A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-04 / 14. szám

PAVEL KOYS: Gonoszság Gonosz embert látni; nem a szemétdomb mocskának felfedezése. Mesék nyomán, egykor gonoszoktól féltem, ajtóik záraitól, szándékuk váraitól; később hétköznapi hitványság bűvöletétől. Ésszel ilyet ki ér föl: a szocializmus székesegyházának nagy, erős kapuján, megannyi tökéletes részen, mint holmi résen nap mint nap átcsusszanhat a gonoszság ? Marx, aki szerényen élt, nagyra látott: láthatta a világ változását, kiszámította, mint a huszonkettedik század tudósa (vagyis mintegy háromszáz évre előre), mi lesz, s leszögezte: az ember azért született, hogy éljen. A gonoszság: ott csírázik a Jó Ültetvényen. A gonoszság: gömbölyű szó, mint a kavics, talán kőkorszakokhoz köt ma is. Ésszel ilyet mégis ki ér föl: hogy a gonoszság mérge a szocializmus fiainak egészséges szervezetébe szivárog? Ó, a költő nem a hajszálérrendszerek térképésze, mit tudhat ő alacsony patkányvérnyomásról, minden gócról! A költő kér csupán, sürgetően kiált, hiv, gyötör, gyógyít, dalol dühöng, alattomos, gennyedző sebeket bekötöz, a költő ösztönzi és őrjíti önmagát hogy kiégessen minden gyűlöletet minden moccanásból a jó felé. A vörös költő szive a szocializmus, ez tükre is, ez kínja, változása, ezért veszekszik, nem mesehősként, keze közemberi, hétköznapi a szitka, a simogatása. Volt egyszer egy szörnyű Gonosz. Átitatta az embert és a földet, oly mélyen, mint egy átöröklés. Élni: örökség aranyát lerázni; élni: megszabadulni ős agyalágyult emlékragyogástól; lerázni a gonoszság aranyát, megszabadulni tőle, élni, ez annyi: nem nézni sose hátra az elhajítottra. (Tandori Dezső fordítása) Óda a munkához (részlet) Úgy látszik, fel kell emelni újra a porból, a cementből, az agyagból, a korom és a vas közül a közönséges emberi munkát. A köttök örömest gázolnak át a Tejúton, csillagképek kegyes fényében vakulnak, és illó tavaszi virágzuhatagban. Nem minden percben közelít az ünnep a vershez, nem minden pillanatban zokog fel a fű. De mit tegyen a mindennapi, szürke munka, mely velünk kél az ideges napokon, ereinkben szétárad, mint az ólom, mit tegyen hát a közönséges munka ?! Mi mindannyian, akik a föld, levegő, a folyó és a tenger teremtményei vagyunk. > o tc o > (D V) kii cc UJ •O >o ö H o akiket e sokaságból emberi méltóságra emeltek, a munkából származunk, és ő belőlünk. Általa lett kezünk gyógyító és kemény, tőié van molekulákat tördelő értelmünk, mely a zuhanó Andromeda-köd igazságába fúródik, általa van emberi arcunk, a munka által. Kihántottak a föld öléből, hogy valahol a kezdetben érintetlen, műveletlen mindent megtaláljunk, hogy legelőször az első követ széttörjük, egy másik kővel, mellyel megtanultunk törni, ölni és csiholni, végül csilingelni, mint a kristálytiszta ég. A piramisok nem a fáraókról hallgatnak, hanem a kínról, mely ott vérzett a homokban. A kínai fal és Szemirámisz égbe emelt kertjei, az inkák bölcs emlékművei, Firenze templomai, az élet és halál ősrégi csatornái, a föníciaiak tengeri bárkái. Árva fakanala, nézd, kőben, nézd, vasban, fában zeng a munka örök dala. (Ozsvald Árpád fordítása) VACI MIHÁLY Kelet felől Utam kétezer éve lelt út: — szolgák, rabszolgák, vad nomád pásztorok, keresztesek, hajdúk, kurucok hó/epte nyomán jövök, — honnan a pórhadaknak élén — mindig Kelet felől! — jött a Szabadság! — s forradalmak rügye volt minden zárt ököl. Itt néztek szét, lóról leszállva : — legelőnek jó lesz e táj? Itt kezdődött nehéz próbája: — hazának milyen lenne már?! Az első sátorfa helyére itt verték az első karót, s indultak ezerévet késve a földet és hont foglalók. A véres kardot mindig innen vitték körül habos lovon, és előbb állt meg itt a szívben tatár nyíl, dzsida, fájdalom. Ki láng volt — itt gyorsabban égett, — Apáczai, Csokonai! — Ki itt felállt: — nem hajtott térdet! rebellis volt, sehonnai. Itt dobta el a követ Toldi, mely kilenc százada nehéz, itt mert Matyi urat porolni, sárkányt ölni János vitéz; az Ér innen fut Óceánig, itt dobbant meg a Tiszta Szív, itt egy krajcár mindig hiányzik, mely örök gyaloglásra hív. Babona, mák—tea, a szekták ölték a tört cselédeket, s nyomorultabban, mint a leprát, szenvedték szegénységüket; közös pitvar nyirkos földjére négy család köpte tüdejét Ki innen jön: — a nép nevére görcs fogja ökölbe szivét. Baloldala ez a Hazának! — a szív is e tájra esik; botlásai itt jobban fájnak, vergődése is közelibb. Mint aknamezőn a harctéren: — e tájon fojtott dobogás van a dolgokba ásva mélyen s mindenben rejtett robbanás. Ki innen jön, az mind kevesli a költészet kis pózait indul a had-utat keresni, merre elődök sorsa vitt; a nép szive fölött megőrzött vörös rongyok után kutat, s hall kétezer éve rögződött vágyakat: — vezényszavukat! 11