A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám

»IQ — Lépj közelebb, Ivan Ivano-I ö.vics. Itt maradhatsz a Humberto Cirkusznál, de egy feltétellel: nem fogsz részegeskedni. Hozzá se szagolsz a vodkához, különben kidoblak. És Sztrogov néven lépsz fel, te leszel Mihail Sztrogov, megértetted? — Meg, bátyuska. Mihail Sztrogov. És vodka nincs. Igen. Hát így is lehet élni. De mi lesz az apai nevem? Berwitz értetlenül Kerhulecra pillantott. Az jobban kiismerte magát az orosz szokásokban, és nyomban hozzátette : — Petrovics. — így már-igen. — húzódott széles mosolyra az új lovas szája. — Mert tisztelni kell az apák emlékét. Mihail Petrovics Sztrogov. Igen. És melyik kormányzóságból, kérem? — Szibériából — vágta rá Kerholec. — Ó, Szibériából — bólintott a kozák, és kidüllesztette a mellét. — A cár hűséges szolgája! — Igen. És igyekezz dicsőséget hozni a hazádra. Bejárod velünk egész Európát. Mindenütt hatalmas sikert aratsz. Minden ország cárja eljön megnézni téged, hogy valóban te vagy-e az a híres Mihail Sztrogov. — Mihail Petrovics ... — Igen, Mihail Petrovics Sztrogov, akiről már oly sokat hallottak. Nem szabad szégyent vallanod előftük. Tehát semmi vodka, megértetted? — Meg, bátyuska. Ló, puska és kard. Mihail Petrovics Sztrogov Szibériából. Áldassék az Úr neve! így történt, hogy ezt az embert, aki nem tudott se írni, se olvasni, belekényszerítették egy regényalak szerepébe. A múltját elvesztette, a jelene meg csupán a képzelet szüleménye volt. Hanem az a kozák a nép egyszerű gyermeke volt, semmiről sem tudott, igy semmi sem zavarhatta meg. Úgy lovagolt, mint az ördög, a diszfelvonulásokon elbűvölte a közönséget, minden alkalommal derekasan dolgozott a sátorépitésnél, és csakhamar összebarátkozott a társulat valamennyi tagjával. Szerették derűs kedvéért, szomorkás dalaiért, és azért is, mert mindig mindenkinek szívből és készségesen segített. Az évek során megtanult írni és olvasni, hét nyelv szavai ragadtak rá úgy, hogy közülük bármelyiken tisztességesen megértette magát. Nem ivott egy korty vodkát sem, egészséges szervezetén nem fogott a betegség, boldogan és elégedetten élt, és lassan nyugati emberré vált. És ebbe a kiegyensúlyozott boldogságba váratlanul belecsapott a villám: Orléans városában Mihail Petrovics Sztrogov részegen jött be az előadásra. Tántorogva, véreres szemmel, botladozó nyelvvel. — Mihail, te részeg disznó — förmedt rá a porondmester —, hol ittad így le magad, te koszos állat? Televedelted magad vodkával, pedig tudod, mit mondott a direktor! — Bocsáss meg, Kari Martinovics — hajolt meg sután Sztrogov —, nehéz egy szibériainak itt nyugaton. Elhallgattátok előlem az igazságot, egy szóval sem említettétek a szülőanyámat, Marfa Sztrogovát, pedig ez a szegény, megtört öregasszony csak várja, egyre várja Omszkban a fiát, a bátor daliát, a fia meg idegen földön vándorol. Ó, uram, istenem, hogy bírjam ki vodka nélkül, hogy ne keressek benne erőt, mikor ilyen szörnyűségek történnek velem. Ostorral vágott az arcomba az az áruló kutya, kopjával sebesítették meg a fejemet az Irtis folyóban, kis híján belevesztem. És mindezt csak azért, mert híven akartam szolgálni a fényességes és legbölcsebb cárt... — Mit fecsegsz itt összevissza? Ki vágott rád ostorral? — Pjotr Ogarjov, Kari Martinovics, maga az áruló Pjotr Ogarjov, a cár ellensége! Karholec porondmester elképedt pillantást vetett a körülöttük álló artistákra. Az idősebbek nevetésben törtek ki, és az egyik azt mondja: — Hiszerf ez a mi pantomimünknek, A cár futásának a részleteit meséli! — Hallgass! — tántorodott meg előtte Mihail Petrovics. — Azt a szót tilos kiejteni Az a szó szigorú államtitok. Adjatok lovat, hogy mehessek tovább! — Hozzátok ide a lovát, hátha attól kijózanodik — szólt oda Karholec a lovászoknak. Néha előfordul, hogy fellépés előtt a részeg artisták csodálatosképpen kijózanodnak. A kötelességtudat a legjobb szelídítő. De Mihail Petrovicsnak ez sem használt. Teljesen ellágyult bánatában, átölelte a ló nyakát, könnyekkel öntözte a sörényét, aztán fel akart rá pattanni, de a másik oldalán lecsúszott róla, mint a zsák. EDUARD BASS — Kilőtték a lovat alólam azok a kutyafejű tatárok — jajdult fel a földön. — Keresztény testvéreim, mentsétek meg szegény Mihail Sztrogov lelkét... — Vigyétek innen ezt a disznót! — ordította dühösen Kerholec. Két lovász elvonszolta a részeg kozákot az istállóba, és ledobták a szalmára, hogy aludja ki a részegségét. — Mi történhetett vele? — csóválta a fejét Berwitz, mikor a porondmester jelentette neki az esetet. — Nem tudom, és nem is értem — válaszolta Kerholec. — Amit itt összezagyvált, az mind a mi pantomimünk története. De honnan szedte mindezt, mikor a pantomimet soha életében nem látta? Kerholec elhatározta, hogy másnap fényt derít az igazságra, de mikor reggel hívatta Sztrogovot, Mihail Petrovics már nem volt az istállóban. Kilopózott a cirkuszból, és megint csak este került elö. Már messziről bűzlött a vodkától. — Sztrogov! — ordított rá Kerholec. De Mihail Petrovics zokogva borult a nyakába. — Megvakítottak, bátyuska, azok a pogány kutyák izzó vassal égették ki a szememet. És az anyámat meg akarták korbácsolni. A tiszteletre méltó Marfa Sztroganovát. Ó, jaj, és Nagya Fjodorovnát is elvesztettem Szibériában. Ó, én szerencsétlen ... ó, én szegény szerencsétlen ... Mihail Petrovics feje lejjebb csúszott, rátalált Kerholec porondmester kezére, és nedves csókokkal borította. Aztán a szerencsétlen kozák szó nélkül eltántorgott a lóistállóba, elterült a megszokott halom szalmán, és álomba sírta magát. Ezúttal Berwitz porondmestere már utánajárt a dolognak, és részletről részletre kiderített mindent. Három nappal ezelőtt feltűnt a sátorban egy idősebb őszülő úr, afféle fehér kezű értelmiségi, és Sztrogov úrral kívánt beszélni. Oroszul társalogtak egymással, hamarosan összebarátkoztak, és műsor után együtt távoztak. Orléans-ban nem volt nehéz kinyomozni egy orosz kilétét. A cári hajóhad nyugalmazott hajóorvosa volt az illető, aki Franciaországban tanult, és sok évi szolgálat után ott telepedett le. A Mihail Sztrogov címen hirdetett kozák szám felkeltette az érdeklődését, és elment a Humberto Cirkuszba. Szeretett volna elbeszélgetni a honfitársával, teát inni vele, és balalajkakíséret mellett elénekelni együtt néhány szomorú orosz dalt. Mihail Petrovics, az artista, készségesen elfogadta Fjodor Ivanovics, a hajóorvos meghívását. A magános orvos szobácskájában duruzsolni kezdett a szamovár, a tea megoldotta a két idegenbe szakadt ember nyelvét, és az ösz Fjodor Ivanovics megtudta, hogy szilaj vendégének sejtelme sincs, miért nevezik Mihail Petrovics Sztrogovnak, és miért mondják róla, hogy ö a cár futára. Levett hát a könyvespolcáról egy vörös kötésű könyvet, amelynek képei igencsak megnyerték a gyermeteg lelkű kozák tetszését. A könyv címlapján ez állt francia nyelven. Jules Verne: Michel Strogoff. És ekkor történt az a szokatlan dolog, hogy a regény valósága találkozott az élet valóságával. Olyan volt ez, mint két üstökös összeütközése kicsiben. Összeütközött két sors, amelyeknek soha nem lett volna szabad érinteniük egymást. Valamelyiknek darabokra kellett törnie, és mivel nem törhet össze az, ami nem anyagból van, hanem elpusztíthatatlan szavakból alkotják, Mihail Petrovics, a lovas, énekes és táncos élete tört derékba. Mihail Sztrogov ült a doktor szobájában, és az ámulattól tágra nyílt szemmel, tátott szájjal hallgatta a felolvasást. Az ősz hajú, ősz szakállú orvos forgatta a könyv lapjait, egyiket a másik után, és amit franciául elolvasott, azt röviden elmondta a kozáknak oroszul, s az a primitív lélek elhitte, hogy saját elfelejtett múltja elevenedik meg előtte. A déli sztyeppek ismeretlen kozákjában, aki már teljességgel beleélte magát a szibériai Mihail Petrovics Sztrogov személyébe, nem volt annyi lelemény, hogy felfogja ezt a kettősséget. Tudta, hogy az emberek gyakran nem mondanak igazat, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy a nyomtatott betűk hazudjanak. A könyv egyébként szentség volt a szemében: és ebben ráadásul még képek is voltak arról, hogy valójában miként is történt minden. Első este csak a bevezető fejezeteken rágták át magukat, de Mihail Petrovics már attól sem tudott aludni. Másnap kora reggel rohant Fjodor Ivanovicshoz, és addig erőszakoskodott, amíg az bele nem fogott az olvasásba. A kozákot olyan izgalom fogta el, hogy hallani sem akart az ebédről. Minden összekuszálódott a fejében, a cári megbízatás, Ivan Ogarjov cselszövése, az Irkutszkba igyekvő Nagya Fjodorovna, a külföldi haditudósítók fecsegése, az ázsiaiak felkelése. Életében nem hallott semmi ilyesmiről, és mégis minden egybevágott: azt a regénybeli futárt is Sztrogovnak hívták, és Mihail Petrovics szintén szibériai volt, és az anyja Omszkban élt. Hogyan rendezze el mindezt az agyában, hogyan küzdje le megrendülését. Erre már nem volt elég a tea, valami erösebb kellett, hogy primitív agya megbirkózzon a sok elképesztő fölfedezéssel; és Mihail Petrovics az egyszerű emberek tévedhetetlen ösztönétől vezérelve rátalált egy kis putikra, amelynek kirakatában vodkásüvegek sorakoztak. Mire azonban a Humberto Cirkusz emberei mindent kinyomoztak és felderítettek, Sztrogov már végighallgatta egykori sorsának utolsó fejezeteit is, és megvette a harmadik adag búfelejtö vodkát. Csak előadás közben ért vissza a cirkuszba. Hanem ezúttal nem zokogott. 10