A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-09 / 19. szám

A MŰVÉSZET FORRADALMA -A FORRADALOM MŰVÉSZETE „Az én igazi vezéreszmém, amelynek — mióta csak mint zeneszerző magamra találtam — tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére..." (Bartók Béla 1931-ben Oktavian Beu-nak írt leveléből) Korunkban a társadalomtudományok és — más módon, de — a művészetek is az emberi „Én" vizsgálatára összpontosítanak. Az utóbbi évek egyik jelentős megállapítása: a személyiséget nem elég csupán mint filozófiai, pszichológiai, biológiai, szociális stb. jelenséget vizsgálni, hanem kultúrtörténeti jelenségként is tanulmányozni kell. „Az Énkép ugyanis nem egyéb — írja pl. I. Sz. Kon, a neves szovjet tudós —, mint az adott kultúrában az emberről alkotott képzetek interiorizált egyéni változata ..." Ez tehát azt jelenti, hogy a személyes és a társadalmi azonosságtudatnak (szaknyelven: identitásnak) az adott kultúrában való otthonosság is szerves része. A kulturáltság ugyanis fontos meghatározója, hogy az egyén miképpen észleli, éli át tulajdon társadalmi minőségét, mint a társadalmi viszonyrendszerek különös, egyedi hozzátartozóját, hogyan éli át a hovatartozás érzését. Az alábbiakban — a teljesség igénye nélkül, a Bartók-centenárium kapcsán — az új magyar műzene ismeretéről, mint „a kultúrában való otthonosság egy tényezőjéről, feltételéről és a „tiszta forrás" kérdéséről szeretnék szólni. Bartók Béla, a huszadik század nagy magyar géniusza azok közé a művészek közé tartozik, akik a művészet forradalmával a forradalom művészetét készítették elő. Azt az irányt folytatta, amelyet a képzőművészetben Cézanne, Picasso és Kandinsky indított el. Az irodalomban Proust és Joyce borította fel a „régi rendet" a mesélés, a regénymondás forradalmával, sőt az egyszerű fogalmazás hagyományának elvetésével. A forradalmian új korszak — a század első két évtizede — gyökeresen új. csak tiszta forrásból merítő művészetet követelt. Az „új" ebben a szókömyezetben az újhoz viszonyítva jelent újat, tehát — a művészettörténet sokat használt kifejezésével — modern. A „gyökeres" pedig — a puritánok szomorúságára — nem a radikális magyarítása, hanem szó szerint a legmélyebb gyökerek, a tiszta forrás keresését jelenti. S ez szintén korjelenség. Századunk első két évtizedében ugyanis a művészek az esztétikum alapvető megnyilvánulásait, a művészi szép elemi csíráit keresték. Ezt pedig a csendesóceáni Húsvét-szigetek bálványai, az alaszkai törzsfönökök fejdíszei, az új-kaledóniai faálarcok vagy a benini négerek bronzöntvényei és spirituáléi jelentették. Mert amint a reneszánsz és a klasszicizmus formakölcsönzéseit a régészet akkor bontakozó tudománya segítette, ugyanúgy a századunk elején az útleírások kuriózumgyüjteményeiböl tudománnyá érett néprajz tette lehetővé a „tiszta források" beépítését a művészeti alkotásokba. Ezért lett Bartók és Kodály zenetudós zeneetnológus, és éppen így, ennek segítségével az új magyar műzene megalkotója. A kor nagy egyéniségei — hasonlóan, mint a reneszánszban — a teljességre törekedtek. Romain Rolland, Thomas Mann, Albert Schweitzer, Lukács György, Zdenék Nejedly stb. csaknem polihisztorok. Szinte mindenhez értettek, a történelemhez és a zenetudományhoz, a filozófiához és sok minden máshoz. Bartók és Kodály az utolsó pillanatban tárták fel az ősi magyar népzenét. De nemcsak megmentették ezt a „tiszta forrást" az enyészettől, hanem megőrizve meg is haladták ezt a szintet. Megőrizték és átmentették az ősi magyar népzenéből azt, ami értékes, azaz beépítették az új magyar müzenébe. Ha eleget akarunk tenni a megőrizve meghaladás lenini elvének, el kell sajátítanunk, meg kell tanulnunk érteni és értetni a huszadik század modern magyar műzenéjét. A mi részünkre ugyanis a „tiszta forrás", tehát a folklór nem csupán az archaikusban identitást kereső (mondják: gyökérkereső) szándék; nem valamiféle mitikus népnemzet-eszme, mítoszokhoz forduló segítségkeresés vagy „narodnyik-völkisch" hagyomány. Ez ugyanis kevés lenne, mert ma már nincs konkrét társadalmi-használati értéke. A mi részünkre a tiszta forrást magába olvasztó, azt magasabb szinten kifejező új magyar müzene kell hogy zenei anyanyelvünkké, élő társadalmi-használati értékké váljon. Hiszen a müveit magyar ma már nem a néptől tanul magyarul, hanem Petőfitől, Adytól és Mórícztól. Az új magyar műzene a magyar népzene alapjaira építette a német alaposság és az „esprit gaulois" kupoláját. A „tiszta forrás" csermelyét az egész emberiség kulturális örökségének folyamával mélyítette, erősítette. Részünkre tehát nem lehet elég már „csak" a forrás ... Igaz, volt idő, amikor a „puritánok" csak a „tiszta forrás" muzsikáját, csak az egyhangú, ősi gregorián dallamot fogadták el. Meg akarták állítani a történelem kerekét és voluntarisztikus együgyüségükben mindent, ami nem az ő (régi) ízlésük szerinti volt, „tisztátalannak" kiáltottak ki. Tűzzel-vassal hadakoztak, hatalmi szóval akarván kitiltani a templomból a többszólamú, érthetetlenül bonyolult és fülsértő műzenét. Mert csak az egyszólamú, ősi gregorián-zene, amely minden mesterkedés, polifonikus csűrés-csavarás, bravúroskodó zenei építkezés nélkül az ősi szöveget, az ősi dallamot adja, csak ez a muzsika gyarapíthatja lelki gyönyöreinket. A nagy pör eldöntésére a tridenti zsinat résztvevői (a tizenhatodik század közepén) meghallgatták Palestrina zenéjét, és döntőbírói biztonsággal döntöttek: a polifonikus zene is egyszerű és közérthető. A szerkezet áttetsző szilárdsága, az összhangok zengése pontot tett a vita végére. Mert „nem lehet visszatérni a régihez, hanem fel kell nőni az újhoz". Az iskolázott fül számára — mondták a XVI. sz. közepén az „illetékesek" — Palestrina harmóniakincse és többszólamúsága az igaz és szép, mert „művészete a legtermészetesebb módon forr össze korunk emberi érzéseinek kifejezésével". A bartóki pör döntöbirája nem egy zsinat, hanem a világ zenerajongó közönsége. Bartók Béla ma a világ egyik leggyakrabban játszott zeneszerzője! Azok az oroszok és angolok, németek és mások a „döntőbirák", akik szeretik és értik s ezért igénylik Bartók muzsikáját. A kérdés egyelőre megválaszolatlan része: mennyire van jelen Bartók muzsikájának publikumában a szlovákiai magyarság? Mit tett és főleg, mit kell tennie a szlovákiai magyar népművelésnek az új magyar müzene érdekében? De fordítsunk egyet a kérdésen: kié Bartók ízesen magyar muzsikája, kié igazán a nagy magyar zenei géniusz, például a modern komolyzene svéd rajongójáé, aki ismeri és igényli Bartókot vagy azé a magyaré, aki bosszúsan kapcsolja ki a rádiót, ha abban egy Bartók-mü csendül fel?... Ez is szerves része a magyarság szocialista kultúrájában való otthonosságnak. A jövőben ennek is egyik meghatározójává kell lennie, hogy a szlovákiai magyar dolgozó miképpen észlelje, élje át a tulajdon minőségét, mint „a társadalmi viszonyrendszerek különös, egyedi hozzátartozóját", és mennyire tudatosítja a hovatartozás érzését. Hiszen „az Én-kép — idézzük ismét a neves szovjet tudóst — nem egyéb, mint az adott kultúrában az emberről alkotott képzetek interiorizált egyéni változata ..." MÓZSI FERENC MEGZABOLÁZOTT SZENVEDÉLY GYIMESI GYÖRGY ÚJ KÖNYVE Örvendetes gyarapodásnak lehetünk tanúi az utóbbi évtizedben: irodalmunk fö áramlataival párhuzamosan új ösvények nyílnak. Ezen új ösvények egyike a vadászirodalom. Rangja, népszerűsége, következésképpen olvasottsága tájainkon elsősorban Gyimesi Györgynek köszönhető, aki az elmúlt évtizedben írott öt könyvével tiszteletre méltó rangot vívott ki mind a műfajnak, mind önmagának irodalmunkban. A vadászat maga egyidős az emberiséggel, mert létezésének, fejlődésének, fennmaradásának egyik ősi alapja. Ezért nem véletlen, hogy az íratlan irodalmak legősibb rétegében, a mítoszokban, eredetmondákban, mesékben, balladákban jelen van a vadászat és a vadak is. Elég, ha a csodaszarvasról szóló mondánkat említem. A huszadik század utolsó negyedében élö ember számára azonban a vadászat s a természetjárás mást jelent, mind a korábbi századokban. A felfokozott élettempó, a rohanás, az ezerféle környezeti ártalom szinte kizárja annak a lehetőségét, hogy az ember huzamosabb ideig nyugodt szemlélője lehessen a természetnek. Nincs elegendő idő a természettel való azonosulásra. Ami körülfog: „betondzsungel" és „kölegelö". Vagyis nem természetes környezet. „Komfortos ... művilág" — olvastam nemrégiben egy interjúban. Ha valaki ebből a „komfortos müvilágból" ki akar törni, akkor arra már külön elszánás kell és — többletenergia. S itt elsősorban szellemi energiára gondolok, amellyel az egyén képes legyőzni azokat az erőket, amelyek a „civilizáció jóvoltából" az egyént valahányadik emeleti betonketrecéhez bilincselik, anélkül, hogy ezt különösebben érezné. Hogy ez mennyire így van, azt akkor ismerjük fel igazán, ha egy-egy olyan könyv kerül a kezünkbe, amely egy másik valóságot varázsol elénk. Ami bennünk van valahol a legmélyebb mélységekben, de amelyet a civilizáció, a „művilág" hordalékaival betemetett. Ilyen könyvek olvasásakor döbbenünk rá, hogy a betondzsungelek mögött vagy azokon kívül még létezik egy másik valóság is, amelynek ritmusa, harmóniája nemcsak szemlélésre, de — ma már — felfedezésre, vagy ha úgy tetszik, újrafelfedezésre is méltó. Nos, Gyimesi György új könyve, a Megzabolázott szenvedély erre a másik valóságra hívja fel a figyelmünket. A könyvet lapozgatva olykor úgy tűnik, Gyimesi Györgynek ebben az új munkájában a vadászat csak ürügy arra, hogy a természetről, a természetben lejátszódó folyamatokról, felismerésekről beszéljen a vadász, a természetet járó és ismerő ember által. Vagy arra is szolgál, hogy megmutasson olyan embereket, akikben ez a „másik természet" a nem mesterséges, úgy él, miként egykori elődeinkben. Ilyennek látom Gyimesi György tolla nyomán az öreg Hocko bácsit, az ismeretlen „vadorzó" jótevőt, vagy Imrét, de az ardói Mózes Sándor bácsit is. S ellenpéldaként a természettől már elidegenedett „vadászokat", akiket a protokoll szerint illik meghívni egy szarvasbikára, de akik megelégszenek az evés-ivás örömeivel. Külön fejezetet szán a szerző a vadészszenvedélynek, annak az ősi ösztönnek a felderítésére, amelynek titkai a legtávolabbi múltba, az ember emberré válásának korára esnek. Ezek közül a Féktelen szenvedély és a Megzabolázott szenvedély fejezetek a legsikerültebbek. A Kezdő szenvedélye kicsit elanekdotásitott — bár tudom, hogy szóról szóra megesett —, az utolsó a Sírig tartó szenvedély pedig túlságosan is megszerkesztett, „irodalmiasitott" történet. A Megzabolázott szenvedély az első betűtől az utolsóig itthoni könyv. A szerző aligalig lép ki a Bodrogközből, a helmeci Nagyhegy árnyékából. A legszűkebb szülőföldjén megélt, felgyüjtött élményeit adja elő Gyimesi a töle már megszokott gazdag nyelvi eszközökkel, izes fordulatokkal, szép, lírai tájleírásokkal. Gyimesi Györgynek nem kell bizonyítania, történeteinek sorával már bebizonyította, hogy a vadászatban „nem a csont a fontos, hanem az élmény". Számunkra, olvasók számára pedig az élményekből született írások, történetek, könyvek. A Megzabolázott szenvedély olvasása közben ötlött fel bennem a gondolat: ideje volna már Gyimesi György eddig megjelent munkáiból egy rangos válogatást készíteni. Elsősorban a hazai vadászatokról szóló, immár három kötetben kiadott írások újramegjelentetésére gondolok; ezek egybegyűjtve, egy egészként szólalhatnának meg, igazi képet, teljes élményt nyújtva a hazai vadászatokról a hazai olvasónak. GÁL SÁNDOR 14