A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám

Asszonyok a répaföldön tudta volna kihasználni... egyszóval: az egyesülés a lehetőségek és szükség­szerűségek felismeréséből, a hosszútá­vú koncepciókból fakadt. Hogy milyen volt az 1980-as eszten­dő? Az időjárás rengeteg gondot oko­zott, de az év tíz hónapja alatt bedolgo­zott kereset minden száz koronája után húsz korona éwégi jutalékot, amolyan tizenharmadik fizetést kap a tagság. A gabonatermelésben évről évre megha­ladják a járási átlageredményeket. Az elején jelzett körülmények ellenére négyszáz vagonnal több cukorrépa ter­mett a tervezettnél. A kukorica hozama alatta maradt a tervnek, de így is nyere­ségesnek bizonyult a termelése. Száz hektár területre közel nyolcvan szarvas­marha esik a szövetkezetben, ami kivá­ló arány. Összterületük 3100 hektár, ebből háromszáz hektárnyit tesz ki az erdő, a mocsár, a nádas. Apropó! Mi van a nádassal? Tudvalevő, hogy a régi csallóközi vízivilág végtelen nádasaiból itt a közelben, a nagykeszi határban A csicsói kisüzem udvarán maradt meg valami mutatóba. Védett terület, de az elnök szerint hasztalan védeni, mert megállíthatatlanul pusztul, úgy látszik, menthetetlen. Pedig kár érte, nagy kár, hiszen nemcsak termé­szetes, környezntgazdagitó értéke van, hanem anyagi értéke is, hiszen a nád idehaza és külföldön, egyaránt aranyért értékesíthető. Ám úgy tetszik, az utolsó csallóközi nádas hattyúdalának keser­ves zenéjét nem viszi eléggé messzire a szél. Oda, ahol döntenének a megmen­téséről. Döntöttünk mi — mondja az elnök — vizet engedtünk alá, mestersé­ges úton, de az sem segített, mert a csatornázások jelentősen csökkentet­ték a Csallóköz talajvízszintjét. A szövetkezet kishíján félezer embert foglalkoztat. Munkaerőgondokkal an­nak ellenére sem küzdenek, hogy az ipar bizony tekintélyes számú munka­erőt köt le. Kivált az épülő vizierömü. Az állapotokat legjobban az összesített termelési számadatok fejezik ki a leg­jobban: a bruttó termelési bevétel ta­valy 55 millió korona volt. Ez az összeg lényegesen magasabb az egyesítés előtti részeredményeknél. Annakidején évi 48 vagon sertéshúst adott le a szövetkezet, most70—74vagonnal.Egy tehén évi tejhozamának átlaga ez idö alatt kishíján hétszáz literrel emelke­dett. Igaz, akkor alig akadt a négy szövetkezetben képesített szakágazati vezető, most meg már két kézen kell őket számolni. A szövetkezet 1977-ben az építésben szerzett érdemekért álla­mi kitüntetést kapott. Kérem az elnököt, hogy emlékezzen vissza arra a tizenöt évvel korábbi csü­törtöki napra, amikor a sorsfordító gát­szakadás . .. Elkomorodik az arca. — Életem egyik legnagyobb élménye volt. Felemás élmény. A tragédia és az emberi akarat, az egymásrautaltság nagy élménye. Nemcsak az emberek voltak egymásra utalva, de még az állatok is. Felejthetetlen kép: láttam egy rókát együtt tutajozni a nyúllal — egyetlen szál kerítésdeszkán. Ha azokra a napokra gondolok, mindig munkálni kezd bennem az a gondolat, hogy több­re becsülték akkor az emberek a keve­sebbet, mint ma a sokat. Érthetetlen, hogy hovatovább, annál kevesebb ide­jük van az embereknek arra, hogy egy­mással beszélgessenek ... Még sokáig kerülgetjük a témát, de bizony nem jutunk messzire. Nem ju­tunk tovább annál, hogy a szerzési ösztön elrabolja az emberek társasélet­re fordító idejét, hogy a fóliázás pénzt hoz, de pénzben kifejezhetetlen értéke­ket is elvon ugyanakkor... Indulok a kultúrház vezetője után, de öt hiába keresem, többnapos iskolázás­ra ment. Aztán a tömegszervezetek ve­zetőit keresném, de legtöbbjük eljár dolgozni a faluból, és csak estére vető­dik haza. Megyek az iskolába. Az iskola a hajdanvolt gróf kastélyában van. El­nyűtt, már-már barátságtalan, mogorva épület, nem éppen iskolának való. Ap­rócska, sötét tantermek, széngázt pöf­fentgetö kályhák, olajos padló. Azt mondják — és magam is úgy vélem — az árvíz tragédiája felgyorsította a Csal­lóköz szociális- és gazdasági előrehala­dását. Csicsó igencsak megszenvedte az árvizet, és a falu fejlődése igencsak meglendült ezek után. Iskola mégsem épült. Miért? — Épül, épül, ott láthatod az ablak alatt. Csak esetenként hónapokig is elnézheted, mégsem mozdul ott egyet­len ember sem. — Ezt Wurczel Gábor barátom, írótársam mondja, aki jó sok esztendeje tanít a faluban, és egyben ö az iskola helyettes igazgatója is. — Aztán átterel az igazgatói irodába, ahol már hármasban, Fördös Kálmán igaz­gató társaságában beszélgetünk az is­kolaépület körüli gondokról. Elmeséli, hogy lehetett volna itt új iskolaépületet építeni az árvíz után, csakhogy ezt vala­hogy elbliccelték, mert a szülök inkább a régi iskolaépület újramegnyitása mel­lett döntöttek, mintsem hogy az új elké­szültéig valahol távol legyenek a gyere­keik. Az érzelmi okok érthetőek, csak­hogy ezzel együtt az új iskola is veszett. 1976 őszén aztán végre letették az alapkövét. Azóta épül, épülget, és hiába segítenek a szülők olyan sok társadalmi munkával, hiába igyekszik a szövetke­zet, az egész falu, ha egyszer a kivitele­ző vállalat lényegesen kevesebbet törő­dik vele, mint amennyit ígért. Az átadás új határideje 1981. szeptember elseje. Háromszáznál több gyerek várja ezt a napot. Majd meglátjuk, meddig is kell még valójában várniok. Elmenőben még bepillantok a Stavba kisipari szövetkezet csicsói üzemébe, ahol huszonhét asszony évi ötmilliós értéket produkál, ennek is kétharmadát devizában. Kerítéshálót készítenek, meg heverőket. Örülnek a helyi munka­lehetőségnek, meg is becsülik, szenti­gaz. Munkájuk nem könnyű, hiszen az évi termelés négyszáz kilométernyi kerí­tést jelent, aminek megszövéséhez kö­zel ezer tonna dróthuzalt használnak fel, amit nekik, asszonyoknak kell meg­mozgatniok — nem egyszer, sokszor. Egyetlen férfi dolgozik csak köztük, az éjjeliőr. Derék asszonyok. ••• Kifelé gurulunk Csicsóról. Sűrűn esik az esö. Bizony rontja a kedvemet. Az a felismerés, hogy egy falut megismerni bizony nem könnyű ... Vajon hányad­szor ismétlődik meg bennem ez a felis­merés? Már régen nem számolom. De azért sokszor elindulok egy-egy faluba, így vetődtem most Csicsóra, oda, ahol tizenöt esztendővel ezelőtt jártam elő­ször. Akkor katonai motorcsónakkal jöt­tem. Az volt az egyik első riportutam. Lehet, hogy Baráth Imre észrevette, hogyan sápadtam el, amikor az egy szál deszkán közösen tutajozó rókát és nyu­lat említette? Lehet, hogy mégsem vet­te észre? Mert hogy azt a nyulat, meg azt a rókát az egy szál deszkán bizony én is láttam, és én sem fogom soha elfelejteni. De nem mondtam, mert le­het, hogy hihetetlenül hangzott volna. Pedig láttam őket, láttam bizony! A szerző felvételei 13

Next

/
Thumbnails
Contents