A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-25 / 17. szám

Knotek úr háromnegyed hétkor ébredt legényágyában. No, akkor még egy negyedórát fekhetek, gondolta magában elégedetten, s ebben a pillanatban felmerült benne a tegnapi nap emléke. Szörnyű volt. Igazán nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Moldvába ugorjon. De előbb levelet írt volna Policky cégjegyző úrnak, amit az nem tett volna a kirakatba. Bizony, Policky uram, haláláig nem lett volna nyugalma, hogy így megbántott egy ártatlan embert. Itt, a kis asztalnál ült tegnap késő éjszakáig Knotek úr egy ív üres papír fölött, teljesen letörve attól a szégyentől és sérelemtől, ami a bankban érte. Ilyen idióta még nem szolgált nálunk, kiabált Policky úr, na várjon csak, maga Knotek, majd én gondoskodom róla, hogy áthelyezzék máshová: de hogy ott majd mit kezdenek magával, azt az istenek tudják. Mert maga a legügyetlenebb munkaerő, aki az utóbbi ezer évben a kezem alá került... és így tovább. És mindezt, kérem, a többi tisztviselő és a kisasszonyok előtt. Knotek úr vörösen, megsemmisülten állt ott, Policky úr ordított, és a végén Knotek úr lába elé dobta azt a szerencsétlen számlakivonatot. Knotek úr annyira megdöbbent, hogy még védekezni sem tudott. Tudja meg, Policky úr, mondhatta volna, azt a kivonatot nem én csináltam, hanem Sembera kolléga: menjen és ordítson Sembera kollégával, Policky úr, és engem hagyjon békén. Én tizenhat éve dolgozom a banknál, Policky úr, és eddig még nem csináltam nagyobb hibát. De még mielőtt Knotek úr szóhoz jutott volna, Policky úr már becsapta az ajtó, és az irodában kínos csend támadt. Sembera kolléga a papírjai fölé hajolt, hogy ne lehessen látni az arcát, Knotek úr pedig fogta a kalapját, és elment a bankból. Sohase jövök vissza többé, érezte. Vége és kész. Egész nap az utcákat rótta, elfelejtett ebédelni, és vacsora nélkül lopózott haza, mint valami tolvaj, hogy megírja búcsúlevelét, aztán véget vessen az egésznek, de Policky úrnak haláláig a lelkén szárad majd egy ártatlan ember élete. Knotek úr most elgondolkozva pislogott az asztal felé, amelynél a tegnapi éjszakát töltötte. Mit is akart írni tulajdonképpen. Sehogy se jutott eszébe egyetlenegy sem azok közül a méltóságteljes és keserű szavak közül, amelyekkel Policky úr lelkiismeretét meg akarta terhelni. Persze, a végén annyira fázott a kis asztal mellett, és olyan szomorúság jött rá, hogy sírva fakadt önsajnálatában. Aztán meg az éhségtől gyengült el annyira, hogy bemászott az ágyba, és abban a pillanatban el is aludt, mint a tej... Most kellene megír' nom a levelet, gondolta Knotek úr az ágyban, de olyan jól érezte magát a melegben. hogy elhatározta: várok még egy kicsit, az ilyen dolgokat jobb szép nyugodtan átgondolni. Knotek úr áiláig húzta a takarót. Mit is írjak tulajdonképpen? Hát elsősorban talán azt, hogy a kivonatot Sembera kolléga csinálta. De hát ezt nem lehet, borzadt el Knotek úr. Sembera ugyan valóban nagyon ügyetlen ember, de három gyereke van, és beteg a felesége. Még hat hete sincs, hogy belépett a bankba — azonnal repülne! Nagyon sajnálom, kedves Sembera, mondaná Policky úr, de ilyen munkaerőt nem tarthatok a bankban. Legfeljebb azt írhatnám meg, elmélkedett Knotek úr. hogy nem én csináltam a kivonatot. De akkor meg Policky úr nyomozni kezd a tettes után, és Sembera megint csak repül. Ezt pedig nem szívesen venném magamra. Sembera kollégát valahogy ki kell hagyni a dologból. Csak anynyit írok Policky úrnak, hogy Igazságtalan volt hozzám, és hogy a lelkiismeretén száradok... Knotek úr felült az ágyban. Valakinek vigyáznia kellene arra a Semberára. Én szívesen megtenném. Azt mondanám neki: nézze, ezt így kell csinálni... vagy, tudja mit, inkább majd mindig segítek magának ... Igen ám, csakhogy én már nem leszek ott, és Semberát úgy kiteszik, mint annak a rendje. Buta egy helyzet, elmélkedett tovább Knotek úr a térdét átölelve; tulajdonképpen ott kellene maradnom. De akkor meg kellene bocsátanom Policky úrnak, hogy olyan durva volt hozzám. Miért ne? Igaz, hogy Policky úr egy pukkancs, de nem rosszakaratú. Egy perc múlva már nem is tudja, miért dühöngött az előbb. Szigorú, de rend van az osztályán, azt meg kell adni. És Knotek úr csodálkozva vette észre, hogy már nem érzi olyan mélynek a sértést: kellemes, kiegyensúlyozott hangulatba került. No jó, hát akkor megbocsátok Policky úrnak, suttogta maga elé, és megmutatom Semberának, hogy kell a dolgot csinálni ... Negyed nyolc. Knotek úr kiugrik az ágyból, és a mosdóhoz fut. Borotválkozni már nincs ideje, csak magára hányja a ruhát, és rohan. Leszalad a lépcsőn, és a szíve végtelenül könnyű; bizonyára azért, hogy olyan szépen elrendezte magában a dolgokat: kalapját a kezében tartva siet tovább, és szinte énekelni volna kedve. Most beugrók a kávéházba, gyorsan megiszom a kávémat átfutom az újságokat, és bemegyek a bankba, mintha mi sem történt volna ... Knotek úr most a fejéhez nyúl. Miért néznek rá olyan furcsán az emberek? Talán rosszul tette fel a kalapját. De nem, hisz a kalapja a kezében van. Az úttesten egy taxi jön vele szemben. A sofőr ránéz, aztán úgy elrántja a kormányt, hogy majd felszalad a járdára. Knotek úr megcsóválja a fejét; részben szemrehányóan, részben annak jeléül, hogy nem kell neki taxi. Az az érzése, hogy az emberek megállnak és utánafordulnak. Óvatosan végigtapogatja magát, begombolta-e minden gombját, és nem felejtett-e el nyakkendőt kötni. Nem, hál'istennek, minden rendben van, és Knotek úr vidám szívvel lép be a kávéházba. A pikológyerek kimereszti a szemét. — Kávét és újságokat — parancsolja Knotek úr, és leül az asztalához. A pincér hozza a kávét, és elképedve Knotek úr kopasz feje fölé mered. A konyhaajtóban néhány fej jelenik meg, és tátott szájjal bámulja Knotek urat. Knotek úr nyugtalankodni kezd. — Mi van? — kérdi a pincértől. A pincér zavartan köhint. — Valami van a fején, uram. Knotek úr ismét a fejéhez nyúl. Semmi. A feje sima és száraz, mint mindig. — Mi van a fejemen? — horkantja. Karel Capek w A GLORIA — Valami fénykör — dadogja a pincér tétován. — Csak nézem, nézem ... Knotek úr összevonja a szemöldökét. Ezek itt bizonyára tréfát űznek a kopaszságából. — Menjen a dolgára — mondja élesen, és nekikezd a kávéjának. De a biztonság kedvéért még körülnéz, és megpillantja magát a tükörben: látja a szolid tonzúrát, de uramisten, fölötte valami aranyszínű kör van!... Knotek úr felugrik, és közelebb megy a tükörhöz. Az aranyszínű kör vele megy. Knotek úr mind a két kezével odakap, de nem fog meg semmit. Keze átjárja a fénykört, amely teljesen anyagtalan, csak egy icipicit melegíti az ujjait. — Mitől tetszett ezt kapni? — kérdi a pincér együttérzéssel. — Nem tudom — feleli tanácstalanul Knotek úr, és hirtelen pánik fogja el. Hiszen így nem mehet be a bankba! Mit mondana Policky úr. Ezt hagyja otthon, maga Knotek! Ilyesmit nem tűrünk a bankban! Mit csináljak, gondolkodott elszörnyedve Knotek úr. Levenni nem lehet, és kalap alá rejteni sem; csak jussak haza valahogy. — Mondja — fordult a pincérhez —, nincs itt valahol egy esernyő ? Azzal takarnám el ezt az... izét. Ha az ember verőfényes reggel nyitott esernyővel megy végig az utcán, akkor eléggé feltűnő látványt nyújt, de mégse annyira, mint ha glória van a feje körül. Knotek aránylag baj nélkül ért haza, csak a lépcsőházban sikított fel a szomszédék szolgálója, amikor meglátta, és a tele szatyrot is kiejtette a kezéből. Nem csoda: az ilyen dicsfény elég világosan ragyog a sötét lépcsőházban. Knotek úr bezárkózott a szobájába, és a tükörhöz rohant. Igen, az a micsoda ott volt a feje körül, nagyobb volt. mint egy cintányér, és legalább negyven gyertyafénnyel világított. Nem lehetett eloltani. Hiába engedett rá vizet a mosdó csapjából. De a ragyogástól eltekintve semmi bajt se okozott. „Hogyan mentsem ki magam a bankban? — gondolkodott Knotek úr kétségbeesetten. — Beteget kell jelentenem. így csak nem mehetek be." Leszaladt a házmesternéhez, hajszálnyira kinyitotta az ajtót, és bekiabált: — Legyen szíves, telefonáljon be a bankba, hogy nem tudok bemenni, beteg vagyok. — Szerencsére senkivel se találkozott a lépcsőházban. Otthon megint bezárkózott, és megpróbált olvasni. De minden percben felugrott, és a tükörhöz rohant. A fénykör békésen ragyogva világított a feje körül. Délután szörnyű éhség kezdte kínozni Knotek urat, de hát csak nem mehet be a vendéglőbe ezzel a dologgal a feje körül! Nem tudott tovább olvasni; mozdulatlanul ült a széken, és csak azt hajtogatta magában: „Vége, mindennek vége. Sohasem mehetek többé emberek közé. Miért is nem fojtottam magam vízbe!' Valaki csengetett. — Ki az? — horkant fel Knotek úr. — Doktor Vaftásek. A bankból küldtek. Kinyithatná az ajtót. Knotek úr végtelen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Az orvos bizonyára segít rajta; doktor Vaftásek megbízható, bölcs, tapasztalt orvos. — Hát mi bajunk van? — fuvolázta a doktor már az ajtóból. — Fáj valamink? — Nézze, doktor úr — mondta Knotek úr —, mi keletkezett itt! — Hol? — Itt a fejem körül. — Ejha — csodálkozott a doktor, és elkezdte vizsgálni a tünetet. — Hát Hyet