A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám

A Csemadok életéből NYELVMŰVELÉST -HÉTKÖZNAPOKON IS! A CSEMADOK KB nyelvi szakbizottsága, a Szlovákiai Újságírók Szövetsége KB nemzetiségi sajtóbizottsága és a Kerületi Pedagógiai Intézet 1981. március 20—21-én rendezte meg Kassán (Kosice) a XII. Kazinczy Nyelvművelő Napokat. A megnyitó után, amelyet Lukács Tibor, a nyelvi szakbizottság elnöke tartott, dr. György István, a CSEMADOK KB vezető titkára emlékezett meg Kazinczy Ferencről, halálának 150. évfordulója alkalmából. A megemlékezést ünnepi műsor követte. A továbbiakban dr. Derne László egyetemi tanár, a nyelvtudományok doktora, dr. Jakab István kandidátus és dr. Wacha Imre kandidátus előadására került sor. Derne László a publicisztika műfaji és nyelvi követelményeit elemezte, Jakab István a csehszlovákiai magyar nyelvmüvelés legfontosabb kérdéseit fejtegette, mig Wacha Imre a helyes kiejtés elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott. Az első nap eseményeihez tartozott a kiejtési verseny országos döntője. Az első kategóriában Tóth Anikónak, a másodikban Gyüre Mónikának ítélte oda az első dijat a nemzetközi zsűri. A következő nap délelőttjén dr. Balogh Lajos a nyelvjáráskutatás módszertani kérdéseiről tartott előadást, Koncsol László pedig — a program szerinti „néhány" helyett egyetlen csehszlovákiai magyar költő nyelvét — nyelvének alakulását — elemezte. A nyelvi szakbizottság által meghirdetett pályázatot Jakab István értékelte. Mindössze három pályamű érkezett a pályázatra, ebből kettőt értékelt a bíráló bizottság. Az első dijat Csáky Károlynak ítélte oda a „Régi kismesterségek szókincsei" cimű dolgozatáért. A második díjat Gönczölné Gáspár Jolán kapta „A szapullás nyelvjárási elnevezés és munkamenet" leírásáért. A kétnapos rendezvény vitával és zárszóval ért véget. Jó hét-nyolc éve tudósítok rendszeresen a Kazinczy Nyelvművelő Napokról, s azt hiszem, az előbb leírtakat — ha kihagynám a dátumot és a neveket, esetleg az előadások sorrendjét — közreadhattam volna háromnégy évvel ezelőtt is. De a három-négy évvel ezelőtti tudósításomon se kellett volna lényegesebb változtatást eszközölnöm, hogy az idei rendezvény eredményeit rögzíthessem. Márpedig ha ez így van — és így van! —, akkor valami nincs rendjén. A tizennégy évvel ezelőtti kezdeményezés fontosságát, nyelvi gondjaink súlyosságát tekintve, kétségbe vonni badarság lenne. De az évek során azt tapasztaltam, hogy e rendezvény — ahelyett, hogy nyelvművelésünkre tágabb értelemben is termékenyítően kisugározna — egyre szűkül, egyre kopik. Ami — vélt. vagy valós — eredmenye: kozponti lapjaink nyelvi tisztaságának javulása és néhány áldozatkész nyelvművelő írásainak megjelenése. Ez azonban édeskevés. Mégpedig azért, mert a csehszlovákiai magyarság általános anyanyelvi állapotát nem képes pozitiv irányban befolyásolni. Jó öt-hat évvel ezelőtt ezen a fórumon mondták ki azt a keserű tényt, hogy a csehszlovákiai magyarság nyelvéből a középső, tehát a köznyelvi réteg kihalt, vagy kihalóban van. Magam is tapasztaltam és tapasztalom nap mint nap ennek valóságát. CSEMADOK-összejövetelekre, író-olvasó találkozókra egyaránt a hallgatás, a csend a jellemző. És ez a csend, ez a hallgatás, ez a megszólalni nem tudás a bizonyíték ra, hogy nepunk nyetvebol az emiitett középső réteg lassan-lassan kihull. Ezzel kapcsolatban az idei Kazinczy-napokon, de a korábbiakon is, volt egy ellenvetés: iskoláikban a pedagógusok mégiscsak a köznyelvet használják. De vajon valóban használják-e? S ha használják, vajon a tanulók elsajátítják-e olyan fokon, hogy élővé erősödjék bennük holnapra, holnaputánra?! Jakab István jegyezte meg éppen az idén, hogy — szabadon idézem — a tanulók az érettségiig sem érik el a köznyelvi kívánalmakat, mert hiányzik a köznyelvi bázis fejlesztésének a lehetősége. És még sok minden más is hiányzik, tehetnénk hozzá. Nyelvünk sorvadásával létezésünk forog veszedelemben. Ezért a Kazinczy-napokat s magát a nyelvmüvelés gondját, gondolatát ebből az irányból kell megmérnünk és elmozdítanunk — ha van rá mód, erő és lehetőség — a holtpontról. Mert ahova elértünk: holtpont. Vagy ha úgy tetszik, egy zárt kör, amelyen belül történik ugyan valami, de a körön kívüli világra annak, ami odabent megesik, alig van hatása. Megjelennek nyelvművelő írások, vannak nyelvművelő napok, de nincs gyakorlati, mindennapi nyelvmüvelésünk. Az az alig százegynéhány érdeklődő, aki időről időre összesereglik Kassán — még a helyiség is riasztó: egy éjjeli mulató — szétrebbenve az országban mit is valósíthat meg abból, amiről szó esik a Kazinczy-napokon?! A magam részéről úgy vélem, az itt elhangzó előadások befogadása sem egyértelmű, hiszen olykor egészen szűk szakmai — nyelvi, nyelvtörténeti, stilisztikai stb. — kérdésekről esik szó, amelyek önmagukban nagyon fontosak, vagy azok lehetnek, de — teszem azt — mit kezd velük egy tanító vagy népművelő, mondjuk, Gömörben vagy Mátyusföldön? Kinek adja tovább ? S hogyan ? Főleg: hogyan ? De azt is kérdezhetném: meddig? Mert ez is helyénvaló kérdés a továbbadás tekintetében. Mi hát a teendő? Megvalósítani a nyelvművelés ünnepe helyett a nyelvmüvelés hétköznapjait. Tudom, ez a nehezebb, de más választható kiutat a mostani zsákutcából nem látok. A nyelvművelés, az „Édesanyanyelv" (Sütő) ápolása — népművelésünk, oktatásügyünk általános és alapvető kérdése. El kell érni, hogy a kimondott szó, kérdés visszhangra találjon, hogy ami itt elhangzik, arra ráfeleljenek értőn és érthetően, akik meghallják. Nem vitatom: kellenek az ünnepek, a nyelvművelés ünnepei is. De sokkal fontosabbak a szürkének tűnő hétköznapok, mert csak az utóbbiakból emelkedhetnek ki ez előbbiek felemelt fejjel és megérdemelt méltósággal. Különben csak egy akció lesz a sok közül, amit megszerveztünk, letudtunk, ami statisztikává csontosodhat. „A nyelvek élő organizmusok — Írja G. Steiner — Végtelenül bonyolultak, de mégiscsak organizmusok. Bizonyos életerővel, abszorpciós és növekedési képességekkel rendelkeznek. De bomlásnak indulhatnak és meghalhatnak." Az idei Kazinczy-napok kapcsán. Kazinczy halála 150. évfordulójának évében érdemes ezeken a sorokon elgondolkodni. Különösen akkor, ha a Kazinczy Nyelvművelő Napok ígéretesen kibontakozó vitáját azért kell berekeszteni, mert a ruhatárat déli tizenkét órakor bezárják ... GÁL SÁNDOR A losonci (Lucenec) Járási Népművelési Központ és a CSEMADOK ragyolci helyi szervezetének színjátszói bemutatták Ragyolcon Valentyin Katájev: Bolondos vasárnap cimű színművét, Halama Mária tanítónő rendezésében. Neve biztosan sokaknak ismerősként cseng: 1977-ben a ragyolci színjátszók az általa rendezett Aranycsillagos hercegnő cimű darabbal a Dunamenti Tavasz fesztiváldíján kívül még három díjat nyertek, 1978-ban pedig a Hamupipőkével második helyen végeztek a járási vetélkedőn. Bár a típuskereséssel most sokkal több gondja volt, mint amikor jól ismert diákjai között válogatott szereplőket, mégis elmondható, hogy jól ki BOLONDOS VASÁRNAP tudta használni a lehetőségeket, és elképzeléseit már a szereposztásban sikerült érvényesítenie. Egyenletes tempójú előadást hozott létre, talán csak az első felvonást éreztük egy kicsit vontatottnak. Sajnos a fordítás gyengéi — lévén műkedvelő előadásról szó — még inkább szembetűntek. Zicevet a tehetséges Tóth István játszotta, nagy átéléssel. Duktina szerepében Molnár Zoltánné jól aknázta ki a szélsőséges karakter kínálta lehetőségeket és teremtett légkört. De dicséretet érdemelnek a többi szereplők, név szerint Koronczi Istvánné, Pauh Istvánné, Pauh István, Gracza József, Angyal László. Angyal Lászlóné. Korponai Lászlóné Gáspár Pálné, Gáspár Vilmos, valamint Koronczi István és György Lajos is. Ugyanis elégedettek lehettünk a díszlettel. amely bár egyszerű volt, de jól betöltötte funkcióját. Az előadás telt. ház előtt zajlott és nagy tetszést aratott. Az ismételten felzúduló taps bizonyára elfeledtette a szereplökkel a darab betanulására áldozott rengeteg szabad időt és fáradságot. A lelkes szereplőgárda most a környék falvait járja a Bolondos vasárnappal. Bízunk benne, hogy épp oly sikerük lesz vele, mint itthon, Ragyolcon. ARDAMICA FERENC