A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

felügyelőség járási kirendeltségének szak­értője terepszemlét tartott s megállapí­totta: katasztrofális a templom állapota, tehát azonnal cselekedni kell. Igen ám, de ilyen munkálatokhoz nem elég a jószán­dék, a hivatalos engedély, a költségvetési keret biztosítása — szakemberek is kelle­nek. Márpedig ugyancsak kevés a hozzá­értő szakember, a kapacitás. S hogy nem akadt kivitelező, gondolt egy nagyot és merészet a közel ezer lelket számláló község lakossága: csináljuk meg önerőből! Előbb néhányan ennek még a gondolatától is rettegtek, de napok, hetek elteltével, amikor egyre több volt a jelent­kező, hogy szívesen részt vennének a majdani munkálatokban, már nem is tünt olyan furcsának az ötlet. Ha a falu lakos­ságának nagy része a mezőgazdaságban is dolgozik, akad már itt épp elég szakipa­ros, kétkezi munkás, aki tudását, idejét, energiáját szívesen rendelkezésre bocsá­totta volna. A Nagykürtösi Járási Nemzeti Bizottság kulturális osztályával történt ta­nácskozások után megszületett a döntés: a járás adja a pénzt, a falu, a lakosság a munkát. Azonnal érintkezésbe léptek a bratislavai Tervezőintézet egyik hozzáértő munkatársával, Kalafus mérnökkel, aki el­készítette a restaurálási munkák tervdo­kumentációját. A Közép-szlovákiai Kerü­leti Nemzeti Bizottság tapasztalt szakem­bere, Balassa Géza is segített: időnként helyszíni szemléi alkalmával útmutatáso­kat adott, irányította a munkálatokat. 1978 áprilisában látott hozzá a falu lakossága társadalmi munkában, önerő­ből a restauráláshoz, és őszre a fagyok, a havazás beállta előtt kész volt az új tető, helyreállítva eredeti állapotába a műem­lék-templom. Boros János hnb-elnök: — A nemzeti bizottság kezdettől fogva hathatósan támogatta a műemlék helyre­állítási, restaurálási munkálatait. Mi is tudatában voltunk: nem szabad hagyni, hogy ilyen ritka, becses érték veszendőbe menjen, meg kell menteni az utókor szá­mára. Nyilvántartásunk szerint a község lakossága 78 ezer órát dolgozott társadal­mi munkában, lelkesedésben, tenniaka­rásban nem volt hiány. így vált lehetsé­gessé, hogy a hatszázezer koronás állami támogatás és a lakosság munkája meg­hozza eredményét. — Máskor is hasonló módon vették ki részüket a falu lakói a társadalmi munká­ból? — Nézze, magának nem kell monda­nom, helybeli, tudja: az Ipoly völgyének lakóit s így a balogiakat is mindig a munka éltette. Ritka szívós, dologszerető nép lakik itt, a hegyet is képes elhordani, ha célt, értelmet lát benne. A műemlék helyreállítása is kitűnő példa erre, de ugyanilyen lelkesedéssel, szeretettel dol­goztak korábban az óvoda, a sportpálya és a járulékos létesítmények építésén is. Talán mindennél ékesebben beszél a kö­vetkező két számadat. A megelőző megbí­zatási időszakban 2 544 261 korona érté­kű létesítmények létrehozását vállalták az emberek a választási programban, de ezt csaknem háromszorosan túlteljesítet­ték: 6 054 224 korona értéket hoztak lét­re. Tudom azt, ha elkezdődik az új bevá­sárló központ építése, dolgos kézből, lel­kesedésből ott sem lesz hiány. Az építkezés során figyelemmel kísér­tem a munkálatokat. Ha odahaza jártam rövidebb-hosszabb időre, mindig megnéz­tem, hol tartanak. Elbeszélgettem az em­berekkel. Naponta átlag tízen dolgoztak. De ha kellett, nem okozott problémát kétszer, háromszor ennyi embert is össze­verbuválni. Nagyon sokan akadtak olya­nok is, akik tudván, mikor van szükség a munkájukra, szakértelmükre, szabadságot vettek ki és napokig dolgoztak. Idős néni kék, akik fizikai munkát már nem végez­hettek, enni- innivalót vittek ki a dolgo­zóknak. Sőt, a falu lakossága tetemes anyagi támogatással is hozzájárult az építkezéshez, voltak, akik tíz-húszezer ko­ronát adtak a közös kasszába. — Miért tölti itt munkával a szabadsá­gát? — kérdeztem az építkezés során az egyik kőművestől. — Nézze, én ott voltam az óvoda meg a sportpálya építkezésénél is. Megcsináltuk ezt is, azt is szépen. Számomra a szépen, pontosan elvégzett munka jelenti a siker­élményt, az örömöt. Most meg egy nyolcszázéves műemlék helyreállításához kérték a segítségemet. Boldog vagyok, mert a gyerekeim is tudni fogják, van benne egy-két kő, amit az apjuk tett a helyére. Én is hozzájárultam ahhoz, hogy még évszázadokig fennmaradjon. A munkálatok során megtalálták és ki­bontották a déli oldalon 1926-ban befala­zott egykori főbejáratot. Eléggé megron­gált állapotban találtak rá, akárcsak arra a keleti oldalon levő befalazott ablakra is, amelyről tudtak, csak a pontos helyét nem ismerték. A bejárati boltív kora-góti­kus, az ablaknyílás románkori. Kalafus mérnök: — Az ipolybalogi templom a legrégibb románkori építészeti emlékeink közé tar­tozik, s éppen a huszonnegyedik órában sikerült megmenteni. Csodálatosnak tar­tom a falu lakosságának összefogását, hasonló lelkesedést még sehol sem ta­pasztaltam. Nagyrészt nekik köszönhető, hogy ez a ritka műkincs helyreállítva fennmaradhat az utókor számára. Az utókor is bizonyára hálás lesz, de már ma is hálás az a sok-sok átutazó, aki megáll a műemlék előtt, megcsodálja az épületet, és a falu lakóinak igyekezetét. Ma már nemcsak kívülről, de belülről is megújított „köntössel" fogadja a temp­lom a látogatókat. Kicserélték az orgonát, stílusos fapadok kerültek a szúette régiek helyébe. Az egykori masszív főkapu, amelynek ajtaját 1896-ban bizonyos Ra­dos Imre nevezetű parasztember faragta, bugylibicskával, mára már újra eredeti díszében pompázik. A tetőszerkezet ács­munkáin és a bádogosmunkán kívül min­dent a falubeliek végeztek el. Amihez nem találtak szakembert, azt is megcsinálták, menet közben tanulva, ízlelgetve a szak­ma fortélyait. A különleges cserepet Prá­gából szerezték be, a faanyagot Párkány­ból hozták, a vörösfenyöt a Magas-Tátra lábától, az új koronát — az eredetinek sokkal hitelesebb, értékesebb mását — hozzáértő ötvösművész formázta. És me­net közben azt is megtanulták, nincs elér­hetetlen, nincs lehetetlen. Dolgoztak az ipolybalogiak, s az érték, amit létrehoztak — művelődéstörténeti szempontból — szinte felbecsülhetetlen. Mindez persze, a helyi, a járási, a kerületi szervek messze­menő és hathatós erkölcsi, anyagi támo­gatása nélkül nem valósulhatott volna meg. Kölcsönös volt a bizalom, az össz­hang. a támogatás. Mert végül is a cél a fontos: minden lehető eszközzel megmen­teni, tovább éltetni a múlt értékes, pótol­hatatlan értékeit. Ipolybalogon ilyenek voltak a társadalom nyújtotta lehetősé­gek — s az emberek kihasználták, éltek vele, mindannyiuk, mindannyiunk javára. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok MEGTALÁLT ÉLET 1. A járásszékhelyen, ahol csaknem három év­vel ezelőtt egy tavaszias kora délutánon súlyos gázolás történt, napokig a figyelmet lenül gépkocsi elé lépett N. Irén balesete volt a leggyakoribb beszédtéma. A fiatalasszony elővigyázatlansága komoly következmények­kel járt: az akkor huszonhat éves Irénnek amputálni kellett a jobb karját. 2. A városnak ez a forgalmas útja szinte nyíle­gyenes. Vele párhuzamosan vasúti sínpár halad, melyet a töltés út felöli oldalán drót­huzal szegélyez. Gyalogátkelőhely itt nincs, de a helybeli lakosok a buszmegállóval szemben oly gyakran vágnak át ezen a pon­ton, hogy már messziről, szabad szemmel is jól látható ösvényt tapostak ki maguknak a fűvel benőtt partoldalban. A sínek mögött amolyan kertváros terül el; itt található az az óvoda, ahová N. Irén naponta eljárt. Napsütéses, szép idö volt a baleset napján és az út is hibátlan, száraz, minden irányban jól áttekinthető. Irén autóbusza három óra húsz perckor érkezett az imént emiitett gyalogösvénnyel szembeni megállóra . .. . . . A sárgászöld Lada vezetője száz-száz­ötven méternyi távolságból követte az autó­buszt és féklámpáinak felvillanását is már messziről látta. A kitaposott ösvényhez kö­zeledve balra nézett, mert eszébe villant, hogy itt már nemegyszer kellett hirtelen lefékeznie az utacskáról a buszra igyekvő, az úttesten könnyelműen átszaladni akaró járó­kelők miatt. A jobb oldali események így egy másodperc tört részére kiestek a látóteréből. Mire tekintetével visszafordult, az autóbusz elöl kilépő Irén már ott volt előtte! Megállni vagy kikerülni lehetetlen — ez volt az utolsó gondolata és fékezett. Az első kerék elkapta az asszonyt s enyhén a magasba röpítette, majd a test magatehe­tetlenül visszazuhant a motorházra, onnan pedig a gépkocsi elé esett. Rögtón csődület támadt, mentők érkeztek, percekkel később megjött a rendőrségi jár örkocsi is; s megkezdődött a gázolás törté­netének rekonstruálása. N. Irént közben a járási kórházba, egyene­sen a baleseti osztály műtőjébe szállították. 3. Részletek a látleletből: „A beteg eszméletlen és súlyos sokkálla­potban van. Külsérelmi nyomok: enyhébb koponyasérülés feltételezhető, az arcon hor­zsolások. A jobb váll duzzadt, deformált, a jobb kar — könyök fölött — teljesen össze­zúzódott, a jobb mellkasfélben bordatörés. Beavatkozások: újraélesztés, infúzió, a vér leszívása a mellkasüregből, a vérző sebek ellátása. A jobb kar zúzódásai annyira súlyo­sak, hogy annak megmentése lehetetlen." N. Irén ötheti kezelés után — sajnos — jobb kar nélkül, egyébként azonban gyógyul­tan távozott a kórházból. 4. Kis híján három esztendő telt el azóta. Ott­hon, a lakásán próbálom meglátogatni. Alig­hogy becsöngetek, egy nagyon csinos fiatal­asszony nyit ajtót. Derűs a megjelenése is, de főképpen finoman metszett arca, égő fekete szeme a megkapó. Egyenesen a szobába invitál. Jó ízlésről, a szép szeretetéről tanúskodik itt minden. Az asztalon kézi hímzéssel díszített színes terí­tők. Hellyel kínál. — Örülök, hogy eljött, mert tényleg komo­lyan gondoltam a meghívást, amikor tavaly, a zselizi fesztiválon beszélgettünk ... Főzzek egy kávét? — Igenl — bólintok, bár alig félórája ittam. De látni akarom, hogyan főzi a kávét. Megereszti a vízcsapot, aztán odaviszi a fözőt. Amikor megtelik vízzel, leteszi az asz­talra, előveszi a kávét, ügyesen megtömi a szűrőt s felteszi a tűzhelyre. Gyufát vesz elő, az oldalára állított dobozon villan a láng. Ujjai között az égö gyufával, tenyérrel elfor­gatja a gázcsapot — s már főhet is a kávé. Aztán saját sütésű aprósüteményt tesz az asztalra, s közben mesélni kezd: — A baleset pillanatában végiggondoltam az életemet. A házasságomat, a válásomat, láttam a kétéves kislányomat. Éreztem, vala­mi más lesz ezután. Vagy meghalok, vagy élek, de egy időszak lezárult. A kórházból haza akartak szállítani a szüleimhez, de én csak ide. a lakásomba akartam jönni. Vissza­tekintve azt kell mondanom, hogy ez nagy hasznomra vált, hiszen ha enni akartam, föznöm kellett. Hozzákezdtem krumplit há mozni. Eleinte tízszer is leejtettem, de azért sem hagytam abba. Sok gyakorlattal ügyes ségre kenyszerítettem a bal kezemet. Valami konok dac kerekedett bennem, nem akar­tam, hogy nyomorék létemre sajnálkozzon fölöttem a világ. Akkoriban kezdtem el hí­mezni, söt, festegetni is. Hímzéseket, festményeket mutat. — A festmények nem mesterművek, tu­dom — mondja. — De azért készítettem őket, hogy lekössem a gondolataimat és engedelmességre szoktassam a kezemet. Az egyetlen, bal kezét. A félkezét, amellyel újra kellett tanulnia az írást is. Azóta adminisztrátorként dolgozik egy vállalat számvevőségében, délutánon­ként pedig a kislánya és a háztartás minden­napi gondjai várják. Föláll, hogy széttöltse a főző alján maradt kávét. Vállra vetett, házi kosztümkabátban áll előttem. — Szeretek szépen öltözködni — mondja vidáman. — Miután meggyógyultam, több­ször észrevettem, hogy megnéznek a férfiak. Ha már nagyon ismerkedni akartak, leejtet­tem vállamról a kiskabátomat. Mennyire megváltoztak, amikor üres ruhaujjra esett a tekintetük! Bele is éltem magam, hogy én már nem megyek férjhez . . . — Mégis másképp alakult. .. — Sokáig nem is tértem magamhoz a meglepetéstől. Azelőtt alig találkoztam a férjemmel, vállalatunk egyik gépkocsivezető­jével. Egyszercsak beállított hozzám és fele­ségül kért. Mondtam neki, várjon egy kicsit, hátha meggondolja, de legközelebb újra megkért. Tudtam, benne megbízhatok, hogy a kislányomnak is jó apja lesz. Nem téved­tem, Évikét is nagyon szereti, mintha tényleg a saját lánya lenne. Hát kell ennél nagyobb boldogság? Sugárzó arccal indul a konyhába, hogy megterítsen: fél öt-ötkor szokott hazajönni a férje. 17

Next

/
Thumbnails
Contents