A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-04 / 14. szám

Állok a Tfineci Vasgyár 2-es számú acélmüvének martinkemencéi előtt és a kohászok munkáját figyelem. Nézem az arcukat, a mozdulataikat s egyhamar rádöbbenek, hogy ezeknek az olvasztároknak, öntőknek szinte vérükben van az acélgyártás valamennyi fortélya. Igen, a vérükben, hiszen ezen a környéken már étvizedek óta a vasgyár ad kenyeret az embereknek, s így nemzedékről nemzedékre öröklődött e munka iránti szeretetük és ügyességük, ahogy ez a becsülettel végzett, derekas férfimunkához illik. A manapság már több mint húszezer embert foglalkoztató Tfineci Vasgyár történelme egészen a múlt század derekáig nyúlik vissza. Csaknem másfélszáz éve, hogy megszületett itt az első adag nyersvas; és több mint száz esztendeje, hogy az első öntetnyi acélt is legyártották ... És most, egy évszázaddal később ott állok a korszerű martinkemencéket összekötő „fedélzeten", figyelem az olvasztárok egybehangolt, néma mozdulatait, látom arcukon a verejtéket, ámulva csodálom a hatalmas kokillákba ömlő. folyékonyan is szikrázó acél tonnáit — és egyhamar rádöbbenek, hogy itt nem a lapát nagysága avagy a kaparóvas súlya tesz valakit harmadolvasztárból másodolvasztárrá, másodolvasztárból főolvasztárrá vagy művezetővé, hanem a munka s az igyekezet. így lett főolvasztárrá a délutáni műszakot irányító JAN LABAJ is, akiről egyhamar kiderül, hogy nemcsak a szakma, az acélgyártás kiváló mestere, de egyben brigádvezető, szakszervezeti aktivista, pártbizottsági tag és több kitüntetés tulajdonosa is. Barátságos arcú, egyszerű modorú, keménykötésű férfi, mint az acélgyáriak általában. Keménykötésű, de nem óriás, lapáttenyere sincs és a hangja sem öblös, akár a harangszó. Most is türelmesen végighallgat, aztán bólint s nyugodt, megfontolt hangon ennyit mond csupán: — Jöjjön közelebb a kemencékhez, nézze meg, hogyan dolgozunk! . . . • Délután két óra múlt, odakint még tavaszias fénnyel süt a nap. de itt az acélmű öntödéjében már félhomály van. Pásztákban száll a füst és a gőz, a kemencékben több mint ezer fokon fortyog az olvadó acél. Jan Labaj egy lila üveglapot nyom a kezembe. A szememhez emelem s közelebb merészkedem a kemencenyílások körül táncoló lángokhoz, hogy alaposabban szemügyre vehessem a fehéren izzó vasat, a kemence gyomrában születő ötven tonnányi nyersacélt. A szivárvány minden színében pompázó, bűvös látvány ez; talán napestig is elnézné az ember, de hátrább kell lépnem, mert a kemencékhez vezető síneken egy hulladék vasat szállító adagoló közeledik. Kinyílik a kemenceajtó, az „óriásszörny" vaskarja benyúl a vakító fénytől ragyogó nyíláson és a kemence belsejébe szórja mindazt, amit percekkel korábban még csorbult szélű fogaskeréknek, rozsdás kocsitengelynek, vasforgácsnak, gyűrött gépkocsikarosszériának vagy akár egy ósdi gyerekkocsi görbült fogantyújának mondtam volna ... A kemence rázkódva, dohogva elnyeli a több tonnányi ócskavasat, egy pillanatra fölizzik a lángja, aztán újra bezáródik az ajtó és az üres adagoló tovasikiik. A félhomállyal lepett csarnok túlsó végében egy daru újratölti, hogy kisvártatva a további olvasztóke-12 mencék egyikét láthassa el nyersanyaggal. Manapság már gépek segítik a tfineci acélkohászok napi munkáját, sőt, első pillantásra olyan zavartalanul és pontosan megy itt minden, minthacsak egy rejtett számítógép irányítaná az acélöntés, az évről évre nagyobb mennyiségben hömpölygő acélfolyam gyártását... Valamikor viszont a szó legnemesebb értelmében kétkezi munkával keresték meg szűkös és nehéz kenyerüket az acélgyáriak. A kemencékhez kézi erővel tolták oda az ócskavassal teli csilléket, adagolás előtt kézzel nyitották ki a perzselő kemenceajtót, feneketlennek tűnő gyomrába lapáttal dobálták be az olvasztásra szánt vasat, aztán sietve, szinte szökellve hátráltak a kemencéből áradó forróság elől. Az első kohász után a második ugrott oda néhány pillanatra a kemenceajtóhoz, utána a harmadik — és így cserélődtek a ki-kicsapó lángok elöl menekülve... A kohászok egymás között ördögtáncnak nevezték a kemencetöltés megerőltető folyamatát, hiszen az óriási hőségtől még a bőrük is vörösre perzselődött. — Persze, azért mostanában is jócskán van még mit ügyeskedni, hiszen sokára lesz még, amíg mindent gépesítenek — mondja Jan Labaj, aztán kissé halkabban hozzáfűzi még: — Mi előbb megyünk majd nyugdíjba, minthogy az acélkohászat kényelmes foglalkozásnak számítson ... A régi gárda hamarosan megritkul, csak az a probléma, hogy ki áll a helyünkre? A körülöttünk álló kohászok néhány pillanatig hallgatnak, aztán kisebbfajta szóvihar kerekedik. Egymás szavába vágva magyarázzák, hogy az acélműbe nemigen özönlenek a fiatalok. A három műszak, a szombat-vasárnapi munka, a veszély valahogy elriasztja őket. Előfordul persze, hogy fölbukkan itt kéthárom fiatalember, de ezek a mai fiatalok ... — és egy kézlegyintés jelenti a mondat második felét. Egy pillanatra csend van, csak a kemencék morajlanak szakadatlanul, aztán Jan Labaj határozott szóval védelmébe veszi a tizen és huszonéveseket: — Fene tudja, hogy van ezekkel a fiatalokkal — mondja-, az is lehet, hogy csak nem ismerjük őket eléggé. Tény, vannak közöttük furcsa figurák, de a többségük azért becsülettel igyekszik helytállni az életben. Hiába, embere válogatja. Itt van például a mi szakmánk. Aki megszereti közülük a kohászatot, az természtesnek tartja, hogy oda áll be segíteni, ahol éppen hiányzik valaki... Pedig nem éppen divatos szakma a miénk, itt nincs borravaló! — Borravaló az nincs, másrészt viszonylag jól keresnek, nem? — próbálom folytatni a vitát. — Jól keresünk? — kérdezi az egyik kohász fennhangon, elgondolkodva. — Ha a munka nehézségét is összehasonlítja valaki, nem is jelent olyan sokat a mi keresetünk. — Azt mondtam, viszonylag jól keresnek ... — Az igen. Viszonylag igen — dünnyögi valamelyikük, aztán erélyesre vált a hangja: — Higgye el, a vérbeli kohász nem a pénzért, vagy legalábbis nem csak a pénzért dolgozik. — Hanem? — Bármennyire is nehéz, de legalább olyan szép is ez a munka. Az állandó megerőltetés meg a sok izzadság ellenére is. A kohászatban, de a vasgyártásban általában, az a legszebb, hogy az egyik ember munkájától függ a többié. Csapatmunka ez a javából, márpedig minden egyes tonna többletacélért keményen megdolgozunk. Jan Labaj is bólint, de azért újra kikívánkozik belőle a szó: — Az igaz, hogy keményen megdolgozunk, de azért ma már sokkal könnyebb a munka, mint amikor még én voltam kohásztanonc. Aki ismerte a régi acélmüvet, az öntödéket és ismeri a mait, az tudja, hogy ég és föld közöttük a különbség. Az öntvényeket például tizenöt-húsz kilós kalapáccsal vertük ki a formaszekrényböl. Szállt a por, szakadt az emberről a veríték, s amikor a tüzes gőz megcsapta, csak szédelgett tőle. Most gép rázza ki az öntvényt a formából, daru emeli a kokilIákat, gyári kisvasút szállítja a nyersvasat, önműködően nyílnak a kemenceajtók. Régen hóban-fagyban, nyári kánikulában sínem toltuk ki a kocsikat az udvarra, ma ezt is daru végzi. Suhanckoromban fánerben öntöttek a tfineci vasgyárban is! Tudjátok mi a fáner?... Egy hetvenöt vagy száz kilós fémedény, amit öntéskor hárman-négyen emelőrúddal forgattak. Áh, régen volt, talán nem is igaz ... Na, gyerünk csapolni! • A tfineci acélkohászok egyike hosszúnyelü merítővasat tart a kezében és odalép a kemencéhez. A műszakvezető int és gombnyomásra kinyílik a kemenceajtó. Lila üvegen át nézem, ahogy bugyborékol az acél, miközben a vállas férfi belemeríti a „kanalat" a több mint ezer fokon fortyogó ércbe, az-