A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám

számos dokumentumát. A legméltóbban azonban a népek zenei kincsesháza őrzi emlékét. Zdenék Fibich Poeme című szerze­ményét, Antonin Dvorak Humoreszkjei közül a legnépszerűbbet, a hetediket Jan Kubelik hegedű-átdolgozásában játsszák a leggyak­rabban. Népdalok művészi átdolgozásával sokat tett azért, hogy a jellegzetesen cseh népi dallamok új köntösben, hatásos harmo­nikus hangszerelésben itthon és külföldön is egyre nagyobb teret hódítsanak. Jan Kubelik, aki magyar nőt vett feleségül, s aki annyi nemzet fiaival szót értett a zene nyelvén és még négy-öt más, anyanyelvén kívül elsajátított nyelven, mélyen érző cseh hazafi volt. Királyok, államelnökök, neves politikusok és diplomaták előtt szerepelt, a legmagasabb rendű kitüntetésekben része­sült, de soha, sehol nem feledkezett meg egyszerű származásáról, népéről, hazájáról. E legendás muzsikus állítólag udvariasan, de határozottan mondott ellent a bécsi császári udvar szándékának, hogy nemesi rangra emeljék. Művészi becsvágyának és törekvé­seinek elismerését a nép iránta megnyilvá­nuló szeretetében, a közönség és pályatársai megbecsülésében találta meg. Személyesen ragaszkodott mesterhege­düjéhez. Egy angliai árverésen szerezte meg a Stradivari készítette, 1715-böl származó Emperor hegedűt, amelyről — mint felje­gyezték — azt mondta: „Egyetlenegy dolog érdekel a világon, a hegedűm. A pénznek nincs számomra értéke, nem szerezhet sem örömet, sem bánatot. Ha anyagiakkal törőd­nék, nem élhetnék művészetemnek. Nekem a művészet szerez örömet, hitelezőimnek a pénz. Tehát kinek-kinek a magáé." SZÁNTÓ GYÖRGY végződött. Rolla Margit így ír róla: „A fiatal Széli Marianne, értékes szellemi és lelki tulajdonságai mellett, gyönyörű nő is volt, egész lényében olyan, akit nem lehet egy­könnyen elfelejteni. És szépen hegedült." ... „Jan Kubelik 1899-ben hangversenyezett először Budapesten, majd vidéki városok­ban, így Debrecenben is. Ezen a koncerten ismerte meg a fiatal Széli Mariannet, aki ott szülei társaságában megjelent. Kubelíket külföldi szerződés kötötte, csak három év múlva találkoztak újra Bécsben, ahová Kube­lik már mint világhírű hegedűművész meg­hívta őket." A Magyar Nemzetben megjelent cikkből kitűnik, hogy a Kubelik családban, amely évtizedekig Budapesten lakott és később Prágába költözött, mind a nyolc gyermek megtanult magyarul. Újra Rolla Margitot idé­zem : „Mikor Kodály Zoltán Angliába utazott, hogy az oxfordi egyetemen díszdoktorrá avassák, Londonban is koncertet adott... A hangversenyen Rafael Kubelik karnaggyal ta­lálkozott, aki magyarul üdvözölte. Kodály elámulva kérdezte: Honnan tud magyarul? Mire Rafael Kubelik így válaszolt: Édesa­nyám magyar nő. Széli Marianne." Jan Kubelik családja nagymértékben hoz­zájárult a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatok elmélyítéséhez. Kubelíkné Széli Marianne a prágai Egyetemi Könyvtárnak adományozta nevelőapja. Széli Farkas érté­kes könyvtárát. Leánya, Anita Kubeliková hegedűvirtuóz a Sárospataki Tudományos Gyűjteménynek ajándékozta Jan Amos Ko­mensky centenáriuma alkalmával a Széll-ha­gyaték Comenius-kötetét. Őrzik még a második világháború küszö­bén elhunyt muzsikus bal kezének gipsz-má­sát és sokoldalú művészi tevékenységének Universitv Aüdiíoríum (Columbia) THUR>DA* EVENING. FEAR UA R> « S • -l • t , i t'Hi Mg Alp»' » I ifVtU «1 Mlt'H'l NlUtU- X < OPENING CONCERT |/ I IRfl 11/ N.Y.HIPPODROME F \RKWRLI. TOUR OCTOBER 15. 1911 Egy amerikai hangverseny plakátja ben is hangversenyezett, és itt találta meg élettársát. Erről a tényről és fejleményeiről az évtizedek során több alkalommal jelentek meg érdekes Írások, amelyek közül Rolla Margitnak a Magyar Nemzet 1977. szeptem­ber 2-i számában közölt. „Kubelikné — Széli Marianne" című írását tartjuk a leginkább figyelemre méltónak. Az aránylag rövidre fogott írás fényt derít a cseh muzsikus ma­gyar feleségének származására és regénybe illő életére. Ki volt tehát Széli Marianne? Széli Lajos doktor, Budapest székesfőváros helyettes főorvosának lánya. Apja alig har­mincéves korában elhunyt, s nagybátyja, Széli Farkas haladó szellemű debreceni táb­lai tanácselnök. Arany János volt tanítványa fogadta örökbe és nevelte fel a kislányt. Marianne 1898-ban férjhez ment egy gró­fi családból származó huszárhadnagyhoz, de a házasság alig másfél év utáp válással játszi varázsa, / itt már maga a szó kell, meztelenül, / az emberi hang, örömök hang­ja / gyönyörök puha, lágy neszezése / és a fájdalomé. Ősök hangja és a jövő / siető dobogása. Mert az emberi hang / hatalom, diadal, csodafegyver..." E versek már for­májukkal is jelzik a tudatos konstrukciót, a sorok, gondolatok egyenetlenebbekké, rap­szodikusabbakká válnak. A hang is közvetle­nebb, bár itt is körüllengi a verset valami Rácz Olivér-i fluídium. Például ilyen sorokat találunk: „Sürget a perc, Ezeregyéjszaka / álmát elhessegetni a szemről: gyújtsd fel az új csodalámpád. Aladdin ..." Jó. vagy in­kább hasznos az internacionalista gondola­tot s a „kényes" nemzetiségi kérdést is felvető, a címében József Attila szállóigévé vált sorát idéző vers, a „Rendezni végre közös dolgainkat..." A vers kezdősora Mi­nác — annak idején nagy port felvert — cikkének címét és mondandóját idézi: „Itt nemzet él..." A mináci történelemszemlé­letet azonban Rácz így folytatja költeményé­ben: „Vele — s nem ellene — élnek más, / életre ébredt, vágyó nemzetek, / megverve olykor daccal, sóvár, vak dühökkel, / kevé­lyen zengő, suta szólamokkal..." E költe­ményben — miként József Attila is annak idején — a költö az együttélö népek és nemzetek történelmi ellentétét, a múlt még ma is nyomasztó terhét kívánja feloldani, könnyíteni, elviselhetővé tenni internaciona­lista, szókimondó őszinteséggel. Stúr, Kos­suth, Petőfi, Hviezdoslav. József Attila és Fucik szelleme lengi be a sorokat s ismétel­ten kimondatja a költővel a csehszlovákiai magyarság felszabadulás utáni tragédiáját: „És láttam ezerkilencszáznegyvenhat nyarán, / amint elűzték otthonából / a magyar pa­rasztot, / a bűntelent, a föld fiát, / a nincste­lent, aki a földosztásra / s az ember Csillagá­ra várt..." Nincs szenvedély, sem gyűlölet a versben, nincs vádaskodás, sem kérdörevo­nás, csupán az internacionalista szellem iga­za és jó szándéka, az emberi lelkekre szabott humánum sürgető parancsa, kötelező nor­mája s végső soron a megbocsáttatás: „Ne bántsuk egymást sajgó múltakért... / Ma­gyar vagyok. Ne szólj: / érzékenységem is / ma már a múlté. A jövőt rohamozom. / Csak a jövőt. Veled, s nem ellened. / Közös a hazánk. / A nagy, és az a szűkebb is. / Itt nemzet él — s vele / más nemzetek. / Csehek, szlovákok, magyarok — emberek" — polemizál Mínác-csal Rácz. Érdekes vers a szintén nagyobb szabású Genezis is, amely Karinthy Előszó cimü költeményére emlékeztet az első szakaszá­ban: „Hogy ím, most hatvanéves lettem / én titkoltam, amíg tehettem ... / s elmonda­nom mindenkinek, / hogy ki voltam, s vajon minek?" Karinthy viszont igy kezdi: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek." Amíg a költö családfájának titkait szálazza, megelevenedik a történelem az egyenes- és oldalági ösök cselekedete­iben. A vers romantikus és kissé álomszerű, mint az Álom Tivadarrá átlényegülő költö: „ .. a nagy eszmék, buzgó vak remény, / és napsütés és zivatar, / ím, így lett Álom Tivadar." A kötetben publikált versek színvonala természetesen nem egyenletes. Nem is le­het. Viszont mindegyikben érzem az egyéni hangot, Rácz Olivért, aki igy ír és nem másként. Látom öt az emlékezések ködében, ifjúságának vérbő szakaszában, katonaként és üldözöttként, szerelmek lobogása köze­pette és a szülőföld visszasóvárgásában. Lá­tom válsághelyzeteiben, amikor ez a kópés Álom Tivadar nagyon is kiszolgáltatottá válik. Idézzünk csak néhány sort Műtő című versé­ből: „Az ember itt oly nagyon védtelen. / És szemérmes is, gyáván, ostobán / elmereng még elhagyott otthonán, / a pálmán, ott a meghitt kis sarokban, / egy régi képen a fehér falon, / a könyveken az ismerős sorok­ban / s egy megkezdett, árva kéziraton." Színes, megkapó helyzetvers az Una paloma bianca, amelyben kirívó szavak nélkül jel­lemzi a fasizmust. Jó vers a faji előítéletet megbélyegző Fekete futó. Felfigyeltetö a gyermekkorból átmentett epizód, a medve­táncoltatóról rajzolt kép: kis városunk­ban torz, útszéli vendég, / szúrós szemű, vad, barna férfi zordon / medvét táncoltat rögtönzött porondon ..." Szépek a japán mértékre irt sorok, a szülőföldet idéző né­hány költemény, a Csak úgy, mellékesen ciklus groteszk, fanyar és hetyke strófái. Remekbeformált tíz sor a ciklus elmét viselő páros vers, vagy az üde Tavaszi szél. Érde­kes és helyenként izgalmas a Távoli képes­lapok cimű ciklus, amelyben Rácz idegen tájakon való kóborlásait örökíti meg. Gyakran hangoztatják (hangoztatjuk), hogy a költőnek állandóan meg kell újulnia s naponként le kell vedlenie régi bőrét. Ezt többnyire úgy értelmezik, hogy képverseket írnak, elhagyják a központozást vagy keverik a sorokat, mint a kártyát stb. Szerintem a megújulás csak a költészet elmélyülésével lehet teljes és izgalmas, természetesen adekvát formában és megfelelő hőfokon. Ha Ady, József Attila kezdeti verseit leszámítjuk — egységes életmüvet találunk. Igaz, József Attila Kassák hatására elkalandozott a sza­badversek felé, de ezek a költeményei nem tartoznak a legsikerültebbek közé. Ady elbe­szélő költeménye, a Margita élni akar pedig eléggé zavaros és kiérleletlen vers. Ami lé­nyeges tehát, az a versvilágkép kiszélesítése és elmélyítése. Mindezt azért jegyeztem meg, mert úgy hiszem, sokan talán mást vártak Rácz Olivértől, valami ultramodern bűvészmutatványt, bonyolult és meghökken­tő képzettársításokat, vagy talán nyers.natu­ralizmust. Agyonismételt dolog, hogy aki nem hajlandó azonosulni a költővel, az nem is fogja megtalálni. Aki nem közeledik felé szeretettel, az nem is lelheti meg a verseket megnyitó kódot. Ha Rácz azt írja a Befeje­zetlen szimfóniában, hogy „Barnák az ingek voltak egykor, emlékszem vérszagukra ...", akkor érzem idegsejtjeimben egy szörnyű kor halálos ölelését. Akik ezt a „hátországot" nem érzik, azokban nem rebben meg a lélek, érintetlenül hagyja őket a mondanivaló. Én Rácz Olivérben azt a költőt érzem és tiszte­lem, aki önmagával egyenlő és nem kalando­zik olyan tájakra, amelyek idegenek a számá­ra. Következésképp nem akar másnak látsza­ni, mint ami. Bizonyos, hogy bőven akadnak költészetében olyan jelzők, amelyeket külö­nösen a fiatalok megkopottnak tartanak. Ve­gyék figyelembe azonban a kontextust. A nyelvbői azért nem iktathatjuk ki a csillag, az éj, az árnyék, a szem, a sugár stb. szavakat, csak más kulminációba állítjuk. Babits írja: „Nincs titokzatosabb mester­ség a költészetnél... Mély érzésekből gyer­meteg zengzemény fakadhat. .. gyakran épp ellenkezőleg, a szép szavak, a kifogásta­lanul csengő rímek rontják el és ütik agyon a verset .. . ezen a téren minden lehetséges. Még az is, hogy valaki nem tud két rímet összehozni, nem ismeri a különbséget jam­bus és trochaeus közt, s ennek ellenére igazi és nem utolsó költő ... Itt színarany bölcses­séggé válhat a legalaposabb semmitmon­dás. Titokzatos egy mesterség!" Mindezt azért idéztem, hogy elgondolkozzunk azon, még a nagy költök sem tudták, mi teszi verssé a verset. Ne ítéljen hát senki elhamar­kodottan és főképpen felelőtlenül. Egy költő sem lehet biztos benne, hogy hervadhatatla­nok a koszorúi. DÉNES GYÖRGY 15

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents