A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-04 / 14. szám

A követségen meghallgatták a rendőrfelügyelő jelentését, aztán behívatták az ismeretlen férfit. A részeges csavargó kihallgatására az unatkozó hivatalnokok valóságos konzíliuma ült össze. — Isten hozta, Mihail Petrovics — üdvözölte a hivatalfőnök —, amint hallom, ön itt őfelsége személyes szolgálatában áll. — Igen, uram — válaszolta méltóságteljesen Mihail Sztrogov. — A cár személyes megbízatását teljesítem. — Ezek szerint ön, Mihail Petrovics, személyesen ismeri a cárt? — Közvetlenül és személyesen. — És mit mondott önnek a cár, mikor közölte önnel a megbízatását? — A cár rám nézett, és azt mondta: „A neved?" — „Mihail Sztrogov, sire!" — „A rangod?" — „A.cári futárok századosa." — „Ismered Szibériát?" — „Szibériai vagyok, sire!" — Egy pillanat, uraim — szakította félbe a kihallgatást az írnok, kisietett az irodából, és csakhamar egy könyvvel tért vissza. — Hogy is volt az, Mihail Petrovics ? — Hát úgy, ahogy mondtam. A cár rám nézett, és azt mondja: „A neved ?" — „Mihail Sztrogov, sire." — „A rangod?"— A cári futárok századosa." — „Ismered Szibériát?" — „Szibériai vagyok, sire!" — „És ha igaz ... Omszkban születtél?" — kiáltotta nevetve az írnok. — Uraim, ez a fickó betéve tudja a Verne-regény harmadik fejezetének dialógusát. Ismered ezt a könyvet? — Ismerem. Az életem van benne leírva — válaszolta az öreg egyszerűen, habozás nélkül, igazának biztos tudatában. Mintha csak azt mondta volna: „Reggel felkel a nap" vagy hogy „Mindenkire halál vár". A hivatalnokok egymásra néztek, és leesett az álluk a csodálkozástól. Erre a fordulatra nem számítottak. Az öreg korhely közömbösen állt előttük, hidegen hagyta őt a hivatalnokok izgatottsága. Elmondta a maga igazát, ha egyszer kíváncsiak voltak rá, más nem érdekelte. A hivatalnokok összedugták a fejüket, és halkan megtanácskozták a dolgot. — Hát... miért ne ... minden lehetséges. Az írók állítólag gyakran merítik történeteiket az életből... — És az a Verne él még? A legjobb lenne tőle megkérdezni... Egyikük sem tudta, mikor és hol élt Verne. Az írnok tehát újra az öreg iszákoshoz fordult, és akaratlanul is magázni kezdte. — És ön, Mihail Petrovics, ismerte Vernét, az írót? — Ismertem. — Tudja, hol élt? — Tanár volt Amiens-ben. — Még most is ott tanít? — Nem, régen meghalt már. Az igazat megvallva, Mihail Petrovics Sztrogov sohasem találkozott semmiféle Verne nevü tanárral. Hanem mikor kidobták a Humberto Cirkuszból, orléans-i honfitársa és vendéglátója felismerte, hogy vendége milyen veszedelmes szuggesztió áldozata lett, és megpróbálta belőle kigyógyítani. Elmagyarázta neki, hogy ezt az egészet egy Jules Verne nevü amiens-i tanár találta ki. Az orvost jó szándék vezérelte, de a kozák emlékezetébe ezzel csak újabb részletek vésődtek be, amelyek még jobban alátámasztották nem létező igazságát. Szilárd hite történetének való voltában ismét megzavarta a követség alkalmazottait. Ráadásul ez az állítólagos Sztrogov megviselt öregember volt, akinek még hozzávetőlegesen sem lehetett megállapítani az életkorát. EDUARD BASS — Megpróbálhatnánk még valamit — mondta halkan az irnok. — Ha a történeteit az olvasmányaiból merítette, más Verne-regények epizódjait is belekeveri. Ha azonban fordítva áll a dolog, és Verne vette tőle a történetét, semmit sem fog tudni a többi Verne-regényről, de elmondhatja nekünk még néhány szibériai kalandját. Ez kérem, az ellenőrzés tudományos módszere. A többiek helyeslően bólintottak, és az irnok hozzáfogott a tudományos ellenőrzés módszerének kipróbálásához. — Ismert ön, Mihail Petrovics, egy bizonyos César Cascabel nevü érdekes embert ? — Nem ismertem. — Hallotta ön valamikor Claudius Bombar nevét? — Sohasem hallottam róla. — Hát Nemo kapitány? Róla mit tud? — Ismertem egy kapitányt, de azt Gambier-nek hívták, és oroszlánszelídítő volt. Az írnok a többiekre pillantott, és tanácstalanul megvonta a vállát. A tudományos ellenőrzés módszerének első része negativ eredménnyel zárult. — És ott Szibériában átélt még más kalandokat is, mint amelyek ebben a könyvben meg vannak írva? — De még mennyire. — Elmondhatná milyeneket, kérem? — Hát... mindenféléket. Például harcoltam a hatalmas Berwitz főnökkel meg helyettesével, Kerholeccal és a lovasaikkal... De nehéz úgy beszélni, ha az embernek kiszáradt a torka. Méltóztassanak, uraim, rendelni egy üveg vodkát, és én nagyon szívesen elmondok mindent, amit átéltem, mesélek Pjotr Ogarovról, Berwitzröl meg arról a sok cselszövésről, még énekelek is, ha akarják. De vodka nélkül nehéz. Az uraknak semmi kedvük nem volt hozzá, hogy az irodájukban egy korhelyt lássanak vendégül, és Mihail Petrovicsot rövid úton elbocsátották. A kihallgatás résztvevői végül arra a megállapításra jutottak, hogy nem lehet határozottan állítani sem ezt, sem azt: az egész egy notórius alkoholista fecsegése, de az is lehet, hogy igazat beszélt, végtére is Oroszországban rengeteg különös sorsú ember él, és az ember sokszor megrökönyödve hallja, milyen múlt áll egy-egy lezüllött egzisztencia mögött. Ha nem veszélyesek a társadalomra nézve, legjobb őket békében hagyni: miért terhelje az ember lelkiismeretét egy ártatlan lélek ellen elkövetett bűntett? Ilyen értelemben beszélt hát az orosz ichargé d'affaires is a párizsi rendörpre'fektussal. És mivel nem jelenthette ki, hogy az állítólagos Sztrogov elbeszélése szemenszedett hazugság, a párizsi prefektúra tudomásul vette, hogy a részeges parókakészitőt Sztrogovnak hívják, és attól fogva nem zaklatta többé, így az író képzeletében született élet diadalmasan kikényszerítette a legszigorúbb hivatalok elismerését is, a költött igazság legyőzte a hivatalos igazságot. Egy napon pedig a megálmodott egzisztencia nyilvánosság elé lépett, és közismert igazsággá vált. 1921-ben történt ez, amikor az egész francia sajtó közölte a hírt: IRODALOM ÉS ÉLET Tegnap a Szent Antal Kórházban elhunyt Michail Petrovich Strogoff orosz állampolgár, foglalkozását illetően bérkocsimosó, a piactér kétes hírű környékének népszerű alakja. M. P. Strogoff mögött rendkívül mozgalmas élet áll, s az ő hihetetlennek tetsző kalandjait örökítette meg egykor Jules Verne híres regényében és A cár futára című színművében. A mindentudó újságírók tehát végleges formába öntötték a romantikus hazugságot, hogy általános érvényű igazság váljék belőle. A világ valamennyi újságja idézte a párizsi sajtót, és nem egy buzgó tanár kivágta magának az érdekes tudósítást, hogy színesebbé tegye vele a Jules Verne életművét elemző előadását. A doni sztyepp elveszett gyermekének ércnél maradandóbb emlékművet állított ez a legenda. Igazi élete feledésbe merült, de a megálmodott él tovább. És most, hogy fenékig ürítjük ennek az éjszakának, az életről szóló elbeszélések és történetek éjszakájának utolsó poharát, hangozzék el az utolsó szó is. Halandó emberek vagyunk, de álmaink és meséink dacolnak a könyörtelen Kaszással. Vannak legendák, amelyek nemzedékeket, népeket élnek túl. Egy napon minden gyermek rádöbben a valótlanságukra, mégis szeretettel megőrzi őket saját gyermekei számára. Mert az emberiség igazságért kiált, de álmokat kerget, a valóságot kutatja, de ködös látomásokat istenit. Az elbeszélő mesével szövi át a valót, szavai nyomán a valóság álommá szelídül, és testet öltenek a vágyak. És mivel minden alkonyattal elenyészik egy régi igazság, és minden napkelte új Igazságot szül, minden csillagos éjszaka eljövendő vágyak és álmok magvait hinti szét az égen, mivel csalóka az öröm igazság nélkül, és a remény vigasza nélkül keserű az igazság — mindezekért megadatott az embernek az elbeszélés művészete, mert egyedül a mese juthat el addig a fényes pontig, ahol egyesül végre a két örök párhuzamos: álom és valóság. Jó éjszakát! (Fordította: F. Kováts Piroska) 10