A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

KOM JÁT ALADÁR VERSEI: Halotti beszéd SALLAI IMRE ÉS FÜRST SÁNDOR EMLÉKÉRE Pribékek húzták őket a bitóra. v De láthatatlanúl mázsás proletár-kezek milliója igazította vissza a csúfondárosan kiöltött nyelvet az elkékült szájba: gyöngéden, mint a lehellet S mázsás proletárkezek milliója ágyazta be megfacsart testüket a véres anyaföldbe, amelyik másoknak fúlásig életet, nekünk csak éhet s akasztófát terem. Hej urak, gőgös urak! Hiába raktok halottaink főiébe égigérő göröngyöt! A mártírok utolsó ordítása el nem némul soha! Gyárak gőzében, zsellér-odúkba, s a részes-arató nyomorult tizedik keresztje mellett, s ahol az etető a telt kévét a dobba vad haraggal dobja, s ahol kezünkre verik a bilincset mindörökre zúg a kiáltás: „Testvéreink megbosszulnak minket!" Számonkérni minden szemernyi jajt: kenyérért földért, igaz szabadságért hozzánk szegődik a tenger sokaság. Szemünkből kitöröljük a nehéz könnyet. A Had marsol tovább! Táj, vihar előtt Mágneses teknő: visszaránt a völgy. De hasztalan! Változást bőg a táj. Törik a rend a nyugalom mögén. A csúcsokon acintos a makacsság. Billió sejt éhül az ég felé. Ős ösztönén hullámra hullni nyugatlan a föld. (Ó víz! folyásra bátorult keménység!) És egybe múlni, mint á halmazállapot. Utolsó nedvét szakítja a termő levélbe s föiszinre dúl: a szén, a só. a fém. Ki edzi vasra a levegő puháját? Hogy fogva fogjon! Nincs összehajtás: csak jó zűrzavar Csak garral-mozgásI Halálig! Halálig! Egy csöppenés és szétsüvö/t a glóbusz. (1917) (1932) Orosz. testvérek elé Felétek kiáltunk! Kik jöttök téren s véren át megtartózhatlan, s váltig telőbbre: mint a hógulya. A voltakról lepállott a hazugság. S itt még bitangok fognák az időt Itt még halálba fojtanának: „barátok" s nem barátok. De mi nevetünk. De minden hiába! Mert mi vagyunk: „Paráznák, Rablók! Gyilkosok!" az örök rendtevők. És mi vagyunk százszor és ezerszer, a minden-erkölcs s a minden-erő. Testvérek! öklös kezetekből hozzánkig dúl a többítő delej. Bennünk árad az Elpusztíthatatlan. CSICSAY ALAJOS „ És megértettük a szót" Mielőtt megosztottak volna bennünket sárga, kék és fehér jelekkel, csillaggal és útilapokkal, esténként a katonák képébe kellett kiabálnunk kik vagyunk. A régi békeidőkben viharlámpással kerestük háztól házig az utakat. Egymásra leltünk a petróleum pisla világánál. Pattogó tűzhelyek fényénél keveredtek álmaink a valósággal. Morzsolt kukoricával kínálgattuk cirokszár jószágunkat, s apáinkkal hittük a vak jövendő csodáját; hogy a cirokökröcske egyszer majd igába érik. Piszmogó paraszti munka közbül libbenő fantáziánk elröppent az első háború harcmezeire, ahol körösztapám a kenderben bosnyák pipára lelt. Micsoda szerencse! Majd rémült áhítattal hallgattuk, kit kísértett meg a sustorgó lápi fény. Hideg lángnyelvként öregjeink feje fölé röppent, s kísérte őket házuk kapujáig. E regélő vének lettek a mi apostolaink, kik megvilágosították az elménket, hogy bármilyen nyelven szóljon is hozzánk az Úr, megérthessük az Ő szavát. Puskás katonák jöttek, feltűzött szuronyokkal. Lábukat a felfordított ladikra tették, és. várták míg a parancsnok kijelöli, melyik állatot kell elkötni az istállóból. Rekvirálnak — mondták ki az első idegen szót a bölcsek. Megértettük, hogy a hatalom előtt fejet kell hajtani. Csak a vén Bertalan maradt bátor, hogy le sem szállt tiszteletükre a faragószékröl,.s bolond jókedvében azt dalolgatta: „Nefelejcsből koszorút, nefelejcsből koszorút, koszorút... Borjút nektek nem adok, nem adok. Mert nix. Értitek?" A bakák röhögtek és elhajtották a tehenét. így szerettették vele a hazát. Hm. A faluba őröket állítottak, akik rákiabáltak minden járókelőre: — Állj, ki vagy!? Tanácsos volt megtorpanni, mert az első vigyázó estén lepuffantották a kóborgó Zombor kutyát. Senki sem akart a fehér kuvasz sorsára jutni. Erősen kapaszkodtam anyám karjában. Mindég szívesen dugtam a kezem vastag vállkendője alá, ott meleg volt. A részeg katona orditására előreléptem és harsány hangon kurjantottam vissza: Cibil. Ez volt a második szó, mély tartalommal, hogy mi cibilek vagyunk. Mi ketten, anyám és én. Apám pedig honvéd. Ő ugyan nem vallotta magát annak, legalábbis a dalból itélve nem, amit szabadsága idején tanított velem, hogy: „esőbe, sárba masíroz a baka, mégsem sáros a bakancsa." — Hová mennek? — lármázott ránk a strázsa. — Öreganyámékhoz. mert otthon félünk. — Mehetnek! Mentünk, rettegve egymáshoz bűjva, mi két cibil. Este oda, reggel vissza. És lefekvés előtt imádkoztunk, hogy segítse haza az isten idesapámot ép egészségben, s ne egye meg a görény a ludainkot, míg mi félünk otthon lenni. Előbb nyugatnak terelték a sárga csillagos embercsapatot. Utánuk sovány marhacsordát. Aztán jöttek szőrösképű, rongyos katonák is. Beesett szemű, sápadt vitézek. — Nincs kened? — kérdezte az egyik, a sövényét átugorva. — Nix. — ráztam a fejem. íme a harmadik szó. A viharlámpást még mindig nem szabadott meggyújtani. Azon az őszön nem égtek gyertyák a temetőben, ám a levegőben egyre inkább. Messzi tüzek fénye világított felénk, mintha körös-körül nádasok lobbantak volna lángra. A medvei hidat felrobbantották. Ki kellett tárni az ablakokat, hogy a légnyomás ki ne törje őket. Mert a légnyomás az embert is megölheti, kiváltképpen ha a bomba közvetlen közelében csap a földbe. Nagy robajjal jöttek új seregek. — Köszöntsétek őket! — lökte meg a vállam körösztapám. — Mondjátok nekik : drasztutyi. Szórtuk hát feléjük egyr^ hangosabban. Meghallották és sapkát, kendőket lengetve száguldottak át a falun. Mi bután bámultunk utánuk, s elcsendesedve ízlelgettük a negyedik szót: drasztutyi. Haj, te elmeébresztő mocsári fény! Megint más idegenek jöttek. A hatalom kék cédulákat osztogatott. Akik kaptak belőle sirtak, és el akartak bujdosni. Ám de hová? Ismét katonák kurjongattak az esti járókelökre: — Stoj! — a többit nem értettük, de azért válaszoltunk rá: Cibil. Újfent cibilek lettünk. Most már jóapám is. Nekünk fehér cédula jutott. Apám tiltakozni próbált, mert vagyoni helyzetünk alapján minket is a kék illetett volna meg. — Mit válogat? Talán nem mindegy, hogy hová deportálják? így jutott el hozzánk a hatodik szó. A kérdésre Apa vállat vont. Tulajdonképpen mindegy. Ő már látott a világból éppen eleget. Sehol sem volt jobb. Ha itt nem lesz maradásunk, jöjjön hát értünk a teherautó. Ám az még váratott magára. Iván, a sebesült katona reggelenként bezörgetett hozzánk, apámat hívta építeni. Ment. Értett hozzá, már az elsőnél is közreműködött. A mostanit csak fából tákolták össze. Kár volt a régebbit a Dunába lökni. A katonák néha eljöttek hozzánk, dohányt sót és cukrot árultak. Hosszú szomorú napjaink váltogatták egymást. Minden szürke volt körülöttünk, még a ragyogó ég is. A munkának nem láttuk értelmét. Míg egy este azt nem mondta: — Nem megyünk sehová. FYágában győzött a revolúció. Este lelt ránk a hetedik apostoli szó. És felültünk az ágyban, mi, régi két civilek, s anyám szeméből a lágy dunyhára kemény, csillogó gyöngyök gurigáltak. 1 c