A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

A GÖRÖG MITOLÓGIA SZERINT ASZKLEPIOSZ — VAGY AHOGY MANAPSÁG GYAKRAB­BAN NEVEZIK (AZ AESCULAPIUS LATINOS VÁLTOZAT TORZÍTÁSA EREDMÉNYEKÉPPEN): ESZKULÁP - APOLLÓN ISTEN ÉS EGY FÖLDI KIRÁLYLÁNY, A TRAGIKUS SORSÚ KORÓ­NISZ FIA VOLT. KHEIRON KENTAURNÁL KITANULTA AZ ORVOSLÁS TUDOMÁNYÁT. S OLYAN HÍRNÉVRE ÉS TEKINTÉLYRE TETT SZERT, AMILYEN FÖLDI HALANDÓT TALÁN NEM IS ILLETT VOLNA MEG. MIVEL SZÖGROL-VÉGRŐL AMÚGY IS ROKONSÁGBAN ÁLLT AZ OLÜMPOSZIAKKAL, ZEUSZNAK NEM KERÜLT NAGY FÁRADSÁGÁBA, HOGY ASZKLEPI­OSZT TEUES JOGÚ ISTENNÉ TEGYE, MÉGPEDIG A GYÓGYÍTÁS ISTENÉVÉ. MELLESLEG ASZKLEPIOSZ GYERMEKEI IS KIVÁLÓ ORVOSOK VOLTAK, KÉT LÁNYÁNAK NEVE MA IS ISMERŐSEN HANGZIK: PANAKEIA REMEK GYÓGYSZEREKET KÉSZÍTETT, HYGIEIA PEDIG AZ EGÉSZSÉGES ÉLETMÓD TUDÓJA VOLT. AZ ISTENNÉ LETT ASZKLEPIOSZ TISZTELETÉRE MINDENÜTT GÖRÖGORSZÁGBAN SZENTÉ­LYEKET ÉS TEMPLOMOKAT EMELTEK, S EZEKET ASZKLEPIEIONNAK NEVEZTÉK EL. AZ ASZKLEPIEIONOKBAN ASZKLEPIOSZ PAPJAI GYÓGYÍTOTTÁK A BETEGEKET. A DERÉK ISTENSÉGET KÍGYÓVAL ÉS JOGARRAL A KEZÉBEN ÁBRÁZOLTÁK AZ ÓKORI HELLÁSZBAN, S TULAJDONKÉPPEN EZEKET A SZIMBÓLUMOKAT ŐRZI MIND A MAI NAPIG AZ ORVOSOK CÉHÉNEK JELVÉNYE IS. Az igazat megvallva, amikor Bratislavá­ban fotóriporter kollégámmal helyet foglaltunk az autóbuszban inkább csak gyanítottuk, hol is kell majd kiszállnunk belőle, ezért jobbnak láttuk, ha a sofőr helyismeretére bízzuk magunkat. Any­nyit persze tudtunk, hogy a dunaszer­dahelyi (Dun. streda) Járási Kórház utó­kezelő belgyógyászati osztálya Karcsán (Král. Kracany) működik — csakhogy melyik Karcsán? Mert hiszen valamikor tizenkettő volt belőlük, s ha időközben egyik-másik össze is épült, azért még az idegen reménytelenül eltévedhet a megmaradt Karcsák labirintusában. Szerencsére sofőrünk ismerte a járást a „karcsai szanatóriumhoz"; ha rajta mú­lott volna, alighanem egészen az inté­zet kapujáig vitt volna bennünket, a menetrend kényszere azonban két kilo­méternyire célunktól leparancsolt ben­nünket az autóbuszról, így a maradék utat gyalog kellett megtennünk. Az utókezelő belgyógyászati osztály egy szemrevaló, emeletes, kastélyszerű épületben kapott helyet. A buszsofőr egyszerűen szanatóriumnak nevezte ezt az intézményt, s ezen én még egy kicsit mosolyogtam is, a helyszínre érve azon­ban be kellett látnom, hogy tulajdon­képpen igazat mondott. Az épület egy kiterjedt, szabálytalan ellipszist formá­zó, betonkeritéssel körülölelt parkerdő egyik fókuszpontjában áll, s jóllehet ottjártamkor hideg február volt, nem volt nehéz elképzelnem a tavaszi szin­pompát, a gombaillatot, a madárcsivi­telést, a júliusi ragyogást vagy az októ­beri meghittségét, ami minden bizony­nyal megnyugtatóan hat az ide utóke­zelésre vagy rehabilitációra beutalt be­tegekre. (Később megtudtam, hogy a környezetnek fontos szerepe van a gyógykezelésben.) Váratlan felbukkanásunk híre némi izgalmat kelt; az osztályt vezető föorvosasszony, dr. Vyberal Zsuzsa ugyanis éppen egyhetes szabadságát tölti, s kolléganői úgy érzik, nélküle nem lenne teljes az intézetről kialakított kép, elvégre a legnagyobbrészt az ö érdeme, hogy ez az osztály tizennégy hónappal ezelőtt, 1980. január 1-én megkezdte munkáját, s e valóban rövid idő alatt igen jó hírnévre tett szert a járásban. Aztán szinte észrevétlenül előkerül a fényképezőgép meg a jegyzetfüzet, s az iménti tanácstalanság egy pillanat alatt szertefoszlik. — Azt hallottam, hogy a királyfiakar-1 o csai utókezelő belgyógyászati osztály az egyetlen a maga nemében Szlováki­ában. De tulajdonképpen mi is az az utókezelés? — kérdezem a föorvosasz­szony helyettesétől, dr. Kovácik Mári­ától. — Ezt valóban fontos mindjárt a be­szélgetés elején tisztázni, már csak azért is, mert nem szeretném, ha inté­zetünket összetévesztené az elfekvővel. amelyhez természetesen semmi köze. Hozzánk nem gyógyíthatatlan vagy menthetetlen betegek kerülnek, hanem olyanok, akik előzőleg valamilyen súlyos betegségen (szívinfarktus, tüdőgyulla­dás, májgyulladás, légzőszervi megbe­tegedések, esetleg neurotikus roha­mok), illetve műtéten estek át, túlvan­nak az életveszélyen vagy az akut álla­poton, betegségük krónikus jelleget öl­tött, felgyógyulásuk és munkába állásuk tehát idő kérdése csupán. Az ilyen lá­badozó betegek nem igényelnek inten­zív kezelést, viszont elképzelhetetlen, hogy orvosi felügyelet nélkül maradja­nak, s gyógyszereik adagolását sem bizhatjuk teljes mértékben önmagukra vagy családtagjaikra. — Mennyi ideig tart ez az utókeze­les?

Next

/
Thumbnails
Contents