A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám

Bognár, közben észre sem vettük, célzott. Mivel a lebunkózás jól sikerült, gyakorlott mozdulattal törte meg a fegyver csuklóját és pottyantotta markába a papirhéjú töltényeket. így ment ez minden mészárlásnál. — Teremtő isten! — nyögött fel mellettem öregapám. — Hát igy ér véget egy ló élete? Tudtam, hogy az öreg mindennél jobban ragaszkodott volt Igás állatához. Most kezdte nem érteni, miért kell hússal táplálni a baromfit. Biztos voltam benne, hogy naplójába nem kerül be a szokásos szöveg: „Július tizennegyedikén, délelőtt tíz órakor kivégzés. Az elitélt neve Föcske, harminchétéves nóniusz.". Álltunk bután a ló hullája fölött. Néztem, ahogy élettelen arcán az apró szőrszálakon nedves csíkot hagy a nyitott szeméből kicsorgó könny. — Látod? — suttogta az öreg. Most először éreztem öt magamhoz közel. — Maguk meg mit ácsorognak itt? — ripakodott ránk Bognár. — Valahogy el kell kezdeni az új életet. Vagy azt hiszik nekem könnyebb? Igen tévednek. Még egy rövid ideig álldogáltunk, mint gyászolók szótlanul, aztán ki-ki saját gondolatával szétoszoltunk. amikor közel hajolt hozzám, szemében oly furcsa fénnyel, hogy megborzongtam. — Mondd, fiam ..., mint férfi a férfinak: ha majd egyszer megnősülsz ... mert hát voltál már szerelmes ...? Nos,.. .úgy illenék-e, hogy legyen legalább egy szép gyereked? — Úgy hát — böktem ki. — Ez a helyes válasz. Ez a normális élet rendje — motyogta az orra alatt. Felhajtotta maradék italát, majd hirtelen mozdulattal úgy vágta a poharat a falhoz, hogy halálos csend lett a teremben. Elsőnek a csapos eszmélt fel, odaugrott és kifelé tuszkolt bennünket. Az öreg játszi könnyedséggel a sarokba penderítette öt s a fogai közt szűrte a szót: — A fiamhoz ne merjetek nyúlni, mert ismét megtudjátok, ki az öreg Boros! — Hazafelé is szótlanul tettük meg az utat, azzal a különbséggel, hogy az öreg egészen a kapuig kérges vasmarkában tartotta tenyeremet, úgy vezetett maga mellett. Anyám szemrehányó szavai ,elöl ágyba bújtam, s még mielőtt álomba szenderültem volna, felcsattant az öreg hangja. Fejemre húztam a takarót, de még igy is hallottam a csörömpölést és Borosné sikoltozását. Másnap kerültem a Borosék házatájékát, csak a vasárnapi ebéd után merészkedtem be hozzájuk, amikor az öreg értem szalasztotta egyik pajtásomat. Az ajtóból vissza akartam fordulni zavaromban: Borosné anyaszült mesztelenül guggolt egy lavór fölött, fehér háta világított a félhomályos szobában. Boros bácsi lassan, óvatosan mosogatta le róla a szappanhabot. — Gyere csak, ne félj — szólt nevetve. Fürdetem az asszonykámat, elvégre vasárnap van. Nesze, itt a kulcs, eredj a padlásra és egy zsákban vigyél annyi kukoricát anyádéknak, amennyit elbírsz. A tökökből válaszd ki a legszebbiket, csinálj belőle töklámpást. Amint szuszogva leértem a padlásról, az öreg már a vadgesztenyefa alatt locsolta magára a vizet rozzant hokkedlije s lavórja fölé hajolva. A végén a fa tövébe löttyintette a lavór tartalmát és behurcolkodott. Nemsokára ismét megjelent az ajtóban, büszke tartással lépdelt végig az udvaron. Öltözéke tiszta, inge frissen vasalt. Szája sarkában az elmaradhatatlan szivar. Halkan csapódott mögötte a nehéz tölgyfakapu. FOTÓ: KÖNÖZSI FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY BABITS MIHÁLY JÁN PONICAN Tavaszi szél Tavasz van, vagy tavasz se még. Ez a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly: szöveg nélküli könnyű dal, mely maga se tudja talán hogy a témája szerelem, csak a világba mosolyog gyanútlan, csalva szűzien. Ez a friss nap se tudja még hogy a földben zavart csinál amely nem lesz se szelídebb, se tisztább a tavalyinál; sötét csirák kéjeiről semmit se sejt; csak mosolyog s édesen ömlik mint a must mely bor lesz majd s égetni fog. Égetni, részegíteni... És úgy sugárzik ez a nap, mint egy új eszme, csupa fény míg nyájasan erőre kap. Csupa fény, ígéret, jövő, olyan mint egy szebb, új világ tárt kapujának sugara, mely felé úgy tolong a vágy. mint fényszomjas gyerekcsapat, vagy mint lesükből a sötét csirák tolúlva fény felé nyomják a vad fű késhegyét, míg nemsokára proletár zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom, ha elzengett az olvadás vad ágyuharca, s a tömeg győz; a virágok fölveszik vérvörös jelvényeiket; a jégparkett földúlva rég, a padló csupa sár, latyak... Hol a szelíd és tiszta láng ? Tüzes diktátor tesz a nap. Szentségtörőn s illetlenül sáros csizmában egy paraszt staféta futkos a nagy ég kék templomivei alatt. Csizmáját szárogatja és hetykén fütyülve mond rekedt szókkal tüsszögtetően igaz s félőssen betyár híreket. Szeresd a földet Légy hű magadhoz; a virradathoz, fűszálak erdejéhez, a csönd vizéhez, légy hű a házhoz, hazádhoz, anyád legszebb szavához, apád szivéhez, a napot dajkáló éghez, a földhöz, ringatódhoz, ösvényhez, dombhoz, hot rétek szelíd virágát dajkálták ifjú nyárfák, és a dombot beszegték zsenge lombok. S amit annyiszor csodáltál, mikor a napban álltál, szeresd a hegytetőket, az árnyékmosta völgyet, ahol a pásztor sípja szó! s a kertek alatt lánycsapat dalol..'. Tiéd e táj és szebb hazát nem lelsz sehol. IDénes György fordítása) 11