A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám

CSICSAY ALAJOS Kivégzés az almafák alatt A kertben tyúktrágya szaga terjengett. Talán még a fák is ezt teremték. Az undorító por finoman, akár a hamu, beborította a körtét, almát, sőt a dió zöld kopácsát is. Minden gyümölcs kis és nagy gubóvá szürkült. Forró levegő bágyasztotta még a gyomokat is, bár ebből termett itt legtöbb. Farmnak neveztük el ezt a helyet. Azelőtt ilyen szót nem ismertünk. Csak ólaink és istállóink voltak. Előbb lett telepünk, majd létrehoztuk a farmokat. Az öregek sehogy sem akarták másképpen mondani, mint farom. így legalább volt némi értelme. Mióta baromfit telepitettek a kertbe, nem szívesen jártam oda. Undorodtam a dögszagtól. Bárhogy is letisztogatták a tyúkok a csontokat, a bennük maradt velő bomlásnak indult és hemzsegtek rajta a kövér húslegyek. Néha összetúrták a hulladékot, sekély gödörbe lökték, s némi földet hintettek rá. A hosszú épületek végében, mint valami hadikonyhán, a fortyogó katlanokban naponta kétszer főtt a lóhús. Rémisztő lábszárcsontok és bordák meredeztek, koponyák vicsorogtak ki a hatalmas üstökből. — Istentelen munka ez — mondta egy kocsis, amiből nemigen lehetett tudni, hogy mit ért ez alatt. Egy biztos, engem bátor kamaszfejjel is rémisztett e müveiet. Még csak fél lábbal voltam kint a mesevilágból, s a másik lábam máris jócskán süppedt az otromba naturalizmusba. — Gyere, igyál egy kortyot! — szólt ki rám a kerítés mögül nagyapám, és a sövénykarók fölött nyújtotta felém a lapos üvegbe csurgatott zavaros kisüstit. Kellett a fenének. Ám a második kínálatra meggondoltam magam, elvettem az öregtől és meghúztam a fiaskóját. Mintha sokallotta volna, de azért rekedten heherészett, mikor a tüdőmet akartam kiöklendezni. — Jó mi? Emberség van benne. — Nyelintett ö is vagy kettőt nagyobbacskát, és az üveget visszacsúsztatta rongyos zakója zsebébe. — No, máma megint kivégzés lesz — nézett a birsalmafa irányába. Nem szóltam rá semmit. Elbámultam az országút felé, nem jön-e már valaki. Bemásztam a kerítés résén, és leültem a cölöppadra, az öregem kunyhójának eresze alá. — Mit babrál maga ott benn? — förmedtem rá. Csak hosszú szöszmötölés után válaszolt: — Beírtalak a naplóba, igy ni: „Nyolcadik látogató, onokám Lajcsi. Látogatásának célja: szemle". Az öreg még az első háborúban őrvezetöféle volt. Ha rábíztak valamit a közösben, nyomban katonásdit játszott. Ezen a napon különösen barátságosnak tettette magát. A dózniját is elém tartotta, pödörjek magamnak egy cigarettát ha gusztusom van rá. Illetve ha tudok. — Csavarjon csak maga', én nem kívánom! — hárítottam el. Magamban: úgy is elárulná otthon anyámnak. Ennyire ismertem őt. — Nem tudod mellik van soron? — érdeklődött. — Nem — ráztam a fejem, pedig tudtam, hiszen azért jöttem ide. Az öreg az eget kémlelte. Sejtettem mit akar mondani, elkelne már egy kis eső. Legalább elverné a port, s egy darabig nem hintenék a tyúkok a levegőbe. Átkozott jószág ez a fehér aprófajta. Senki sem szereti. Bognár, az állattenyésztő magyarázta fűnek-fának, hogy leghorn a nevük. Ö is öt elemit végzett akár a többi irányító személy, de mint funkciós okosabbnak tartotta magát a kétkezi munkásnál. Puskája is volt, kétcsövű, kakasos, amit fene tudja miért, mindig magával cipelt. Néha a varjakra lövöldözött, de ritkán talált el egyet is. A kivégzéseknél nehéz ólomgolyós patronokat dugott a fegyverébe. Élesre töltött, de a kakasokat nem húzta föl. A mordályt csövénél markolta és tusát lábhoz eresztette, mint aki fényképész elé áll, nagy fontossággal. — Elővezetni! — vezényelt. Olivér, a mindenes öreglegény, a bokrok mögül kicammogott az elítélttel. — Kösd a fához! — rendelkezett. Egyébként mindez teljesen fölösleges volt, Olivér tudta és pontosan végezte a dolgát. Föcskét gyönge madzaggal a fához kötötte, a gyom közül fölemelte a nehéz hasító fejszét, markába köpött, és jókora lendülettel biztos ütést mért a meztelen fekete kanca csillagos homlokára. A rozoga állat úgy nyaklott össze akár a gyerekek búcsúban kapható rúgós majma. Igen, valahogy úgy. HERDICS FERENC MA MAR ERTEM Az öreg Boros félelmetesen nagydarab ember volt fakókék munkaruhájában, óriási csizmáival, őszülő haja mellett fekete bajuszával. Madárrajként röppentünk szerte akár legkedveltebb játékunk közben is, valahányszor felbukkant az öreg bérház udvarán. Pedig nem bántott az senkit az égvilágon a házsártos természetű templomgondnokon kívül, akit agyba-főbe vert egy söröskorsóval, s a jóég tudja milyen iszonyú vége lett volna a dolognak, ha a korsó füle idejekorán le nem törik és a szomszédok közbe nem avatkoznak. Az asszonyt azonban verte, szinte rendszeresen, a kímélet legkisebb jele nélkül. Vasárnaponként ebéd után kivonult ütött-kopott hokkedlijével és lavórjával, megmosdott a vadgesztenyefa árnyékában — lassan, módszeresen locsolta magára a jéghideg vizet —, majd gyors mozdulattal a fa tövébe löttyintette a lavór tartalmát, csak úgy csattant. Nemsokára ismét megjelent az udvaron makulátlanul tiszta öltözékében, hófehér inge világított felöltője kivágásában, barnán csillogó cipőjén tán nagyítóval se találtunk volna porszemet. Bújócskázásunk közben kigyúltak már az ég lámpásai, Anikó csodásan égető ajkait is hiába kerestem tovább anyám hívó szava miatt, amikor csapódott a nehéz tölgyfakapu és Boros ugyanolyan feszes tartással megtette az utat az udvaron át, agyonrugdalt ajtójukig. Kis idö elteltével rendszerint felcsattant italtól és méregerős szivartól eldurvult hangja, amit üvegcsörömpölés, sikoltozás követett. Ilyenkor Borosné konyhánk sarkába húzódva erőltette magába az anyám által kínált teát vagy csupor tejet. Annak idején, amikor beköltöztek a szobakonyhás kis sötét lyukba, halk kopogtatás után belépett hozzánk, megemelte fácántollas kalapját és szálfaegyenes tartással eképp mutatkozott be, apámhoz intézve szavait: Mester úr, tisztelet-becsület! Engedelmükkel: Boros János, nyugalmazott huszárfötörzsőrmester, volt marha-nagykereskedö. A kereskedés úszott, a marha — mutatott önmagára — megmaradt. Nagyságos asszonyom! Mester úr! Tisztelet-becsület — s azzal eltávozott. Állítólag a városka szélén fekvő kukoricása jelentette számára a legnagyobb örömet. Kitűnően értett a föld megműveléséhez, a lovakhoz és a szentképrepesztö káromkodáshoz. Oda és akkorát volt képes köpni a büdös bagó élvezete közben, ahová és amekkorát csak kívánt a véle fogadni merészelő emberfia. A gyerekekhez sosem volt rossz szava, ígyhát idővel megbarátkoztunk a gondolattal, hogy nem is olyan szörnyűséges lény ez a Boros bácsi, sőt az ösz beálltával néha segítettünk neki a kukoricafosztásban az eresz alatt. Késő éjszakáig pislákolt a gerendára akasztott viharlámpa fejünk felett, izgatottan hallgattuk a felnőttek háborúról, gonosz boszorkányokról és titokzatos szellemekről szóló történeteit, migcsak el nem bóbiskoltunk a lehántott zöld-rengetegben. Nagyszerű volt félholtra rémiszteni Anikót a frissen készített töklámpássat, hogy aztán a bársony kis kezet szorongatva engeszteljem ki gyermekkorom beteljesületlen álmát. Hűvös szeptemberi reggel volt, utolját kortyolgattam habos kávémnak, amikor azt mondja anyám: — Elengedtelek Borosékkal kukoricát törni, eredj ha akarsz. Vigyázz az öreggel, tudod milyen ha iszik. És az öreg Boros nem ivott! Nem tudom honnét merítettem az erőt, hogy mindjárt, az első fordulónál megráncigáljam kabátujját, mert ingerlékenyen rámordult az asszonyra, az eredmény mindenesetre Boros bácsi viszszahőkölése volt, amit homlokráncolása, majd szinte fuldoklásig tartó hahotázása követett. — Ember vagy, fiam! Látod, ezt még Boros nénéd se merte volna megtenni velem — szólt kis idö múlva, mosollyal az arcán. — Kívánsz még valamit? — Ne igyon ma — böktem ki halkan, földindulást, égszakadást várva. — Rendben van — tette vállamra vaskezét —, egy feltétellel: este vendégem leszel a kocsmában egy krakedlire! Szó nélkül bólintottam s örömmel néztem, amint a lovak közé csap. Szaporán csattogtak a két deres patái a keskeny utca szürkés macskakövein. Amikor lefordultunk a kukoricáshoz vezető földútra, már messziről hallatszott a koránkelők nevetése, kiáltozása. Javában folyt a munka. Boros bácsival egész nap együtt jártunk a sorok között. Mindig felültetett valamelyik fényes szőrű ló hátára, ha szekérbe kellett gyűjteni a kukoricát. Hacsak tehette, oda-oda csippentett az ostorral Borosné hátára-farára, amin igen jól mulattunk mindketten. Egy ilyen tréfa alkalmával az asszony hirtelen felegyenesedett, szemében mintha könny reszketett volna. Rámpillantott, és arcát kötényébe rejtve eltűnt a kukoricásban. — Nos, most mi az óhajod, fiatalúr?! Hogy ne bántsam Boros nénit? — kiáltott az öreg. — Ühm — nyögtem megszeppenve. — Ez a kívánságod is teljesül. Hallod, asszony?! Mindent a gyerekekért — nyomta meg az utolsó szót, s most már szinte üvöltött kivörösödve. Pár pillanat múltán megnyugodott, a lovak közé csapott és én semmit sem értettem az egészből. Alkonyodott, amikor felállt a bakon, jelt adva az indulásra. Véget ért a munka. Ezúttal is jópáran összegyűltünk a kukoricafosztáshoz, alig gyújtották meg azonban a lámpást. Boros bácsi karon ragadott és így szólt a többiekhez: Csak dolgozzatok, mindjárt itt vágyunk. A kocsma kétpercnyi járásra lehetett, s egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Odabent alig láttam a cigarettafüsttől, könnybe lábadt a szemem. Valamelyest bűntudattal ittam ki az elémbe tett krigli sört. — No lám, ez lett a krakedliböí! — nevetett rám az öreg, majd szempillantásnyi idö alatt leeresztett a torkán még egy sört. — Azért nem kell megijedni.. . Senki sem tudja meg. — Én csak ... Én csak nagyon szomjas voltam. — Jól van már, ne rémüldözz! Minden igazi férfi elkezdi egyszer... Meg mást is ... Ide figyelj, kisöreg, most fjedig megiszom két deci rumot, te meg egy stampedlival és máris indulunk. Egy ujjnyi pálinka maradt borospoharában. in