A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám

— Félre az utamból, csürhe — üvöltötte már az artistabejáratnál —, lovakat a cár futárának. Megérkezett Mihail Petrovics Sztrogov, a cár testörkapitánya. Nem halljátok, tökfilkók? Hol a lovam ? A kozák szemét elködösítette az ital, nem látta, hogy maga Berwitz igazgató áll előtte perzsa uniformisban, az arca, akár a fekete felleg. És már ki is tört a vihar. — Sztrogov — bődült el az igazgató —, megtiltom, hogy a porondra betedd a lábad! Részeg vagy, mint a csap! A részeg Sztrogov azonban dacolt a viharral. Egykori alázatosságának nyoma sem volt. Lassan Berwitzre emelte zavaros tekintetét. — Ki vagy te? — kérdezte elképesztő gőggel. — Ivan Ogarjov? Ivan Ogarjovot lelőttem, mint egy rühes kutyát. Cár vagy? Nem, te nem vagy a cár, és ezért nem parancsolsz nekem. Nekem, galambocskám, csak maga a goszudar parancsolhat! Hiába van ez a sok tarka cafrang a melleden, Mihail Petrovics Sztrogov megkapta a Szent György-keresztet. Egy idei még kihívó hangon sértegette az igazgatót, aztán bekövetkezett, aminek be kellett következnie: Mihail Petrovics Sztrogovot kidobták a Humberto Cirkuszból. Ez az eset szolgált hát bizonyítékul az öreg Maiinának arra, hogy „történeteket nem volna szabad kitalálni". De a cár futárának története ezzel még nem ért véget. Az ál Mihail Petrovicsot az éhség és a nyomor sem térítette el annak a szerepnek a vállalásától, amelybe a sors szeszélyéből belecsöppent. Nem tudom, miből tartotta fönn magát, de tudomásom van róla, hogy évekkel később a párizsi rendőrprefektus egyszer azzal az udvarias kérdéssel fordult az orosz nagykövetséghez, nem érdekelné-e őket egy különös egyén, aki a piactér körüli kocsmákban lődörög és őfelsége az orosz cár futárának adja ki magát. A követségről az a válasz érkezett, hogy ilyesvalakiről nincs tudomásuk, és hogy szívesen vennék, ha azt a bizonyos személyt a prefektus úr bekísértetné az orosz követségre. Már másnap teljesült a kívánságuk, egy francia rendőrfelügyelő egy elhízott, toprongyos, az idült alkoholisták üveges tekintetével maga elé meredő férfit kísért be hozzájuk. A felügyelő elmondta, hogy az illető a legszegényebb söpredék között él, a Notre-Dame mögötti nyomortanyák egyikében. Néhány sorstársa, azoknak a siralmas odúknak a lakói közül azt állítja, hogy parókakészítöként olykor keres néhányt sout, a rendőrség azonban örökösen részeg naplopóként tartja nyilván, aki énekével és izgalmas kalandjaival gyakran hozza tűzbe a leghírhedtebb kocsmák látogatóit. Eddig még semminemű szabálysértést nem követett el, ha csak azt nem, hogy nincs sem carte d'identité-je, sem útlevele, sem egyéb személyi irata. Azt állítja magáról, hogy Mihail Petrovics Sztrogovnak hívják. (folytatjuk) 1 RÁCZ OLIVÉR VERSEI: (a költő Őszi máglya című új kötetébő Érettségi tablók üzenik Most hát kibontjuk lobogónkat, mint előttünk annyian mások. A Tejútról felénk lobognak a megsejtett, nagy látomások. De mi tudjuk, mit ér az álom, tudjuk, a perc oldoz és megköt, és tudjuk, túl csillagon, álmon, egymásban hinni, ez a legtöbb. Jövendő percek szárnya lebben, előttünk jelzőfények gyúlnak, vár ránk a kéklő ismeretlen: számot kell adnunk mának, múltnak. A tegnapunk nem mi csináltuk, s felelősek mégis mi lettünk: vállalnunk kell, ha mi kiállunk, építőtégla lesz a testünk. Apró szigetünk messze tárul, így leszünk mi is sors és holnap, így leszünk jövő; most ránk hárul utat szabni a holnapnak. Nekünk a térkép ma még rejtély, és ijesztő titok a földgömb, ahol a föld egésze elfér, s minket egy kis pont mégis elföd. Kutattuk kérdő, nagy szemekkel, a Hold felszíne miért sivár, mit ér az ember, hogyha ember, s a tükör lapja mögött mi áll. Megsejtettük, mit ér a képlet, a köbgyök s a mi konok hitünk, górcső, lombik és száz kísérlet, és dobbanó, hű, forró szívünk. Apró szigetünk messze tárult, így lettünk mi is sors és holnap, így lettünk jövő, s most ránk hárult utat szabni a holnapoknak. Most hát kibontjuk lobogónkat, mint előttünk annyian mások. A Tejútról felénk lobognak a megsejtett, nagy látomások. De mi tudjuk, mit ér az álom, tudjuk, a perc oldoz és megköt, és tudjuk, túl csillagon, álmon, magunkban hinni — ez a legtöbb. Soshi az emberi gyarlóságról Japán mértékn Ó, milyen együgyű s lehangoló, mikor a hidak azt képzelik, hogy az ő kedvükért lett a folyó. Fekete angyal Fekete angyal suhant át szőke házsoror Acélból volt a szárnya, s rendjele: ezüst csillag, fekete bársonyon. Amerre szállt, peregtek a dobok — ó, Lidice, Rosztov és Oradour! —, s elhalt a dal, szitok, ima, meddők lettek az asszonyok, és szótlanok a szeretők, és üszkösek a háztetők — ó, Hirosima! Fekete angyal — rohamsisakja horpadt, szemgödre vak lyuk, csontja már reves, de éjente még hörögve kacag, a térkép fölé görnyed, úgy keres új, aranyban fürdő, szőke utcasort, kis szalmakunyhót, vályogfalvakat, s amerre száll, égnek az asztagok, véres habbal folynak a patakok, sebzett szirmokkal hullnak a virágok s dermedt csőrrel a béna madarak, és véreznek a holt üvegszilánkok barokk templomok ablaka alatt. S vad éjszakákon miatta remeg a riadt ebek meggyötört ina, miatta áznak könnyben a szemek — ó, Hirosima! Én azt az angyalt régen ismerem : egy életet rabolt az életemből, mert ő mérgezte meg az életem. Szivem, agyam és minden zsigerem miatta van telítve gyűlölettel, ő volt a bakóm, béklyóm, börtönöm, a minden bomlott, gyilkos mételyen áthajszoló halálos hallali. Én azt az angyalt megölöm, ha segít valaki.