A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

Hetvenöt éves lett volna ez év decemberében, de a súlyos betegség nem adott több haladékot: Zelk Zoltán, a kiváló költö 1981. április 23-án örökre eltávozott körünkből. Kassák tanítványaként indul a húszas évek második felében, első verseskötete, a Csuklódon kibuggyan a vér 1930-ban jelent meg. Költészete a felszabadulás után teljesedett ki. Jelentősebb versgyűjteményei: Kifosztott táj (1936), Teremtés tanúja (1945), Alkonyi halászat (1956), Ahogy a kötéltáncosok (1975) stb. ZELK ZOLTÁN verse: Ugy tudlak téged Nem rejtőzhetsz el már előlem, nem menekülhetsz. Fogva tartlak. Rab vagy. S megalvadt bánatomban már csak rabságod vigasztalhat. S hogy még gonosznak sem kell lennem. ha futni vágysz, én futni hagylak. S mily könnyű szívvel! hisz tudom már emlékeimtől visszakaplak. Egy mozdulat, egy szó, tekintet. . . bennem, köröttem rezgő részek. De ha úgy akarom, belőlük fölépíthetem az egészet. Téged. S köréd a szobát, házat, az utcát is a béna fákkal. S a napszakot. . . így kaplak vissza tested köré varázsolt tájjal. Mit rejthetnél el már előlem ? Megtanulta szemem az ívet, amit karod hasít a légben, ha magadra húzod az inget. S a guruló vízgyöngyök útját a két mell közt, a test árkában, amikor nyújtózkodva, lassan, felállsz fürdés után, a kádban. Kifosztottalak, lásd be végre, elloptam íme minden titkod. Tudom félő, lágy harapásod s bőröd alatt az eret. izmot. S mikor szeretsz: leheletednek gőzét. Síró, kis •ihegésed. Megtanultalak én örökre, nem rólad tudok már, de téged. Én téged tudlak és úgy tudlak, mint az isten, ki megteremtett. Rezgésből, árnyból és színekből újból és újból megteremtlek. A publicisztika divatos axiómái közé tartozik a rokonitás, történelmi személyek és életművek közös jegyeinek a feltérképezése. Annak is elég gyakran tanúi vagyunk, hogy a bizonyítás szivárványos íve sokszor olyanokat is összeházasít", akik életükben aligha fértek volna meg egy égboltozat alatt. Fábry Zoltán, „a szlovenszkói magyarság élö lelkiismerete" (ahogy Balogh Edgár nevezte) és Kazinczy Ferenc, a magyar nyelv és műveltség „hérosza" közötti szellemi és világnézeti rokonságot nem szükséges hajuknál elöráncigált tényekkel igazolni. Mindkettőjük neve már életükben mérték lett: az emberség, a kiállás, az igényesség mértéke. Széphalom és Stósz a maga korában a nyelv és az irodalom vezérlő princípiuma, a haladás záloga, amit nem lehetett „fölösleges tehertétellé" degradálni. A két hely erkölcsi realizmusának attitűdjei egyazon forrásból táplálkoznak: a jövőért felelősséget vállaló tiszta humánumból. A szellemi rokonsághoz a geográfiai közelség is párosul. „Itt, Abaúj csücskén van az én földem" — írja Fábry; „Széphalom Abaújnak éppen határszélében van ..." — tájékoztat Kazinczy. S a kettőnek fókuszában pedig Kassa, amely mindkettőjük számára meghatározó élmény lett. Kazinczy életében a város a Magyar Museumot és az Orpheust jelenti. gyakran kulcsként szolgál a kor és életművük megértéséhez. Szerb Antal írja Kazinczyról: „Levelezésben állott mindenkivel, aki hosszú élete alatt valamelyest csak számba jött a szellemi Magyarországon, és levelezett mindenről, ami értelmes téma akkoriban felmerülhetett." Életmüvük lekottázásánál szembetűnő fő motívumok — a haladás szolgálata mellett — az anyanyelvhez való viszonyulás azonos akkordjai. Számukra a hűség az anyanyelvhez a legtermészetesebb emberi megnyilvánulások egyike, nem áporodott romantika, kócsagtollas cicoma, hanem minden emberben előbb-utóbb kinyíló felismerés az egy közösséghez tartozás éltető köldökzsinórja. A más nyelvek iránti tisztelet náluk abból a felismerésből fogan, hogy tulajdonképpen minden nyelv anyanyelv — másnak legalább annyira „édes", mint nekünk a miénk —, és abból, amit Balogh Edgár így fogalmazott meg: „Aki anyanyelven alulmarad, más nyelven sem lesz teljes ember." A nyelvújítás apostola írja: „A nyelv egyik legféltöbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője." A nyelvhüség krédóját pedig így fogalmazza meg: s mi ezt a nyelvet szeretni tartozánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a mienk." kölcsönös ismerete az etnikai határokon élőknek — de sokszor nemcsak nekik! — természetes követelmény volt —, s ezért mondhatjuk, hogy eleink közül sokan legalább két nyelvet beszéltek. Nemcsak a nemzetiségiek a magyart, hanem a magyarok is a nemzetiségiek nyelvét! Bizonyítja ezt Ján Kalinciak is. a szlovák széppróza úttöröje: „Mindenkor volt ugyanannyi magyar ember, ki a nemzetiségi nyelveken beszélt, mind nemzetiségi, aki magyarul beszélt." Nemcsak maga Kazinczy, hanem felesége és gyermekei is tudtak szlovákul; szlovák volt a kocsisa, és munkáiban számtalan szlovák vonatkozás található. Fábry Zoltán életében és munkáiban is vannak hasonló vonatkozások. Ady és Hviezdoslav azonos világnézetéről szóló tanulmánya: a DAV és Az Út együttműködésének fényes lapjain át a máig vezet a sor. A fasizmus közvetlen veszélyének idején — 1938-ban — igy fogalmazza meg „A Dunánál" élő népek feladatát: „Rákóczitól Kossuthig, Petőfitől Adyig minden igaz magyar álma Közép-Európa megbékélése, e táj népeinek testvérisége volt." A valamikori közös hazában minden iránt érdeklődő Kazinczy figyelmét még a Mecenzéfen és Stószon élö mánták sem kerülték el, annak ellenére, hogy a Bódva forrásának vidékén maga sosem járt. Egy vasat áruló „mecenzöfitől" hall Fábrynak a Kassai Naplót, a Kassai Munkást, s mind a kettőnek: az indulás és az indíttatás színterét. A „stószi őrhely" és a szélhalmi mérték" irodalomtörténetünk nagy-nagy fejezetcímei. A korukban — de utána is! — kristályosító frontként szereplő helységeket és ugyanígy Kazinczyt és Fábryt is sokszor illették a „remete" ködösítő legendájával. Pedig Széphalomról Kazinczy tisztábban látta korának és a magyar nyelvnek problémáit, mint sokan mások Pesten és Budán; Fábry Zoltán is Stószról többet látott Európa és a kisebbségi magyarság problémáiból, mint akik az élet sűrűjében, „testközelből" sem ismerték fel a kor heveny metasztázisait. Sziklay László megállapítása Stószról Széphalomra is érvényes : „A stószi remeteség nem a struccpolitika álláspontja volt, hanem jól kiépített megfigyelőállás." A kor problémáit felismerve így lesz Kazinczy a felvilágosodás eszméinek a terjesztője, s ezen keresztül fogalmazódik meg benne a materializmushoz közel álló világnézete. Ennek a szellemnek folytatójaként — a kezdeti bizonytalanság után — jut el Fábry Zoltán a munkásmozgalomhoz és a következetesen vállalt antifasizmushoz. Nem csoda, hogy a mindenkori hatalom „jutalma" Kazinczy számára csak Brünn, Kufstein és Munkács várbörtöne lehetett, Fábry esetében pedig lllava. Széphalom és Stósz nemcsak erkölcsi ereje miatt lett már mindkét alkotó életében zarándokhely, hanem közvéleményt formáló kisugárzása és irodalomszervezői gyakorlata miatt is. Az alkotó művész és a tudós egyesült mindkettőjük személyében, igy amellett, hogy műveikkel gazdagították irodalmunkat, kortársaik alkotásait is számon tartották, s az első elolvasás frissességében véleményt is mondtak róluk. (Az is megesett, hogy tévését, de ez mit sem von le a vállalkozás missziójának értékéből!) Levelezésük jóval meghaladja önálló müveik mennyiségét, s Fábry Zoltán is sokszor idézi Kazinczyt, ha a nyelvmüvelés fontosságáról és a kisebbségek nyelwédelméröl beszél. A minden anyanyelv védelmét pártfogoló írásai a lenini normák szellemében és a szocialista internacionalizmus jegyében születtek. „Magyarságom nem lehet akadálya a közösségi kommunikációnak. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reálisan járható útja és eredményes módja. A velem születettség: könnyítés, mert természetesség. Csak magyarul beszélhetek hitelesen emberül, csak a magam legsajátosabb hozzájárulásával lehetek az emberiség része és az emberség részese: elkötelezettje. Csak a magaméból adok, lehetek megértője és megérdemeltje annak, amit mástól kapok" — foglalja össze az anyanyelvhez való viszonyulás erkölcsi kritériumait. Szinte az ö életének és gondolkodásának is mottójául szolgálhatna Kazinczynak a Musiczky Luciánhoz irt levelében kifejtett gondolata, amely már szinte szállóigévé vált: „... s midőn a magyar nyelvnek virágzá'sát óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elsösegélni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy — más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem ..." A diákkori „kötelező olvasmányként" olvasott Fogságom naplójából nem sok maradt meg az emlékezetemben; csak néhány rajz, az egynyelvű olvasót riogató idegen szövegbetoldások — és egy mondat: Us su precs. (Uz sú prec — Már elvitték őket) Az őrt álló „tót katona" mondja ezt, aki saját anyanyelvén közli vele Martinovicsék sorsának beteljesedését. A „tót" megnevezés akkor még mentes volt minden pejoratív jelentéstől, mint ahogy a nemzeti gyűlölködés is ismeretlen volt még az akkori történelmi közös hazában. A kölcsönös ismerkedés és az egymás nyelvének elsajátítása jegyében jut el Kazinczy Kézsmárkra, ahol szlovákul is megtanul. (A későbbiekben mások is megjárják az ö útját; az ismertek közül elég, ha Krúdyt említem.) Mert egymás nyelvének a róluk Kassán, s mindjárt leplezetlen szimpátiával fordul feléjük: „Sovány határok elégtelen arra, hogy őket eltartsa, s eszerint a szegényebbek az esztendő nagyobb részét másutt töltik el, s árkok hányásával, ásatással s zsindelyhasogatással keresik élelmöket. Bányájok vasat és ezüstöt s rezet is terem ... Tiszta levegöjök, egészséges forrásvizök, főképpen pedig a sanyarú élet és a munkásság őket izmos tagúakká, erős, egészséges emberekké tette." A szociális problémákhoz gyakran törvényszerűen érzéketlen Kazinczyt túlhaladva Fábry Zoltán már a nemzeti kisebbségek szociális és nyelvi kiszolgáltatottságáról beszél az első burzsoá köztársaság éveiben. Az éhség legendájában nemcsak a magyar kisebbség kisemmizéséröl szól kárpátaljai tapasztalatai alapján, hanem az ott élő ruszin lakosság tarthatatlan helyzetét is a világ elé tárja. Kazinczy Ferenc és Fábry Zoltán példamutató ereje nemcsak műveikben rejlik, hanem különleges egyéniségükben is, amelyek példamutató fároszként állnak a világban helyét kereső ember számára. Elmondhatjuk róluk, hogy koruknak erkölcsi barométerei voltak; a tiszta emberi erkölcs mindkettőjükben szeplötlenül valósult meg. Ezért szükséges műveik mellett életűk krónikáját is ismerni, mert csak igy lehet teljes ennek a két életműnek a tiszta íze, különleges esszenciája. Lehettek volna kortársak is! De mivel nem voltak, nem felelőtlenség kijelenteni: mindketten hasonlóan cselekedtek volna a másik helyében. Életük és életművük a Széchenyi által megfogalmazott kritérium — „Az ember csak annyit ér, amennyit használ" — szellemében fogantatott és fogalmazódott. Kazinczy biztató üzenetét: „Rajtunk áll barátaim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek" — ma talán azzal kell kiegészíteni: Rajtunk áll. hogy „héroszai" legyünk Kazinczy és Fábry örökségének. MÁTÉ LÁSZLÓ 14