A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám

DOBOSSY IMRE (1908—1981) Néhány héttel Jócsik Lajos halála után, 1981. január 24-én elhunyt egy másik érsekújvári (Nővé Zámky) sarlós is: Dobossy Imre. Jócsikhoz és a többi érsekújvári társhoz (Balázs András, Berecz Kálmán, Dobossy László, Horváth Ferenc) hasonlóan ő is már gimnazista korában bekapcsolódott az ifjúsági mozgalmi munkába és első cikkei a helyi hetilapnak, az Érsekújvár és Vidékének Új Nemzedék című rovatában jelentek meg. Részt vett a regösmozgalomban, alapító és vezetőségi tagja volt a Sarlónak, és az 1931-es kongreszszus egyik fő előadását Szocialista diákpolitika címen ő tartotta. A Sarló által szervezett Magyar Szemináriumban a jogi szakcsoportot vezette és a Vetésbe, a Magyar Diákszemlébe és a Korunkba kisebbségpolitikai cikkeket írt (A magyar kisebbségi kérdés. Vetés 1929, 3; Néhány szempont a nemzetiségi kérdés problematikájához. Korunk 1932, 808. o. stb.). Lelkes mozgalmi munkássága mellett a brünni egyetem jogi fakultását is sikeresen elvégezte, s 1934 után Érsekújvárott volt ügyvéd. A közösségi munkával itt sem hagyott fel, s a helyi kulturális szervezetekben előadásokat vállalt. Akkori érsekújvári gimnazistaként jól emlékszem egy olyan előadásra, melyet a jogász Dobossy és egy Nathan nevű orvos Az anyaság védelme jogi és orvosi szempontból címen párbeszédes formában tartottak. A Retorika tankönyvben akkortájt tanulmányoztuk az ókori görög bölcselők párbeszédes értekezéseit és én ámulva állapítottam meg, hogy a régi formát ma is hatásosan lehet felhasználni. Dobossy 1945 után Budapesten élt. Először a csehszlovákiai áttelepítettek újságjánál, az Új Otthonnál dolgozott, 1948-tól nyugdíjaztatásáig pedig az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda lektora és igazgatóhelyettese volt. Ebben az időben vezetőségtudományi kérdésekkel foglalkozott és tanulmányokat jelentetett meg. Az Ez volt a Sarló című kötet (1978) összeállításába betegsége miatt már nem tudott bekapcsolódni, de ebben a kötetben az ő egykori lelkes mozgalmi tevékenysége is méltó módon örökítődött meg. TURCZEL LAJOS 14 Prágában, a huszita Táborról elnevezett nuslei utcában született Jan Kubelik, a világhírű cseh hegedűművész. Emlékét tavaly — születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója alkalmából — az egész világ felidézte. E jubileum kapcsán újra felébredt az érdeklődés minden iránt, ami életmüvében fontos volt. Feltehető, hogy olvasóink is szívesen fogadják a művészt bemutató sorokat és azt a néhány, a cseh—magyar kulturális kapcsolatok történetéhez tartozó megállapítást, amely rávilágít a művész magyarországi szereplésére és családi kapcsolataira. A zenebarát és műértő körök előtt bizonyára ismertek azok a művek, amelyeket annak idején éppen Kubelik tett annyira népszerűvé. A századvég késői romantizmusának jellegzetes hegedüvirtuóza volt, külföldi és hazai zeneszerzők, Bach, Beethoven, Brahms, Ernst, Franck, Grieg és Paganini, valamint Dvorák, Ondricka, Smetana, Suk, Sevcík és mások müveiből azokat vette fel repertoárjába, amelyeken bemutathatta káp ráztató technikáját. Bejárta az egész világot, becslések szerint kb. hatmillió kilométert tett meg valamennyi világrészen, s több mint ötezerszer lépett fel. „Paganini óta nem láttunk ilyen jelenséget. A középkorban Kubelíkot boszorkányként máglyán égették volna meg" — írták róla a korabeli külföldi lapok. Kubelik nem csupán saját művészetét fejlesztette szinte ördöginek tartott tökélyre, hanem mindent megtett annak érdekében, hogy mind nagyobb körben tegye ismertté és kedveltté a zenét, a világ s elsősorban nemzete zeneirodalmának örök becsű kincseit. Hangversenyezett önállóan és nagy zenekarokkal egyaránt. Fellépett például 1902-ben Londonban a Cseh Filharmóniával, Kubelik if/ukuraban, magasra ivelo palya/a elején amelynek hangversenyeit Oscar Nedbal vezényelte. Mint minden sikeres, hírneves embernek, kimagasló egyéniségnek voltak irigyei, művészetének, de emberi magatartásának is szigorú bírálói. Egy korabeli újság így vette védelmébe: „Kubelik nem bírálható, mint ahogy nem bírálható Paganini, Dante, Raffael, Michelangelo." Egy közép-európai kis nemzet nagy nevű muzsikusok sorát adta a világnak, de egyikük sem vonta magára a közfigyelmet annyira mint Kubelik tehetségével és virtuozitásával. Ezt tanúsítják Ady Endre tárcái is: ezekben más cseh személyiségek mellett — két alkalommal — Kubelíkot is szerepelteti, aki nemcsak Európa és a többi világrész nagyvárosaiban, hanem természetesen az Osztrák—Magyar Monarchia nagyobb városaiban is hangversenyezett. A budapesti lapok beszámoltak róla, hogy Jan Kubelik magyar nyelvkönyvet vásárolt. Ady — akkor újságíró Debrecenben — tollhegyére tűzi ezt a hírt. „Kubelik Jan nagy muzsikus, de politikusnak sem utolsó. Mindenesetre jobban elintéz holmi nyelvkérdést, mint az osztrák—cseh politikusok," írja a Szabadság c. lap 1900. január 3-án megjelent számában. Másodszor a Szabadság 1900. november 25-i számában említi Ady Kubelíkot, aki szerinte: „... tagadhatatlanul egyik legérdekesebb művész-egyénisége a jelennek". Feltehető, hogy Ady Endre személyesen is megismerte a cseh muzsikust, aki Debrecen// / (GONDOLATOK RÁCZ OLIVÉR ÚJ VERSKÖTETÉRŐL) Csaknem negyedszázada jelent meg (két kiadásban is) Kassai dalok Című verseskötete. Ha a költő nem is adott ki azóta verseskötetet, jelen volt a csehszlovákiai magyar költészetben, hiszen lapjaink, folyóirataink rendszeresen publikálták verseit. A köztudatban (szerintem) költőként él, annak ellenére, hogy közben több sikeres regénnyel lépett a nyilvánosság elé A Kassai dalokat szerencsés hangütéssel kezdte: „Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers, / hogy gyors jelent jövövel egybefonjon, / és hogyha kell, vádat s mementót kongjon: / emlékezz, ne felejts ..." Abban az időben jelent meg ez a verseskötet (1958), amikor nálunk még megbélyegezték a poétikus és halk szavú költészetet, hiszen a nyers és harsány színek domináltak, a sematizmus mindent megszépítő és leegyszerűsítő igéi. A hivatalos kritikai fogadtatás kissé elmarasztaló volt, az igényesebb olvasók viszont örömmel üdvözölték Rácz Olivér másnemű kötetét. . . A költő felemelkedésének útja magányos volt, nem tartozott sem az első, sem a második lírai hullámhoz, nem kötődött szorosabban a hangadó magyar irodalmi csoportosulásokhoz, talán azért sem, mert Kassán működött, távol az irodalmi centrumoktól. Versei a korabeli viszonyok közepette elsősorban kulturáltságukkal hatottak. Rajtuk volt a klasszikus műveltség aranyverete. Felfigyeltettek formai tökéletességükkel, cizellált stílusukkal, amellyel harmóniát teremtett forma és tartalom között, erősen kihangsúlyozva a vers zenei és ritmikai lehetőségeit. Példaképei elsősorban a nyugatosok, Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi, de erősen érezteti hatását költészetében a francia dekadensek lírája is. Rácz városi költő volt, urbánus magányban élt és alkotott, mig a többi hazai magyar költő szinte egytől-egyig faluról származott. A városi indíttatás abban az időben talán szerencsés is volt a hazai magyar lírában, mert nem ösztönözte a költőt traktoros-versek írására. Az elmarasztalóknak nem volt igazuk. Rácz költői világa, romantikus, poétikus alkata, emberi magatartása, esztétikai kulturáltsága nem engedte, hogy politikai programverseket írjon s megtagadja eszményeit. Az egyéni út, a szépség és emberség kimondásának önfegyelme igy emelte költészetét magasabb szintre. A költő természetesen antifasiszta és szocialista volt, az elmúlt rezsimben üldöztetésben volt része. Ezek az emlékek azonban halkan és áttételesen, éppen ezért hitelesebben jelentek meg költészetében. Nem alaptalanul írta a könyv recenzora: „Még azok is, akik csak ritkán vesznek kezükbe versgyűjteményt, új élményekkel, ritmusokkal és sorokkal gazdagodva olvassák majd Rácz Olivér Kassai dalok cimü, színes, forró lírájú, értékes kötetét..." Tetszetős kivitelben (bár az általánosított formaruhában) jelent meg a Madách Kiadó gondozásában az Öszi máglya. Jelképes cím, a lélek őszi fellobbanása, amelyben ott ragyog szerelem, vágy, varázslat, ott érződik az érett férfi kitárulkozása, félelme a magánytól. „Miénk az ősz dús aranya . .. / A tüz, amely meg nem fakulhat, / s amelyben én már soha mással / nem éghetek, csak teveled." Összegezés is ez a kötet, múlt és jelen egybevetése, a gyermekkor nosztalgikus megidézése, a szülőföld színeinek, ízeinek már csak a képzeletben élő varázsa. A kamaszkor, férfikor, szerelmek, csalódások, vágyak és bánatok halkan zsongó üzenete érinti meg az olvasó lelkét. Betegség, kétség, megkönnyebbülés, remény formálódik verssé, utazások, a világban való barangolások emléke csapódik le egy-egy poémában. A versek túlnyomó része impressziókból, pillanatnyi érzésekből, benyomásokból szövődik finom, szinte anyagtalan szövetté. A sorok között ott érződik a mágia, a versmágia, hogy bűvkörébe vonja az embert. Rácz költészetéből hiányzik a nyers valóság, a rusztikus életerő, a fölindulások, tragédiák elementáris vihara. Kétségeesését, vágyakozását, boldogságát vagy szomorúságát megszűri, vagy inkább átlényegiti, szépségideálja hatáskörébe vonja. De nem minden verse fakad impresszióból, hosszabb lélegzetű elsősorban saját magával és a világgal számot vető költeményei tudatosan, racionalizáltan épültek. Ilyen nagyobb lélegzetű poéma a Befejezetlen szimfónia, amelynek kezdő sorai a fentebb elmondottakat hangsúlyozzák. A költő igyekszik szabadulni a szavak varázsától, hogy mindenképpen a lényegre, a mondanivaló teljességére szorítkozzék: „Sürget az idö: már nem boldogít / a szavak