A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

AMagyar Televízió március 9-i gála- szépnek, művészinek találtam. A baj csak estjén hirdették ki a Magyar Rádió az volt, hogy egyik művészeti ágazat sem és Televízió Röpülj páva országos népdal- dobbantotta meg úgy istenigazában a szíversenyének győzteseit. Az eredményhir- vemet. Senki sem állt a hátam mögött, detés a csehszlovákiai magyar nemzetisé- aki ösztönzött volna, hogy ebbe add bele gü polgárok szívét is megdobogtatta, hi- Katikám az apait-anyait. így aztán, bár itt szen a szólisták versenyét egy gömöri is, ott is eléggé szép eredményeket értem magyar nemzetiségű kislány, a Budapes- el, még a gimnázium első osztályaiban ten tanuló Szvorák Katalin nyerte. Úgy sem sejtettem, hogy a népdaléneklés lesz véljük tehát, hogy olvasóink körében ér- az igazi szerelmem. Talán az is baj volt. deklődésre számíthat az a beszélgetés, amelyben arról vall az immár híressé lett gömöri népdalénekes, hogy dimbes-dombos szűkebb hazájából hogyan jutott el a budapesti Pataky István Művelődési Otthonban megrendezett döntőre, hogyan él győzelme óta, és mit vár a későbbi évektől. Szerény, de határozott Már találkozásunkkor meglepett a kislány szerénysége. Az ember azt hihette, hogy az országos siker külsőleg-belsőleg megváltoztatja az eddig egyszerűen élő egyetemi hallgatót. Kati azonban rácáfolt elképzelésemre. Öltözéke semmiben sem különbözött diáktársnői ruházatától, kopott farmerban, olcsó blúzban, a kollégium lépcsőjén üldögélve várakozott reám. És olyan eredeti palócos kedvességgel tessékelt szűk kis kollégiumi szobájába, mintha ő érezné megtiszteltetésnek, hogy beszélgethet velem. Ám az is azonnal kiderült, hogy határozottságát sem felejtette otthon Gömörországban. — Meg szeretném kérni — előzte meg kérdéseimet acélosra változott szemmel —, hogy egyes kollégáinál pontosabban tolmácsolja beszélgetésünket. Azt írták ugyanis rólam, hogy losonci vagyok, nagyapámtól a híres nótafától tanultam dalaimat és már gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy énekesnő leszek. Nos, ezek az állítások — valótlanok. Igaz, hogy Losoncon születtem, de csak azért, mert itt volt a legközelebbi kórházi szülészet. Szüleim ugyanis Pincén laktak, születésem után magam is itt éltem ötéves koromig, innen költöztünk át Fülekre, itt jártam ki az általános iskolát, itt is érettségiztem és ma is itt élnek a szüleim. Az sem igaz, hogy nagyapám nótafa volt és tőle tanultam a sok régi népdalt. Apóka akkor énekelt csak, amikor elborozgatott cimboráival, s ilyenkor is a divatos nótákat dalolták. Ami pedig énekesnői vágyaimat illeti, tulajdonképpen sohasem gondoltam ilyesmire komolyan. Igaz, hogy sokat dalolgattam, tanítóim is dicsérték a hangomat, de ugyanakkor tánctudásomat, rajzkészségemet, versmondó és színjátszó képességeimet is. — Mit írhatok hát ifjú éveiről ? — Amint említettem, Pincröl Fülekre költöztünk. Apám építészmérnök (most a szakközépiskolában tanít), anyám óvónő. Szüleim lehetővé tették számomra, hogy kapcsolatba kerüljek a művészetekkel. Elvégeztem a zeneiskola hegedűszakát, énekeltem az általános iskola énekkarában, részt vettem az iskolai rajzkiállításokon, szerepeltem versmondó versenyeken és táncoltam, színészkedtem műkedvelő csoportokban. Egyszóval minden olyan tevékenységben részt vettem, amelyet hogy amibe belekezdtem, az többnyire sikerült. így nyolcadikos koromban egy tátrai nemzetközi úttörőtáborban egyetlen magyar résztvevőként megnyertem a tábor dalversenyét. Tizenhat éves koromban beneveztem a CSEMADOK Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyébe, ahol a középdöntőből azért nem jutottam tovább, mert a zsűri kifogásolta, hogy szlovákiai magyar népdalok helyett erdélyi népdalokat énekeltem. Ebben az időben neveztem be a kilenc járás részvételével megrendezett táncdalversenyre is, amit fölényesen megnyertem. Versmondóként és egy színdarab főszereplőjeként képviseltem gimnáziumomat a Jókai-napokon