A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-10 / 2. szám
PAPIRHAJOK A TENGEREN /Megközelítés — fiatal költök és képzőművészek antológiája) Lassan már hagyománnyá lesz, hogy szabályos időközökben — úgy tíz-tizenkét évenként — napvilágot lát nálunk egy költői antológia, amelynek alig leplezett célkitűzése — a bemutatás mellett — a mindenkori legifjabb nemzedék legtehetségesebb tagjainak költővé avatása. Tagadhatatlan: a csoportos jelentkezés az irodalom mélyrétegeiben mozgásba lendült szeizmikus hullámokról is hírt hoz (tehát mindenképp fel kell figyelnünk rá), ám végsősoron egy ilyen kötet mégiscsak az irodalmunk további sorsáért aggódó szerkesztők, illetve idősebb költők kitartó fáradozásának és ügybuzgaimának köszönheti létét. Bármennyire is magától értetődőnek látszik — a történelmi tények ismeretében és a korabeli társadalmi események következményeként — a „nyolcak" 1958-as bemutatkozása, Turczel Lajos bábáskodása nélkül nem került volna rá sor, s tulajdonképpen még csak esemény sem lett volna, ha Fábry Zoltánt nem készteti a Res poetica című, impozáns terjedelmű tanulmány megírására, így viszont a könyv — épp Fábrynak is köszönhetően — a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom „mérföldkövévé" lett, jóllehet azóta már nyilvánvaló, hogy a nyolc induló poéta közül csak néhányan váltották valóra a hozzájuk fűződő reményeinket. A „kilencek" 1970-es jelentkezése az Egyszemű éjszaka című antológiában ismét csak a kitartó szerkesztői fáradozásnak. Tőzsér Árpád tudatos műhely- és nemzedékteremtő tevékenységének az eredménye. Kétségtelenül fontos, sőt mondhatnám igencsak viharos eseménye volt ez irodalmi életünknek, de az antológia — akárcsak a 12 évvel korábbi — csupán előrejelzése volt egy, idővel esetleg bekövetkező fejlődésnek. Mindezt persze ma, tíz esztendő távlatából és az időközben megjelent önálló kötetek ismeretében látjuk ilyen tisztán, akkoriban viszont mindent az antológiával és az antológiához mértünk, ezért nem csoda, hogy irodalmunk berkei bősz csatakiáltásoktól voltak zajosak. A vihar aztán elcsendesedett, s beköszöntött az alkotó munka időszaka. A nemzedék legmarkánsabb képviselői kötetekkel igazolták rátermettségüket, s bizonyították egyúttal azt is, hogy dackorszakuk egyfajta pozőrködés eredménye volt. s szerencsére múló epizód költői pályafutásuk elején. A többiek egy-egy kötet után megtorpantak vagy teljesen elnémultak — ahogy ez már általában egy antológia szerzőinek jelentős részével történni szokott. (Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy voltak ennek a nemzedéknek olyan ígéretes tagjai is — példának okáért Prágában tanuló magyar egyetemisták —, akik még az antológia megjelenése előtt felhagytak a költészettel.) Az Egyszemű éjszaka megjelenését követően hamarosan felbukkant néhány fiatal költőjelölt a József Attila Ifjúsági Klub tájékán, várva a lehetőségre, hogy átvegye a stafétabotot. Köztük volt e legújabb antológia néhány szerzője is — Molnár László, Somos Péter —, továbbá Varga Erzsébet, akinek 1976-ban jelent meg Zöld vizek, piros kavicsok című verseskötete. Az ő helyzetük azonban korántsem volt olyan kedvező, mint Tóth Lászlóéké, Varga Imrééké. A Tőzsér vezette műhely a mester Nyitrára való távozásával felbomlott, így új költőtanoncok felvételére többé nem nyílt lehetőség, az meg viszont akkor még elképzelhetetlen volt, hogy az oly hirtelenül — mondhatnám: időnap előtt — felszabadított mesterlegények, mesterlevélnek csak igen nagy jóindulattal nevezhető antológiával a hónuk alatt elvállalják a nyomukba lépő — velük szinte egyidős — költőjelöltek tanítását. Már csak azért sem, mivel ők is gyakran szorultak jótanácsra. Néhány esztendő múltán aztán ismét valamilyen mozgolódás támadt az Irodalmi Szemlében, nem kis mértékben épp a két újdonsült szerkesztő — Tóth László és Varga Imre — jóvoltából: mind sűrűbben bukkantak fel a lap hasábjain addig ismeretlen nevű költők versei, s az ember joggal hihette, hogy egy új költői műhely van kialakulóban. Ez azonban végül is optikai csalódásnak bizonyult. Néhányan csupán kényszerűségből csapódtak ehhez a formálódó nemzedékhez, s gyakorlatilag úgy várták ki az antológia megjelenését, hogy közben sikerült megőrizniük alkotói függetlenségüket. Mások ellenben teljesen a mesterek hatása alá kerültek, s ez az antológiában közreadott verseiken is tükröződik. A Megközelítés című antológiában bemutatkozott fiatal csehszlovákiai magyar költők tehát egyáltalán nem egységes esztétikai és etikai programmal léptek a nyilvánosság elé, mint annak idején a „kilencek", s jószerével még nemzedék voltuk is megkérdőjelezhető. Az igazat megvallva személyesen többnyire nem is ismerik egymást, legalábbis ezt nyilatkozta egyikük két évvel ezelőtt egy összejövetelen. Nagyobb baj viszont, hogy még az irodalmi kérdésekben tájékozottabb olvasók sem nagyon tudnak róluk, mivel keveset és rendszertelenül publikálnak, s akkor is többnyire csak az Irodalmi Szemlében. Némelyiküknek az egész életműve ott van az antológiában; ez pedig nem túlságosan biztató a jövőre nézve. Mások kitartóan dolgoznak ugyan, de nem tudnak rátalálni saját hangjukra. S akadnak olyanok is — számos jel mutat erre —, akik abbahagyták a verselést. Tulajdonképpen mivel magyarázható ez a felemás, már-már kiábrándító helyzet?' Tóth László, az antológia szerkesztője bevezető tanulmányában a következőket írja: „Itt van mindjárt az első probléma, amivel szembe kellett néznünk: irodalmi és képzőművész-utánpótlásunk bázis-szegénysége. A rendelkezésünkre álló mezőny ugyanis a legjobb jóakarattal sem mondható túlságosan népesnek, hangosnak, egységesnek, újszerűségében és szokatlanságában, azaz: fiatalságában különösképpen izgalmasnak, törekvéseiben sajátos arculatúnak. (...) Pillanatfelvételünk első szembeötlő tanulsága, hogy ezek a fiatalok mennyire nem fiatalosak. De nem is koraérettek, csupán késve indulók és megkésve érkezők. De nemcsak önhibájukból — nem kis részben rajtuk kívül eső okok, egyebek közt az idősebb pályatársak, irodalmi és művészeti életünk velük szemben tanúsított közönye, közömbössége miatt is." Sokat mondó, tulajdonképpen az egész vállalkozás kudarcát megjósoló sorok ezek. A kulcsszavak: bázis-szegénység, késve indulás, az idősebb pályatársak közönye. Különösen a közöny szó vágja mellbe az embert. Hát már ide jutottunk volna? Hiszen tizenöt-húsz esztendővel ezelőtt még olyan szenvedélyesen tudtunk vitatkozni, rajongani, lobogni. Azt hiszem, ki kell egészítenem Tóth László szavait: nemcsak a fiatalok írásait fogadja ásító közöny, voltaképpen a legtöbb irodalmi alkotás visszhangtalan marad a pályatársak körében — a csehszlovákiai magyar írók nem olvassák egymás írásait. Néhány éve még azt írtam szellemi életünkről, hogy alapjában véve irodalomközpontú. Ma már egyre inkább tarthatatlannak vélem ezt a megállapítást, ugyanis a csehszlovákiai magyar irodalom önként lemond a szellemi életben betöltött irányító és szervező funkciójáról. Az alkotó műhelyek hiánya — amiről Tóth László is beszél a bevezető tanulmányban — csupán az egyik tünete ennek a folyamatnak. Mert vannak itt egyéb szimptómák is. Mivel magyarázható például az, hogy íróink és költőink jóformán nem művelik a publicisztikát? Vagy miért nem írnak gyakrabban a csehszlovákiai magyar valóságot szondázó és összefüggéseiben bemutató irodalmi riportokat? Úgy hiszem, kissé megtévesztett bennünket az a körülmény, hogy a csehszlovákiai magyar írók művei az utóbbi esztendőkben mind nagyobb mennyiségben keltek el: automatikusan az olvasók számának gyarapodáséra következtettünk ebből, pedig csak a vásárlók száma nőtt meg. A tévhit újabb tévhitet szült, nevezetesen azt, hogy ez a megnövekedett érdeklődés egyenes arányban áll a művek valóságábrázolásával. így aztán az író talán nem is tartotta fontosnak, hogy más műfajban is kapcsolatot teremtsen olvasóival. Mindenképpen szólnom kell a csehszlovákiai magyar kispróza aggasztó helyzetéről is. A novella a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom vezető műfajának számított. Manapság egyáltalán nem az, s egyelőre ne is reménykedjünk abban, hogy felocsúdik ájultságából: az idősebb novellisták áttértek a regényre, a fiatalabbak rapszodikusan dolgoznak, fiatal utánpótlás pedig egyáltalán nem mutatkozik. S ez mindenekelőtt azért sajnálatos, mert végsősoron a próza, s főképpen a novella az, amely népes olvasótábort vonz — s ezzel tudatot is formál —, ellentétben a költészettel, amely mindig is csak szűk rétegek érdeklődésére tarthatott számot. Azt hiszem, ilyen körülmények között még kétségbeejtőbbnek tűnik föl az antológiában felvonultatott fiatal költőjelöltek helyzete: mintha papírcsónakokat löktünk volna a tengerre azzal a szándékkal, hogy valahol partot érjenek. Pedig minden eddig fölsorolt negatívum ellenére nem tehetségtelenek ezek a pályakezdők. Kövesdi Károlynak például már önálló kötete is megjelent — a sors iróniája, hogy fél évvel korábban mint az antológia —, s ez biztató folytatást sejtet. De megemlíthetném Sóoky László vagy Somos Péter nevét is, akik sajátosan groteszk látásmódjukkal tűnnek ki, s verseiket olvasva az ember joggal hiszi azt, hogy még jócskán van mondanivalójuk a világról. Eddig még nem-szóltam róla, hogy a Megközelítés nem csupán a fiatal pályakezdő költők antológiája, hanem a most szárnyukat bontogató csehszlovákiai magyar képzőművészeké is. Meg kell mondanom: a kötet szerkesztői igen mostohán bántak el velük. Egy-két vázlatszerű tusrajz, fekete-fehéren reprodukált Dúdorfestmény. igen rossz minőségű fényképek Lipcsey György faszobrairól — ez minden, ami ízelítőt ad munkásságukból. Pedig érzésem szerint a fiatal csehszlovákiai magyar képzőművészek (s nemcsak azok, akik az antológiában helyet kaptak, hanem azok is, akik kimaradtak) összteljesítményüket tekintve sokkal nagyobb értéket hoztak létre eddig, mint a velük egyívású költőnemzedék. Ezt nem ártana tudatosítani és minél hamarabb valamilyen formában kamatoztatni is. Lapjaink többet is foglalkoztathatnák a fiatal képzőművészeket, a Madách Kiadó megbízhatná őket könyvek illusztrálásával stb. Mindent egybevetve: a Megközelítés megjelenése — a korábbi költői antológiákkal ellentétben — aligha lesz nagy visszhangot kiváltó eseménye irodalmi életünknek. Én mégis bízom abban, hogy olvasása közben alaposan eltűnődünk irodalmunk jelenlegi állapotán, s ha néhány felvetett kérdésre választ találunk, akkor nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: érdemes volt kiadni ezt a kötetet. LACZA TIHAMÉR A KÖNYV NEM FEJESSALÁTA Benyitok a vidéki kisváros könyvesboltjába. Mögöttem marad a hirtelen ránkszakadt tél. Szép. tiszta üzletbe kerültem. Kérdem, hol találom a magyar könyveket. Készségesen eligazítanak. Keresem a hazai kiadványokat. Alig akadok pár névre. Cselényi Krétakor-ából két példány. Tőzsér új esszégyűjteményéből szintén két darab. Aztán a Csehszlovákiai írók sorozatból Egri és Duba két-két kötete. Kovács Magda novelláiból a versek közé keveredve áll három példány. Van még Varga Imre, Tóth László és Balla Kálmán köteteiből néhány. De itt vége is a sornak. Kevésnek találom a Madách-kiadványok számát. Hol vannak, hova lesznek a könyvek? Az egyik CSEMADOK-vezetőnek mondom a véleményemet. — Pedig a környéken ez a legjobban ellátott könyvesbolt — mondja. Elhiszem. Itt él. neki jobban kell tudnia. Engem azonban ez egyáltalán nem nyugtat meg. mert ha ez a könyvesbolt a „környék legjobban ellátott" üzlete, akkor milyen lehet a többi? A kevésbé jól ellátottak? Sokan és sok helyen szóvá tették már. hogy alacsony a kiadványok példányszáma, hogy nem jutnak el könyveink az olvasókhoz. De eljuthatnak-e. ha — s ilyen akad még tájainkon több is — a környék legjobban ellátott könyvesboltjában is csak töredéke van jelen a hazai magyar szerzők műveinek?! Úgy tapasztalom, hogy a kereslet és a kínálat kérdése megoldatlan. Ha még volna is érdeklődés, nincs mit kínálni — mert nincs könyv! Pedig a könyv nem fejessaláta, nem fonnyad el harmadnapra; fél év. egy év múlva is eladható, nem mint az idény-termék, hanem mint időtálló érték. Ezen kéne elgondolkodni a könyvesboltok vezetőinek amikor könyvet rendelnek, s a kiadónak is. amikor a példányszámokról esik szó. GÁL SÁNDOR 14