A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-04 / 14. szám

tödése kemény ütközések közt megy végbe. A konzumigény, a technokrataszemlélet és más civilizációs „betegségek" a szocialista társadalmakban is helyet szorítottak maguknak, nem különben a hivatali önzés és a kényelmes biztonságot szolgáló bürokratagondolkodás. Már tudjuk az igazságot: a szocializmust is emberek építik! Mégsem véletlen, hogy a marxista valóságlátás ma világszerte a legkorszerűbb gondolkodásmódot eredményezi. Tudományos megalapozottsága és -egyetemes céltudatossága az emberiségnek eddigi történelme folyamán a legátfogóbb öntudatra ébredését jelenti. A párt gondoskodása pedig azt jelenti, hogy ennek a világméretű alkotó törekvésnek cselekvő részeseivé avatja a kultúra munkásait és így, programjába vonva őket gondoskodik létfeltételeikről. Közhelyes igazság, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom háború utáni léte a szocialista eszmék gyakorlatának a megalapozódásával kezdődött. A pártnak közvetlen és döntő szerepe volt irodalmunk indulásában. Nemcsak létfeltételeit — intézményesített lehetőségeit — teremtette meg, hanem természetszerűleg programjába is beavatta, és igy egyenrangúvá tette a nemzeti irodalmakkal. Irodalmunk már azzal is segíti a párt célkitűzéseit, hogy van, és nem mesterségen létezik, hanem életesen, fejlődő- és alkotóképesen. Mert a pártnak az új rendet meghatározó társadalommodellje akarja és feltételezi, törvénnyé emeli a nemzetiségi irodalom cselekvő jelenlétét. Szüksége van rá, hogy általa kifejeződjenek és fejlődjenek a magyar nemzetiség szellemi alkotóerői. (Ez természetesen más nemzetiségi kultúrákra is érvényes.) Irodalmunk pedig leghatásosabban akkor járul hozzá a párt törekvéseihez, ha az idővel lépést tartva életerősen fejlődik, korszerűsödik és ragaszkodik hivatásához, hogy a nemzetiségi valóság következetes tolmácsolója és fejlődésének elhivatott fóruma legyen. — Két világháború közti irodalmunknak meglehetősen erős oldala volt a novellisztika. Napjainkban viszont — úgy tűnik — mintha elapadt volna novellaíróink „vénája", vagyis: érzésünk szerint a szlovákiai magyar kispróza jelenleg stagnál. Ön szerint mi ennek az oka, s hogyan lehetne változtatni ezen az áldatlan állapoton ? — Ha szépprózánk évtizedeit jellemezni kellene, akkor az első évtized — az ötvenes évek — kezdeti esetlegességei után a második évtizedet — a hatvanas éveket — az elbeszélés és novella évtizedének, a hetvenes éveket — a harmadik évtizedet — pedig a regény korszakának nevezhetnénk. Az általánosítás elnagyolt, de helytálló. A jelenség okait is kideríthetjük. A kezdő prózaírók bizonytalanságuk természetes gesztusával nyúltak a rövid prózai műfajokhoz, ezek mindenképpen alkalmasabbak voltak szót kérésre, stílus- és látásgyakoriatnak, a komponálás és megformálás iskolájának, mint a hoszszabb, tágabb horizontú és kitartóbb munkát követelő regény. Az elbeszélés és a novella témaérzékenysége, aktualitása és frappáns hatása folytán a kor reprezentáns műfaja lehetett, olyan kor vezető műfaja, amely az írói feltörekvés és szellemi formálódás, az egyéniségnyerés ideje volt irodalmunkban. Az utána következő hetvenes évek viszont a történelmi visszatekintés és felmérés, a felás átértékelés, a távtatosabb és átfogóbb helyzetelemzést ideje s egyben inkább a regény korszaka lett. Az írók igyekeztek nagyobbat markolni és többet fogni. Megérett a — vélt vagy valós — tehetség becsvágya. De úgy tűnik fel, hogy a regény feltörése — bár nem szükségszerűen — együtt járt a kisepika fokozatos sorvadásával. Az idősebb prózairóknál tehát részben a megváltozott ambíció kérdése a novella iránti érdeklődésük — bízom benne, hogy csak átmeneti — csökkenése, ám a fiatal vagy éppen kezdő íróknál számomra magyarázhatatlan ez a jelenség. Az általánosan érvényes munka- és családi kötöttségeken kívül semmi más okát nem tudom elképzelni, illetve egyet mégis, és ezért általában is nyugtalanít a kisepika stagnálása. Szóltam már arról, hogy a regény az összegezés, a szintézis műfaja, ezzel szemben a novellában, az elbeszélésben az időszerűség mozzanata mérvadó. Mindkettő aktuális műfaj, a jelenben él és azonnal reagál a mindennapok valóságára. A regény folyamatokról, korokról és közösségekről szól, elnyújtózik térben és időben, mig a novella általában napokról, emberekről, a tettekben és egyszeri helyzetekben megnyilvánuló, időszerű egyetemességről beszél. Ezért a kismüfajok müvelése állandó, határozott és következetes kritikai kapcsolatot tételez fel, értékelő érdeklődést az élettel, a napi problémákkal és az időszerű drámai helyzetekkel szemben. Tehát a kisepika abszenciája ennek hiányát, a reális élettel szembeni passzivitást jelentené? Vagy az állásfoglalás bátorságának hiányát? Az értékelő ítélet kimondása biztonságának hiányát, tehát végeredményben művészi bizonytalanságot jelez? De hát mi lehet a prózaíró céltudatos tisztánlátás és a dolgok értelmébe vetett hit nélkül? Talán lehet szavak bűvésze, élettelen formák építésze, elvont érzések manipulátora, de fontos és hiteles mondanivalójú művész aligha lehet. Hogyan lehet ezen változtatni? Valamikor régen leírtam már, hogy a jó próza születése — tehetség kérdése. Az igazi tehetség ismérve pedig az, hogy olyan, mint a kőlap alá került mag — kisdiák korunkban hallottunk róla —, kikél, mert élni akar és gyenge csirája hatalmas erővel a kőlap alól is feltör, hogy végül a fénybe érjen, mert a napfényre és melegre természetéből következően szüksége van. A prózaírói tehetség is így tör nagy, kemény és következetes munka árán a közösség megbecsülő figyelmének a fényébe. Akiből pedig kivész a munkabírás és teremtő akarat, vagy elfárad benne az ambíció és munkájával nincs jelen az irodalmi közéletben, az nagyon hamar elveszíti a jogot ahhoz, hogy írónak higgye magát. — Miben látja irodalmunk fejlődésének zálogát? — Könnyen érhetne a vád, hogy gyakorlati értelmű kérdésekre talán túl elvontan, az elmélet szintjén, az eszmék és az egyetemesség bűvöletében válaszoltam. Tudatosan tettem! Egyre inkább tapasztalom, hogy a mindennapi gyakorlat és a hétköznapi szóhasználat megrontja a szavakat, csökkenti értéküket és elszürkiti a fogalmakat. Egyre inkább szükségét érzem annak, hogy komolyabban vegyük a nyelvet, hogy emelkedettebben éljük át az eszméket és visszatérjünk a nagy összefüggésekhez, az egyetemesebb célokhoz, hogy magatartásunk tisztább, állásfoglalásaink kötelezőbbek és igazságaink felelősebbek legyenek. Hogy megerősödjék az értékekbe vetett hitünk, és bennünk az emberi igazságérzet és a tettek értelmének bizonyossága. Akkor lehet fejlődésünk záloga annak a gondolatnak az átélése is, hogy a nemzetiségi irodalom súlya és egyetemessége önbizalmából, becsvágyából és komolyságából következik, mellyel szembe néz helyzetével és hiszi, hogy elhivatottsága semmivel sem kevesebb, mint a nagyobb irodalmaké. Lévén, hogy az ember gyűjtőfogalom és szabad szinonimája az egyenlőség fogalma. Beszélgetett: VARGA ERZSÉBET Fotó: KONTÁR GYULA ITT A LABDATenyerünket égető tüzes golyóként dobáljuk egymásnak — szinte rémült sietséggel — a felelősség labdáját. Baj van a műveltségünkkel! Erre rég rájöttünk, s azóta az újságíróklapszerkesztők a szakértelmiséget vádolják, amiért nincs megfelelő színvonalú (és menynyiségű!) tudományos ismeretterjesztésünk. A — netán írásra hajlamos — értelmiségi viszont a szerkesztőségek rugalmatlanságát, szűkkeblüségét jelöli meg legfájóbb pontként. Lacza Tihamér egy újabb „cserepében" (Hét, 1981—5) szintén műveltségünk (jobban mondva: műveletlenségünk) kérdéseiről elmélkedik. Annyira igaza van, hogy olvasás közben csak bólogatni tudtam (ami — kötekedő természetemet ismervén — még nekem is furcsa volt). Írása végén azonban visszapöccinti azt a bizonyos labdát a szakértelmiség térfelére. Most nem futballozni akarok (nem dicsek -vésből mondom, de nem szeretem ezt a sportot), hanem valamiféle kompromisszumot találni (igaz, a kompromisszumokat sem szeretem), ami talán eredményesebb lehet(-ne), mint ez a kitartó labdajáték. Műveltségünk elsődleges forrása az iskola kell legyen. Hogy mennyiben felel meg, mennyiben nem oktatási rendszerünk e célnak — ne firtassuk most. Az iskola persze „csak" az alapokat nyújtja (épp azon áll vagy bukik az egész műveltség kérdése, hogy milyen szilárdakat), amelyekre később — főleg önképzéssel — kell ráépíteni a korszerű általános műveltséget. És itt van szükség a tudományos ismeretterjesztésre, vagy leszűkítve a kört: a tudományos ismeretterjesztő irodalomra. / Eddig, elméletileg tulajdonképpen mindenki egyetért. A gyakorlati tevékenység aztán mégis fölösleges huzavonákban merül ki (miért ?). Szóval most nálunk, a szakértelmiségnél a labda. De nem olyan egyszerű ez, hiszen — akárhogy vesszük — bizonyos adottságokra szükség van ahhoz, hogy valaki Írjon — legalább tűrhető szinten. Tanulni is lehet ezt persze, de akinek nincs „írói vénája", annak sorai közül állandóan kiérződik az izzadságszag. Magyar Imre emlegette valahol, hogy mig más a szabad idejében kártyázik vagy barkácsol — ő regényt, esszét ír. No, lám! Itt NAPTÁR '80—81 Naponta kézbe vesszük, fellapozzuk, asztalunkon, lakásunk falain — szemünk előtt — kap állandó helyet. Gyakorlati funkciója mellett disze is (kell, hogy legyen) lakásunknak, ízlésünkről, kulturáltságunkról sokat árulhat el az, hogy milyen naptárt helyezünk asztalunkra, akasztunk lakásunk falára. Elsősorban a kiadókat terheli a felelősség. Mert naptárra végül is szükségünk van, de vásárlásukkor esetenként a sok művészeink feltüntetett vagy kimondottan giccs között sok olyat találni, mely a legkevésbé bántja szépérzékünket, ízlésünket. Az asztali és falinaptárak végsősorban nemcsak ízlésformálók, de izlésrombolók is lehetnek. Ezért érdemel HOL A LABDA? a kutya eltemetve: nem érzi tehernek az írást! Sőt! És itt a szerkesztők feladata: fölkutatni az ilyen embereket, tanácsokat kérni tőlük, adni nekik .. . Nem szabad hagyni felelőtlenül, hogy kedvüket szegjék s íróasztalfiókjuknak dolgozzanak. A legszívesebben megkérném az író (vagy potencionálisan író) szakértelmiséget is: legyen elnézőbb a szerkesztőségek (még jó, ha csak) vállvonogató magatartásával, sokszor látszólagos közönyével szemben. Hallgasson lelkiismeretére és írjon, dolgozzon! Lássuk be, nem könnyű összehozni akárcsak egy folyóirat-számot is — épp ezért lenne szükség fokozottabb együttműködésre! Nem tudom, milyen távú tervek szerint dolgoznak szerkesztőségeink, de egy szélesebb „bedolgozóhálózatot" kiépítve, fölméréseken alapuló (kik olvassák a lapot?), nagyobbszabású terv birtokában észszerűbb, hatékonyabb ismeretterjesztést folytathatnánk. Mert valljuk be: az eddigi írásokat az ide-oda-kapkodás jellemzi. Mindig bajban vagyok, ha el kell döntenem, milyen lehet az átlagolvasó tudásszintje az épp szóbanforgó témában. Vegyük a régészetet: ha megnézem történelemtankönyveinket, bizony silány. Mindent az alapoktól kell magyarázni. No, de nem kezdhetjük a mesét mindig elölről ...! Ez azonban már műfaji-módszertani probléma, ne menjünk bele! Gyermekkoromnak egyik kedves verstöredéke motoszkál az agyamban: „Itt az ürge, hot az ürge ? Tán egy másik lyukba bújt be ? Úgy elillant mint a kámfor. Majd megfogjuk aratáskor!" Fogjuk meg már végre azt az ürgét-labdát, vállaljuk végre a felelősséget közösen! Ne tétovázzunk, ne latolgassuk a teendőket, mert az aratásig nem marad szem a kalászban! LISZKA JÓZSEF figyelmet a Banská Bystrica-i Járási Népművelési Intézet és a Csehszlovák Televízió közös rendezésében ez év februárjában már másodszor megvalósult asztali és falinaptár kiállítás a besztercebányai Thurzó-házban. Örvendetes, hatásos kezdeményezése volt a rendezőknek, hogy nemcsak remekbe sikerült, valóban magas művészi igényességgel készült naptárokat sorakoztattak egymás mellé, hanem nyílt nevelő szándékkal, talán elrettentő példaként is, számos félresikerült giccs-terméket is kiállítottak ebből a műfajból. Napjainkban, nálunk ritka és nehezen hozzáférhető az igényes művészi kivitelű naptár. Ezt a valóságos helyzetet tükrözte (a rendezők részéről talán tudatosan) az is, hogy a kiállításon több volt az igénytelen kivitelezésű, mint a magas művészi szintet képviselő naptár. (pálházy) 15