A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-04 / 14. szám

AZ IRODALOM HIVATÁSA A CSKP ÉS A KULTURA (Beszélgetés DUBA GYULA íróval, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjével.) — Véleménye szerint mi az irodalom feladata napjainkban? Befolyásolhatja-e az író a világban zajló eseményeket, tehát a világ, az emberiség sorsát, vagy csak „tarkítja" művészetével az életet? — Ha az irodalom csak „tarkítaná" az életet, nem lenne érdemes írónak lenni. Akkor az irodalomnak küldetése sem lehetne, mert nem lenne rá szükség, hogy feladatokat teljesítsen. Csak úgy ösztönösen, igénytelen színfoltként létezne, céltalanul, becsvágy nélkül: hétköznapi jelenség egyéb, közöm bös dolgok tömkelegében. De hát ez nem igy van. Egyéniség és ambíció nélkül nincs iro dalom, már az Írásbeli kifejezés egyszerű ténye is becsvágyat jelent. Az írott szó pedig maradandó érték: véleményalkotás, ítélet és célkeresés. Véleménymondás életünkről, vá lasz sorskérdéseinkre, eszmények kitűzése és a feléjük vezető utak kijelölése. Az iroda lom életünk elvont és mégis érzéki képéi tükrözi és a tények feltárásával, az összefüg gések láttatásával létfenntartó erőinket szer vezi. Már az ősember barlangrajzairól, amu lettjeiről, szobrocskáiról sejtjük, hogy nem haszontalan játékok voltak, hanem a sorsával való harcában, életfeltételeinek a megterem tésében, megmaradásában segítették öt Mindennapi küzdelmeihez, a természet erő ivei vívott fizikai harcához szervezték meg lelki erőit, ösztönéletébe a hit bizonyosságál és a céltudatosságot vitték, önmagára döb bentették, erejére és öntudatára ébresztet ték. Később az írott művészi szó döntő minőségi változást hozott: megfoghatóvá és időtállóvá tette a gondolatot. Testet ölthetett általa az elvont fogalom, hogy önálló életet éljen és közösségi értékké, szervező erővé válhasson. Az ókori kultúrák írásbelisége lé nyegében már teljes értelműen látta el fo feladatát: a nyelvi közösségek szellemi erő inek ébrentartását és fejlesztését. Ma sem mások az irodalom feladatai s talán még komolyabbak. Nem véletlen, hogy az emberiség tudata olyan müvekből építkezik és azokat őrzi, amelyek korukban a közösségi értelmű — bár talán egyénien megnyilvánuló — lét fontos kérdéseit tükrözték. Ilyen módon az irodalom az élet szükségszerűségeinek és az ember lehetőségeinek a történelmi fejlődését fogalmazza. Lépjük most át az írásbeliség évezredeit, hogy a mába érjünk! Úgy vélem, bizonyítás nélkül is elfogadhatjuk, hogy mai életünket az idő múlásának érzékelhető felgyorsulásából következő megdöbbenésünk, tudatunkat pedig az őt bombázó és benne kavargó hirek, információk és jelzések expanziója jellemzi. Úgy zúdul ránk a világ jelenségeiről szóló ismeretanyag, hogy szinte betemetéssel fenyeget. A civilizációs rendszerek, a hivatali ügyintézés bonyolultsága, az ismétlődő nyelvi sztereotípiák elfedik elölünk a jelenségek lényegét, megnehezítik a tisztánlátást, a dolgok értelmének érzékelését, a szavak jelentésének megőrzését. A kommunikációs forradalom kézzelfoghatóan kialakít valamilyen konzumjellegű „világtudatot", amely — akarjuk vagy sem — hatalmába kerít és fogságában tart. De az ember céljai holnapjára irányulnak. Ösztöneiben gyökerező alapérzése, hogy lássa holnapját, biztos legyen jövője felöl. Az emberi gondolkodás és tettek értelme a jövő. A jelent éljük, de ösztönösen, kevésbé érzékeljük, létünket jövőtudatunk bizonyítja. Nos, e téren az atomenergia léte meglehetősen tudathasadásos állapotot Idézett bennünk elö: óriássá tette az embert s egyben — törpévé. S mi tépelődök lettünk, aprócska, kiszolgáltatott és szorongó énünk borzongva figyeli a másikat, az óriást, hogy mikor lép ránk és tapos el. Soha nem volt olyan fontos az embernek, hogy valósan lássa önmagát, mint korunkban. Soha olyan szükség a szavak eredeti, tiszta és maradandó jelentésére, mint napjainkban. Az irodalom mai feladata az, hogy az ember — emberiség — biztonságérzetét erősítse. Biztonságérzetét a dolgok értelmét, a szavak értékét és a jövö lehetőségét illetően. S ezt azzal éri el, hogy az irodalom állandóan bizonyítja öntudatát, felelősségét és szellemi szuverenitását. Mindez nagyotmondásnak tűnhet, pedig egyszerű igazság és nem lehetetlen: a művészi munka eredménye, a mű az alkotó öntudat cáfolhatatlan bizonyítéka. Nem lehetetlen, mondtam fennebb s most hozzáteszem: de nem is könynyűl Az emberiség jelenlegi helyzete mintha egyre nehezebbé tenné, hogy igazi nagy müvek szülessenek. írónak lenni egyre nagyobb feladat. — Hogyan tükröződik mindez az Irodalmi Szemlében ? — Arra nem vagyok hivatott, hogy megítéljem, hogyan tükröződik mindez a lapban, melyet szerkesztek, de elmondhatom, hogyan képzelem el, hogy tükröződjék. Az Irodalmi Szemlében a szlovákiai magyar nemzetiség szellemi — irodalmi, művészi és részben tudományos — formában megnyilvánuló vaióságérzése és öntudata fejeződik ki. (Természetesen nemcsak a Szemlében, de a kérdés most rá vonatkozik.) Erről a szellemi-eszmei tartásról elmondhatjuk, hogy változékony jellegű, fejlődőben van, esetlegességektől sem mentes, benső ellentmondásokat is tartalmaz. De egyre tisztábban méri fel helyzetét, látja és láttatja lehetőségeit. A nemzetiségi tudat bonyolultabb s egyben érzékenyebb, mint a nemzeti. Kettős — történelmi-nyelvi és társadalmi — meghatározottsága mellett a „világtudatban" való helyét is nyilvánvalóan szerényebben — szkeptikusabban? — éli át, mint a nagyobb kultúrközösségek önismerete. Aki rendszeresen és figyelemmel olvassa az Irodalmi Szemlét, észreveheti, hogy a lap törekvése integráns jellegű: egyszerre próbálja figyelemmel kísérni és tartalmazni azt a két értéktartományt, melyeket a nemzetiségi lét és az egyetemesség fogalmakkal jelölhetnénk. Ez a fogalompár, úgy gondolom, a helyzetfelismerés realizmusát és a holnapot érintő önbizalmat jelenti életünkben. Egységében emberi méltóságunk biztositékát láthatjuk. Valójában törvényerejű adottság számunkra, melyet már Fábry Zoltán megfogalmazott érvényesen: Hazánk Európa. Ebben a formulában ugyancsak a nemzetiségi életérzés dialektikája, egyetemesség utáni vágya fogalmazódik meg, és tegyük hozzá, hogy nem az erőtlen, romantikus vágyakozás, hanem a tudatos szükségszerűség és kényszerítő törvény értelmében. Ez a törvény az Irodalmi Szemle szerkesztői gyakorlatában többféleképpen mutatkozik. Jelen van a lapnak azon törekvésében, hogy lehetőleg minden értéknek helyt adjon, hagyományost és újítót egyként felvállaljon. Irodalmunk teljességét vallja a magáénak, vállalva az ezzel természetesen velejáró „eklekticista" tarkaságot és heterogenitást is. A kultúra közösségi — befogadói — és alkotói — egyéni — szempontjait is egységükben látjuk. Fö — irodalmi — küldetése mellé ezért vállalja fel a lap az irodalom határterületein, a már tudományos szféráknak mondható területeken dolgozók munkáit: történészek, szociológusok, néprajzosok, társadalomtudósok és nyelvészek írásait. A lap ezzel a bökeblü sokatvállalásával egyetlen — kettős értelmű — célt követ: legjobb szellemi alkotóerőink összefogásával bizonyítani életképességünket és egyetemesség-igényünk színvonalát, hogy bizonyosak lehessünk a jövőnk felől. — Ön, mint főszerkesztő és mint író érzi-e mindennapi munkája során a CSKP gondoskodását kultúránkról és irodalmunkról? Miben nyilvánul meg ez a gondoskodás? S vannak-e konkrét, felmutatható eredményei a csehszlovákiai magyar irodalomban? Véleménye szerint hozzájárul-e, s ha igen, hogyan járul hozzá irodalmunk a párt elképzeléseinek, célkitűzéseinek megvalósításához? — A párt politikáját mindennapi megnyilatkozásaiban erősen leegyszerűsítve, gyakorlati intézkedésekre tagolva látjuk; központi irányelvekben, rendszeres irányító tevékenységben, különféle intézmények létrehozásában és támogatásában, szervezömunkában. Igaz, hogy mindez gyakorlati tevékenységének tartalma és jellemzője, de történelmi elhivatottságának az értelme sokkal egyetemesebb. Említettem már a huszadik század második felének tanácstalanságát és bizonytalanságát, melyet a technikai civilizációból következő modern életforma és értékbizonytalanság sugall az emberiségnek. E folyamat történelmi gyökerei a múlt századba nyúlnak, objektív és kibékíthetetlen társadalmi ellentmondásokból következnek, és a marxista filozófiából következő társadalompolitikai gyakorlat célja éppen az. hogy az ösztönössé és beláthatatlanná vált világerők nyomasztó kuszaságába áttekinthető törvényszerűséget és józan rendet vigyen. A modern materialista filozófia egyaránt szolgálja a látás tisztaságát, az értékek újból való rendeződését és az — egyéni vagy közös — tettek emberközpontú célszerűségét. A párt gondoskodásának értelme pedig ott kezdődik, hogy vállalja és végzi ennek a gondolati rendszemek a gyakorlati világrendezö munkáját és ezzel párhuzamosan az elméleti továbbfejlesztését. Tevékenységében tett és gondolat egységét hivatott képviselni. Nincs okunk elhallgatni, hogy ez a munka nem megy akadályok nélkül, nehézségekkel küzd és tévedésektől sem mentes. Az eszmék elméletének és az élet gyakorlatának egymásra hatása, kölcsönviszonya és kiegyenli-14