A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

(Szűcs Jenő szociofotói) Az ördöggyürűt az özek tapossák, a nemzés ösztönétől űzve rohannak körbe-körbe, ám egy pontra mindig visszatérnek, mély nyo­mot hagyva maguk mögött az avarban. Ilyen a tanyasi ember élete is: elindul egy pontról, megjárja az élet ördöggyürűit, de mindig visszatér oda, ahonnan elindult: a tanyára. Bizarr rajzolatúak a tanyasi ember ördög­gyűrüi. Egyszer visszataszítóak, máskor félel­metesen szépek. Meghatók és káromkodás­ra késztetök, nevetségesek és fájdalmasan groteszkek. Ez a tanyavilág itt a komáromi járás peremén nem egyeztethető, de még csak nem is hasonlítható Magyarország ta­nyás megyéinek a tanyavilágához. Szolnok megyééhez éppúgy nem, mint Bács-Kiskun megyééhez, vagy a többihez. S a magyarázat ha nem is kézenfekvő, de sokkal egyszerűbb, mint azt az első látásra gondolnánk: ezek a tanyasiak itt nem „igazi" tanyasiak: Ideván­'L m a * mm [Sk I doroltak, idelökődtek, idekényszerültek, vagy egyszerűen idekerültek, s így nem alakulha­tott ki bennük a földhöz való kötődés, az a viszony, amely meghatározója volt, és az ma is a paraszt életének. Olyan családot, amely­nek minden tagja itt született Búcsi pusztán és itt is élte le az életét, mindössze hármat találhatunk. Ezeknek a tanyasi embereknek az ördög­gyűrűit kereste meg Szűcs Jenő a fényképe­zőgépével, s térképezte föl figyelemreméltó igényességgel, szembeötlő tudatossággal, úttörő szerepet vállalva hazai magyar fotó­művészetünknek egy olyan területén, amely mind a mai napig csak fehér foltként szere­pel : a szociográfiai fotózásban. Koncsol László ezt mondotta Nagy László dunaszerdahelyi fényképkiállításának a meg­nyitóján: „Egy közösség első művésze még csak tézis, kihívás, kérdés, az univerzum egyik felének lehetséges kristályosító góca. Nyomában a másiknak is el kell jönnie, válaszul, antitézisül, az univerzum másik fe­lének a góca gyanánt. Két művész már egy kicsiny, de teljes világ lesz . .." Nos, Koncsol László két fős közösségét (annak ellenére, hogy az önálló kiállítással egyre várat magá­ra) mindenképpen kiegészíteném Gyökeres Györggyel háromra, s új színt, friss törekvé­seket hozva magával ma már fölzárkózott, ha úgy tetszik, belépett közéjük Szűcs Jenő is. A marcelházai Kisgalériában megnyílt első önálló tárlata huszonegy képből álló, egyér­telműen, tisztán fölépített kompozíció, egy szociográfiai ballada. Tükör, amely megmu­tatja. előrevetíti egy bomlásnak indult közös­ség megállíthatatlan tragédiáját. Szűcs nem körtönfalaz. Nem retusál és nem színez. Képei erősen szürke tónusúak, mégis csodá­latos tömör kontrasztot ad a szürkéből kime­revedő fekete ember. Amennyiben Szűcs szociofotóit összevet­jük Tóthpál Gyula szociográfiai jellegű fotó­ival, csak nagyon nehezen föllelhető és eről­tetett összefüggéseket találnánk. A munka ugyan sok esetben egyfajta párhuzamot sej­tető, de más a műhely. S itt nem amatör, vagy profi műhelyről van szó, a Koncsol László által fölvetett értelmezésben, hiszen nem az a lényeg, hogy kinek miből fakad a megélhetési forrása, hanem a mindeneken túl fölmutatott mű. A profi kontra amatör kategorizálás mindenütt romboló hatású, nálunk pedig hatványozottan az. A szociográfiai fényképezés felelősség, minden más fotográfiai jelzésnél felelősség­teljesebb. Szűcs az emberi sorsot fényképezi a megszállottak energiájával, fölkészülten, tudatosan. Tanítványnak vallja magát, Plek­ner István tanítványának, akire a szakma sajnos szintén nem figyelt oda kellően, hi­szen csak amatőr, aki még járási kiállítást sem nyert. Igaz, Braziliában és a Szovjetuni­óban több képét nagydíjjal jutalmazták. És Ptekner István büszke lehet a tanítványára, mert fotóművészt nevelt, akit a kishitűség és a szakmai irigység már el nem gáncsolhat. Szűcs kinőtte magát az „amatőrség" visz­szahúzó csávájából szakmailag és emberileg is. Ezt egyszer és mindenkorra tudatosítania kell mindenkinek, aki Szűcs szürke tónusú, mégis erös ellentéteket fölmutató képei elé, mint laikus, vagy műértő odaáll. Mert a szociofotó nem riport, nem emlékkép, ha­nem a lélek tükre. Ha nem az, akkor értékte­len albumtöltelék. Szűcs Jenő első önálló tárlata négyévi munka eredménye. Mérföldkő, amely kijelöli a további utat. Figyelemmel várjuk a folyta­tást. SOÓKY LÁSZLÓ MOSZKVAI VENDÉGJÁTÉK Van a moszkvai Akadémiai Kis Színház Erdő című előadásának egy jelenete, amely az első pillanatokban fejtörést okoz a nézőnek, aki úgy tudja: Osztrovszkij drámája a gőgös és ridegen számító orosz nemességet mutatja be, azt, hogy ez a pusztulásra ítélt osztály olykor az erdőben élő vadaknál is rosszabb, mert nem ismer kímé­letet, mint ahogy igaz és őszinte érzelmeket sem. Ebben az előadásban azonban Bulanov, a nagyravágyó gimnazista a pénzével vőlegényt fogni akaró s öregedő Gurmizsszkaja helyett, nyílt érzelmekkel közeledik az árva Akszjusához, akit viszont a gazdag földbirtokosnö csak azért mutat be a saját maga számára kiszemelt fiatal­embernek, hogy színlelt jószívűségére példát mutatva csitítsa a környékbeli pletykát. .. Bula­nov rendhagyó magatartása láttán már-már föl­szisszenünk, amikor a múlt század orosz társa­dalmának törvényei szerint a fonnyadt arcú Gurmizsszkaja pénze valami végtelen természe­tességgel mégis meghódítja az üresfejű és tör­tető gimnazistát. Egyszerre bizonyosak vagyunk abban, hogy a rendező: V. / Hjinszkij jól értel­mezte a darabot, Bulanov „megtévedésével" épp csak a szerzőnél is hangsúlyosabbá, a mai néző számára érthetőbbé akarta tenni azt a tényt, hogy az akkori orosz társadalomban a pénz meg a hatalom már csírájában elfojtotta a legszebb reményekre jogosító, legőszintébben induló szerelmet is. Új, értelmező komponálás, önálló szcenikus gondolkodás és nem kevés ironikus hajlandóság tapasztalható ebben az előadásában. A darab lényege ellenben csorbítatlan marad! Iljinszkij megkapaszkodik a tradícióban, és a korabeli orosz valóságot érzékenyen követve bontja ki a színjátékban rejlő példázatot, hogy a képmutató hősök igazi létformájának feltárásával a forra­dalmi cselekvés feltartóztathatatlan közelgésére utaljon. Emellett azonban precízen ügyel a gon­dos szinészvezetésre is. Gurmizsszkaja szerepé­ben T. A. Jeremejevova jatéka szinészi remeklés. A neves színésznő nem a figura egyéni jellemvo­násait játssza el, hanem áldozatokként manipu­lálva környezetének tagjait az 1800-as évek második felének uralkodó mechanizmusáról mond véleményt. Nagy érdeklődés előzte meg az együttes má­sik két darabjának bratislavai bemutatóját is. A szovjet irodalom immár klasszikusnak számító remekművét, Jurij Bondarev: A part cimü regé­nyének színpadi változatát V. A. Andrejev. látvá­nyos rendezésében mutatta be a színház. Ez az előadás újra igazolta, hogy az Akadémiai Kis Színház valóban bővelkedik a kiváló színészek­ben; hogy ebben a társulatban a színész a rendezőnek nélkülözhetetlen alkotótársa. Ma már szinte legenda, hogy ebben az 1700-as évek derekán létesült társulatban egész színész­nemzedékek nőttek föl, hogy színpadán az orosz színművészet legjobbjai kapnak helyet. Tehetsé­güket azonban nemcsak az egyéniségükhöz leg­közelebb álló orosz vagy szovjet drámai alkotá­sokban tudják érvényre juttatni, hanem egy olyan igényes drámában is, mint Schiller: Fiesco összeesküvése című műve, ami a német klasszi­cizmus legjelesebb színpadi alkotásai egyikének számit. A moszkvai Akadémiai Kis Szinház nagy ér­deklődéssel várt s megérdemelt sikert aratott bratislavai vendégjátékára április utolsó napja­iban került sor. Jó lenne mielőbb viszontlátni ezt a gazdag múltú társulatot. M. P. 15

Next

/
Thumbnails
Contents