélkedőbe és sikerült is megszereznem ezt a megtisztelő címet. Az erről szóló oklevelet 1980. augusztus huszadikán a Parlamentben adták át. — Kérem, meséijen valamit a Röpülj páva népdalversenyen való szerepléséről is... — Hát az itteni részvételem bizony eléggé körülményesen kezdődött. Bár időben jelentkeztem, de már folytak a selejtezők, s én még mindig nem kaptam meghívót. Mint később megtudtam, azért, mert a rendezőség nem tudta eldönteni, részt vehet-e a vetélkedőn külföldi állampolgár. A végén azonban a televízió mégiscsak meghívott az egyik elődöntőbe. Innen kerültem aztán feljebb és feljebb, egészen addig, amíg az izgalomtól csaknem félholtan, könnyektől elhomályosult szemmel át nem vettem a győzteseknek kijáró bronzból készült pávát. — Eszerint jócskán izgult a fellépés előtt... — Hát már hogyne izgultam volna, amikor milliók szeme láttára kellett szerepelni. Aztán meg tudtam, hogy otthon ezrek meg ezrek szorítanak nekem. És bíznak is bennem, hiszen a középdöntő után a legtöbb, 56 000 közönségszavazatot kaptam, ezek nagy részét a szlovákiai magyarlakta - községekből és városokból küldték. — A tanulás mellett nagy erőpróbát jelenthetett a Röpülj pávára való felkészülés. Hiszen egy selejtezőn, egy elődöntőn, egy középdöntőn és a döntőn kellett megállnia a helyét. Segített valaki? — Egyedül Ág Tibor nyúlt a hónom alá. Ö tanácsolta, hogy milyen dalokat énekeljek, s kölcsönözte nekem ezek magnószalagjait. De teljesen magamra hagyatva, (Tamás figyelte csak!) a kollégium alagsorában megbújva, egyedül gyakoroltam. — Melyik volt a legsikeresebb dala ? — Ág Tibor tanácsára Zobor vidéki népdalokból válogattam össze a repertoáromat. A Fülek környékiek kifogásolták is, hogy miért nem ennek a vidéknek a dalaival léptem fel. Ág Tibornak azonban teljesen igaza volt, hiszen már Bartók és Kodály is a Zoboralján gyűjtötték a legszebb itteni magyar népdalokat. Ezek között is az a dal tetszett a legjobban a zsűrinek, amely Kodály kiadatlan kéziratában fordul elő, és amelyet Ág Tibor nemrég 1980 decemberében gyűjtött. íme e szép baliadatöredék: Elment, elment a vényember / Lánynézőbe, lánynézőbe / Kéri, kéri ő fiának / Hoza viszi ő magának / Éri nem azért vettelek el / Hanem azért vettelek el / Koszos fejem fésülgetnyi / Veres hátam vakargatnyi / Nos ennek a népdalnak olyan sikere volt, hogy még a döntő végén is ezt dúdolgatták a Röpülj páva résztvevői. Hogyan tovább Katika? A beszélgetés végén megkérdeztem még Szvorák Katalintól, hogy az erkölcsi elismerésen kívül hozott-e valamiféle „kézzelfogható" sikert a Röpülj páva első díja. — Kaptam ugyan fellépési ajánlatokat, de ezeket tanulmányaim miatt nem vállalhatom. Az egyik együttessel külföldi vendégszereplésen is részt vehettem volna, ilyesmire, mivel nem vagyok magyar állampolgár, szintén nem gondolhatok. így azután egyelőre a diploma megszerzése a gondom, hogy aztán mi lesz később, azt még nem tudom ... Ugyanis tapasztaltam már, hogy hiába nyeri meg az ember a CSEMADOK által szervezett legrangosabb versenyeket is, később senki sem törődik vele. Csak remélem, hogy a helyzet megváltozik és a jövőben érvényesülni fognak azok, akik kiváló eredményeket értek el a CSEMADOK által rendezett tánc- vagy népdalfesztiválokon. NEUMANN JÁNOS Emberi sorsok MEGÁLLNI A LEJTŐN ... Az ifjúkori bűnözök javító-nevelő intézetének magánzárkái foglaltak. Jelenlegi lakóik tizenhat-tizenhét éves suhancok. A fiúk szökni akartak, ezért kaptak egyéni büntetést. — Ennél szigorúbb fenyítést nem alkalmazunk — világosít fel az intézet parancsnokhelyettese. — Védenceink különben teljes mozgási szabadságot élveznek, természetesen, intézetünk küldetéséhez és lehetőségeihez mérten. Fiatalkorú bűnözőkről lévén szó, tulajdonképpen az intézeti nevelök feladata, hogy sok esetben a családot s általában a barátokat is helyettesítsék. Lényegében két fö nevelési eszközzel: dicsérettel és büntetéssel hatunk a lejtőre jutott, tizenöt-tizennyolc éves fiatalokra. Elég körbepillantani, hogy az ember azonnal meglássa: szigorú és katonás rend, példás tisztaság van mindenütt. A messziről inkább diákotthonnak, mintsem börtönnek tünö építmény ablakain széles nyalábokban tódul be a tavaszias napfény. Ez a napsugaras derű mintha arra biztatná a fiatalokat, hogy kikerülve innét becsüljék majd meg az életet, becsüljék meg önmagukat. A javító-nevelő intézetekben olyan fiatalokat gondoznak, akik kisebb-nagyobb mértékben törvénysértőkké váltak. Az intézetek — és ezáltal a büntetések is — három kategóriába tartoznak. Az elsőbe azok a fiatalok kerülnek, akik kisebb vétséget követtek el, aminek „jutalmát" általában egy évig terjedő szabadságvesztésben szabott meg az illetékes bíróság. A második kategóriájú intézetekben a nagyobb kihágást elkövető fiatalokat próbálják jó útra téríteni; végül a harmadik büntetési kategóriába tartozó, zárt intézetekbe a nehezen nevelhető és visszaeső fiatal bűnözök kerülnek. A parancsnokhelyettes azt is elmondja, hogy a fiúk többnyire lopás, munkakerülés, fosztogatás és garázdaság miatt kerülnek ide; a lányok leggyakoribb vétsége a munkakerülés vagy lopás. — Intézetünk valamennyi növendékének lehetővé akarjuk tenni, hogy visszatérhessen a mindennapi életbe. Ezért nem is különítjük el őket egymástól, hacsak büntetésből nem — hangoztatja a parancsnok-helyettes. Az elítéltek az itt tartózkodás első heteit az úgynevezett felvételi osztályon töltik. Itt ismerkednek meg az intézeti viszonyokkal, amelyekbe szervesen be kell illeszkedniük. De nem tétlenkednek a nevelőintézet alkalmazottai sem: pszichológus, szociális dolgozó és a nevelök közvetlen érintkezés alapján arra törekednek, hogy megtudják az elítéltekről, tulajdonképpen milyenek, miért jutottak ide és milyen a lehetősége annak, hogy mássá, jobbá váljanak. Minden egyes növendék számára egyéni nevelési tervet dolgoznak ki. Az idekerült fiatalok az intézetben tanúsított magatartásukért nemcsak a nevelőiknek, de a csoportjaiknak is felelősséggel tartoznak. Ez nagyban erősíti a közösségi szellemet, és szabadulásuk után könnyebben beilleszkednek a mindennapi életbe. A fiatalkorú bűnözök számára fenntartott javitó-nevelő intézetek alkalmazottainak feladatát nagyban megnehezíti, hogy a „bentlakóknak" mintegy ötven százaléka cigányszármazású. így bizony szívós harcot kell vívni a köztisztaság alapkövetelményeinek elfogadtatásáért, az emberi magatartásformák meggyökereztetéséért és nemegyszer bizony az írástudatlanság ellen is! Egyszóval nevelni kell, és nevelnek is. Szigorú intézeti renddel, munkára való neveléssel, oktatással s nem utolsósorban a kultúra közvetítésével. Ennek érdekében könyvtár, filmvetítő terem, tévékészülékkel ellátott művelődési helyiség és több szakkör, illetve képzőművészeti alkotókör várja az érdeklődőket. A „külvilággal", azaz az intézet falain túl zajló élettel való közvetlen kapcsolatot a fogadóhelyiség jelenti. Az erre érdemesebbek havonta, a kevésbé jó magatartású elitéltek kéthavonta' vagy még ritkábban beszélhetnek itt — lényegében szigorú felügyelet nélkül — legközelebbi hozzátartozóikkal. Azok járnak jól, akik kifogástalanul viselkednek, jól dolgoznak és minden vonatkozásban eleget tesznek az intézeti követelményeknek. Fegyelemszilárdító és ösztönző hatása van annak is, hogy a faliújságokon név szerint, sőt, fényképpel ellátva dicsérik például azokat, akik túlteljesítik munkahelyi kötelességeiket, akik szobájukon példás rendet tartanak; bírálják viszont azokat, akiknek munkaerkölcse kifogásolható, vagy akik nem törődnek eléggé személyi tisztaságukkal. A nyilvános dicséretek osztásában vagy a korholásban komoly szava van az elítéltek önigazgatásának is. A felnőttek büntetésvégrehajtó intézeteitől eltérően, itt mindenki akár minden nap is irhát vagy kaphat levelet. A törvény e tekintetben is nagyvonalú, elvégre sok esetben még gyerekekről van szó ... Nemegyszer ugyan súlyos bűncselekményt követtek el, de minden célravezető eszközzel a segítségükre kell lenni, hogy visszataláljanak a helyes útra. A fiatalkorú bűnözők számára fenntartott javító-nevelő intézetek egyik fő feladata — a rend és a fegyelem megtartása mellett —, hogy lehetővé tegyék az ide került elítéltek szakmai ismereteinek bővítését vagy kiegészítését. Egyesek itt kezdenek szakmát tanulni, mások itt fejezik be szakismereteik elsajátítását. Természetesen, különböző szakmák között válogathatnak, bár a munkahelyek kijelölésénél arra is tekintettel vannak, hogy az érdekelt fiatal milyen környezetből került ki, mennyire tekinthető komolynak érdeklődése egy-egy szakma iránt. Az élet lejtőjére jutott fiatalok, a munkára való nevelés mellett, elvégezhetik itt az alapiskola hiányzó évfolyamait, esetleg megkezdhetik középiskolai tanulmányaikat. — Egy-egy intézeti hely évente sok ezer koronájába kerül az államnak — mondja a parancsnok-helyettes. De aligha panaszképpen, mert rögvest hozzáfűzi: — Persze, olyan munka a miénk, ahol nem lehet anyagi jövedelmezőségre törekedni. A mi feladatunk, hogy megpróbáljunk embert faragni azokból a megtévedt fiatalokból, akiknek az életük már tizenéves korukban ha zátonyra nem is, de lejtőre szaladt. Célunk, hogy visszavezessük őket az élet rendes kerékvágásába, hogy visszaadjuk őket önmaguknak, a családnak és a társadalomnak. Ehhez hadd fűzzek hozzá csupán annyit: olyan feladat ez, ami csupán társadalmi összefogással teljesíthető. MIKLÓSI PÉTER 17