A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-04 / 14. szám

AZ IRODALOM HIVATÁSA A CSKP ÉS A KULTURA (Beszélgetés DUBA GYULA íróval, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjével.) — Véleménye szerint mi az irodalom feladata napjainkban? Befolyásolhatja-e az író a világban zajló eseményeket, tehát a világ, az emberiség sorsát, vagy csak „tarkítja" művészetével az életet? — Ha az irodalom csak „tarkítaná" az életet, nem lenne érdemes írónak lenni. Akkor az irodalomnak küldetése sem lehetne, mert nem lenne rá szükség, hogy feladatokat teljesítsen. Csak úgy ösztönösen, igénytelen színfoltként létezne, céltalanul, becsvágy nélkül: hétköznapi jelenség egyéb, közöm bös dolgok tömkelegében. De hát ez nem igy van. Egyéniség és ambíció nélkül nincs iro dalom, már az Írásbeli kifejezés egyszerű ténye is becsvágyat jelent. Az írott szó pedig maradandó érték: véleményalkotás, ítélet és célkeresés. Véleménymondás életünkről, vá lasz sorskérdéseinkre, eszmények kitűzése és a feléjük vezető utak kijelölése. Az iroda lom életünk elvont és mégis érzéki képéi tükrözi és a tények feltárásával, az összefüg gések láttatásával létfenntartó erőinket szer vezi. Már az ősember barlangrajzairól, amu lettjeiről, szobrocskáiról sejtjük, hogy nem haszontalan játékok voltak, hanem a sorsával való harcában, életfeltételeinek a megterem tésében, megmaradásában segítették öt Mindennapi küzdelmeihez, a természet erő ivei vívott fizikai harcához szervezték meg lelki erőit, ösztönéletébe a hit bizonyosságál és a céltudatosságot vitték, önmagára döb bentették, erejére és öntudatára ébresztet ték. Később az írott művészi szó döntő minőségi változást hozott: megfoghatóvá és időtállóvá tette a gondolatot. Testet ölthetett általa az elvont fogalom, hogy önálló életet éljen és közösségi értékké, szervező erővé válhasson. Az ókori kultúrák írásbelisége lé nyegében már teljes értelműen látta el fo feladatát: a nyelvi közösségek szellemi erő inek ébrentartását és fejlesztését. Ma sem mások az irodalom feladatai s talán még komolyabbak. Nem véletlen, hogy az emberiség tudata olyan müvekből építke­zik és azokat őrzi, amelyek korukban a kö­zösségi értelmű — bár talán egyénien meg­nyilvánuló — lét fontos kérdéseit tükrözték. Ilyen módon az irodalom az élet szükségsze­rűségeinek és az ember lehetőségeinek a történelmi fejlődését fogalmazza. Lépjük most át az írásbeliség évezredeit, hogy a mába érjünk! Úgy vélem, bizonyítás nélkül is elfogadhatjuk, hogy mai életünket az idő múlásának érzékelhető felgyorsulásá­ból következő megdöbbenésünk, tudatunkat pedig az őt bombázó és benne kavargó hirek, információk és jelzések expanziója jellemzi. Úgy zúdul ránk a világ jelenségeiről szóló ismeretanyag, hogy szinte betemetés­sel fenyeget. A civilizációs rendszerek, a hivatali ügyintézés bonyolultsága, az ismét­lődő nyelvi sztereotípiák elfedik elölünk a jelenségek lényegét, megnehezítik a tisztán­látást, a dolgok értelmének érzékelését, a szavak jelentésének megőrzését. A kommu­nikációs forradalom kézzelfoghatóan kialakít valamilyen konzumjellegű „világtudatot", amely — akarjuk vagy sem — hatalmába kerít és fogságában tart. De az ember céljai holnapjára irányulnak. Ösztöneiben gyökere­ző alapérzése, hogy lássa holnapját, biztos legyen jövője felöl. Az emberi gondolkodás és tettek értelme a jövő. A jelent éljük, de ösztönösen, kevésbé érzékeljük, létünket jö­vőtudatunk bizonyítja. Nos, e téren az atom­energia léte meglehetősen tudathasadásos állapotot Idézett bennünk elö: óriássá tette az embert s egyben — törpévé. S mi tépelő­dök lettünk, aprócska, kiszolgáltatott és szo­rongó énünk borzongva figyeli a másikat, az óriást, hogy mikor lép ránk és tapos el. Soha nem volt olyan fontos az embernek, hogy valósan lássa önmagát, mint korunk­ban. Soha olyan szükség a szavak eredeti, tiszta és maradandó jelentésére, mint napja­inkban. Az irodalom mai feladata az, hogy az ember — emberiség — biztonságérzetét erősítse. Biztonságérzetét a dolgok értelmét, a szavak értékét és a jövö lehetőségét illető­en. S ezt azzal éri el, hogy az irodalom állandóan bizonyítja öntudatát, felelősségét és szellemi szuverenitását. Mindez nagyot­mondásnak tűnhet, pedig egyszerű igazság és nem lehetetlen: a művészi munka ered­ménye, a mű az alkotó öntudat cáfolhatatlan bizonyítéka. Nem lehetetlen, mondtam fen­nebb s most hozzáteszem: de nem is köny­nyűl Az emberiség jelenlegi helyzete mintha egyre nehezebbé tenné, hogy igazi nagy müvek szülessenek. írónak lenni egyre na­gyobb feladat. — Hogyan tükröződik mindez az Irodal­mi Szemlében ? — Arra nem vagyok hivatott, hogy megítél­jem, hogyan tükröződik mindez a lapban, melyet szerkesztek, de elmondhatom, ho­gyan képzelem el, hogy tükröződjék. Az Irodalmi Szemlében a szlovákiai ma­gyar nemzetiség szellemi — irodalmi, művé­szi és részben tudományos — formában megnyilvánuló vaióságérzése és öntudata fe­jeződik ki. (Természetesen nemcsak a Szem­lében, de a kérdés most rá vonatkozik.) Erről a szellemi-eszmei tartásról elmondhatjuk, hogy változékony jellegű, fejlődőben van, esetlegességektől sem mentes, benső el­lentmondásokat is tartalmaz. De egyre tisz­tábban méri fel helyzetét, látja és láttatja lehetőségeit. A nemzetiségi tudat bonyolul­tabb s egyben érzékenyebb, mint a nemzeti. Kettős — történelmi-nyelvi és társadalmi — meghatározottsága mellett a „világtudat­ban" való helyét is nyilvánvalóan szerényeb­ben — szkeptikusabban? — éli át, mint a nagyobb kultúrközösségek önismerete. Aki rendszeresen és figyelemmel olvassa az Iro­dalmi Szemlét, észreveheti, hogy a lap törek­vése integráns jellegű: egyszerre próbálja figyelemmel kísérni és tartalmazni azt a két értéktartományt, melyeket a nemzetiségi lét és az egyetemesség fogalmakkal jelölhet­nénk. Ez a fogalompár, úgy gondolom, a helyzetfelismerés realizmusát és a holnapot érintő önbizalmat jelenti életünkben. Egysé­gében emberi méltóságunk biztositékát lát­hatjuk. Valójában törvényerejű adottság szá­munkra, melyet már Fábry Zoltán megfogal­mazott érvényesen: Hazánk Európa. Ebben a formulában ugyancsak a nemzetiségi életér­zés dialektikája, egyetemesség utáni vágya fogalmazódik meg, és tegyük hozzá, hogy nem az erőtlen, romantikus vágyakozás, ha­nem a tudatos szükségszerűség és kénysze­rítő törvény értelmében. Ez a törvény az Irodalmi Szemle szerkesz­tői gyakorlatában többféleképpen mutatko­zik. Jelen van a lapnak azon törekvésében, hogy lehetőleg minden értéknek helyt adjon, hagyományost és újítót egyként felvállaljon. Irodalmunk teljességét vallja a magáénak, vállalva az ezzel természetesen velejáró „ek­lekticista" tarkaságot és heterogenitást is. A kultúra közösségi — befogadói — és alkotói — egyéni — szempontjait is egységükben látjuk. Fö — irodalmi — küldetése mellé ezért vállalja fel a lap az irodalom határterü­letein, a már tudományos szféráknak mond­ható területeken dolgozók munkáit: történé­szek, szociológusok, néprajzosok, társada­lomtudósok és nyelvészek írásait. A lap ezzel a bökeblü sokatvállalásával egyetlen — ket­tős értelmű — célt követ: legjobb szellemi alkotóerőink összefogásával bizonyítani életképességünket és egyetemesség-igé­nyünk színvonalát, hogy bizonyosak lehes­sünk a jövőnk felől. — Ön, mint főszerkesztő és mint író érzi-e mindennapi munkája során a CSKP gondoskodását kultúránkról és irodalmunkról? Miben nyilvánul meg ez a gondoskodás? S vannak-e konkrét, felmutatható eredményei a csehszlová­kiai magyar irodalomban? Véleménye szerint hozzájárul-e, s ha igen, hogyan járul hozzá irodalmunk a párt elképzelé­seinek, célkitűzéseinek megvalósításá­hoz? — A párt politikáját mindennapi meg­nyilatkozásaiban erősen leegyszerűsítve, gyakorlati intézkedésekre tagolva látjuk; központi irányelvekben, rendszeres irányító tevékenységben, különféle intézmények lét­rehozásában és támogatásában, szervezö­munkában. Igaz, hogy mindez gyakorlati te­vékenységének tartalma és jellemzője, de történelmi elhivatottságának az értelme sok­kal egyetemesebb. Említettem már a husza­dik század második felének tanácstalansá­gát és bizonytalanságát, melyet a technikai civilizációból következő modern életforma és értékbizonytalanság sugall az emberiségnek. E folyamat történelmi gyökerei a múlt szá­zadba nyúlnak, objektív és kibékíthetetlen társadalmi ellentmondásokból következnek, és a marxista filozófiából következő társada­lompolitikai gyakorlat célja éppen az. hogy az ösztönössé és beláthatatlanná vált világe­rők nyomasztó kuszaságába áttekinthető törvényszerűséget és józan rendet vigyen. A modern materialista filozófia egyaránt szol­gálja a látás tisztaságát, az értékek újból való rendeződését és az — egyéni vagy közös — tettek emberközpontú célszerűségét. A párt gondoskodásának értelme pedig ott kezdő­dik, hogy vállalja és végzi ennek a gondolati rendszemek a gyakorlati világrendezö mun­káját és ezzel párhuzamosan az elméleti továbbfejlesztését. Tevékenységében tett és gondolat egységét hivatott képviselni. Nincs okunk elhallgatni, hogy ez a munka nem megy akadályok nélkül, nehézségekkel küzd és tévedésektől sem mentes. Az eszmék elméletének és az élet gyakorlatának egy­másra hatása, kölcsönviszonya és kiegyenli-14

Next

/
Thumbnails
Contents