A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

Otto Kreuger esetében csak népszavazással lehetett volna döntést hozni. A közvélemény megnyilatkozásával. Egymagában az ember tehetetlenül állt rejtélyes lényével szemben. Egyedül a néptömegek érezték volna meg ösztönösen, hogy jóság vagy gonoszság lakozott-e benne. Én személyszerint csak jót mondhatok róla, és halálomig hálával tartozom neki; mégis azt hiszem, hogy maga volt a sátán. A nagybátyámmal, Agathonnal érkeztem Göteborgba. Agathon anyám bátyja volt, és ő vett pártfogásába, mikor kisgyermek koromban árvaságra jutottam. Nagybátyám rendkívül sokoldalú ember volt, igazi komédiás. Minden cirkusz szívesen szerződtette, mert ha a szükség úgy hozta volna, a műsoridő felét is képes lett volna egyedül kitölteni. Amikor pedig engem is betanított, kettőnk tudásából talán egy egész műsorra futotta volna. Mintha acélrugókból lett volna a teste. Csak hát, fájdalom, az acélizmokat ig kikezdi a rozsda. Ahogy múltak az évek, Agathon bácsi ereje egyre hanyatlott. Sérvoperációval kezdődött, amely után már nem végezhetett nehéz mutatványokat. Aztán visszeres lett a lába, és a reuma kikezdte az izületeket; később gyakran gyötörte erős szívdobogás. Egyre több gyakorlatról kellett lemondania, végül már csak néhány clownszámra szorítkoztunk, amelyekben még bírta szuszszal a kiabálást, futkározást, ugrálást és elvágódást. Lehet, hogy ha akkor megválók tőle, és megpróbálok egyedül érvényesülni azzal, amit töle tanultam, fényes karriert futok be. Agathon bácsi több volt számomra, mint apám és anyám együttvéve, megmentett, felnevelt; amit tudtam, azt egyedül neki köszönhettem, és olyan szoros barátság kötött bennünket egymáshoz, hogy már el sem tudtuk volna képzelni az életünket e nélkül a harmonikus összhang nélkül. Szegény Agathon bácsi egyre elesettebb lett, végül már teljesen rám volt utalva. Ha akkor magára hagyom, örökre búcsút kellett volna mondania a cirkusznak. Nem talált volna már senkit, aki olyan tökéletesen összedolgozik vele, mint én. Tudják, ö már csak gépiesen mozgott a porondon. Annyira fáradt volt, hogy képtelen volt gondolkodni produkció közben, jóformán nem is tudta, mi történik körülötte. Legföljebb csak a lépéseket számolta. Tudta, hogy ha az ötödik lépésben megbotlik a saját sarkában, hasra vágódik, és-kézállásba megy át, én már ott állok előtte, hogy megfogjam a lábánál fogva, és a vállamra dobjam. Mikor felmászott a három méter magas egyes létrára, és a tetejére érve eldőlt vele, biztos volt benne, hogy négy méterrel mögötte már várom, hogy gyengéden elkapjam törődött testét, és páros bukfencet csináljak vele. Az ilyen apró fogásokat már senkivel sem gyakorolhatta be, mert nem volt szabad megkockáztatnia, hogy valóban elessen. De hát nem élte volna túl, hogy ne lépjen föl többé. (folytatjuk) Szilveszter, áldomás, házavatás, névnapi parti — egyre megy. A legtöbb összejövetelen — a keresztelőtől az aranylakodalomig, főleg ha azok jelentősége poharazástól kap nyomatékot — a vigasság érthető módon nótaszóban éri el a „tetőpontját". A dáridózások azonban, szolgálják bár a legkülönfélébb ünnepségek emelkedettségét, alig, vagy csak a legcsekélyebb mértékben igazodnak szokásokhoz és hagyományokhoz, annak ellenére, hogy népszokásaink palettája színgazdag. — Nem a szertartásosság, a rég jelentését vesztett ceremóniák s végképp nem a konvenciók okozzák a hiányérzetet, de hogy a hörpintgetést követő „nótaszó" repertoárja általában egy jó tucat csapnivaló műdalból álljon, az még a kevésbé vájtfülüek számára is kiábrándító. Kiábrándító és lehangoló, mikor ablakokat és közfalakat remegtetnek a „sírva vigadás" hangjai, mikor ÜNNEPRONTÓ LEVÉL „cigánydalok" és „népdalok" gyanánt gajdolják a leghitványabb müdalokat, s kinézik a társaságból az olyant, aki nem tudja vagy nem hajlandó a többséggel végigbömbölni a hallássérültekhez szóló szövegeket. Nem szükséges kitérni arra, hogy miért szorgalmazzuk éppen a népdalokat, miért tulajdonítunk azoknak egyetemes értéket — igazolták már ezt számtalanszor. Mégis, egyre csak „nótázunk", holott a legtöbb Dankó-nótának és egyéb hasonló kaptafára suszterkodott nótának ugyancsak kevés a nemzeti jellege, zenei értéke A magyar népdaloknak viszont gazdag a tárháza, s hogy népdalkincsünk valóban az, aminek a neve tünteti fel, annak legékesebb bizonyítékát Bartók és Kodály tárta a világ elé. A világ azt hálával fogadta, s az egyetemes zenekultúra jócskán gazdagodott általa. Kodály ezen felül megteremtette számunkra a modern zeneoktatás iskoláját, amely iskolát — a jelek szerint — csupa külföldi látogatja . .. Javaslatunk: tartsunk egy nagytakarítást, s hajítsuk a szemétbe mindazt, ami odavaló, ne őrizzünk se magunkban, se magunk körül lim-lomokat, mert idővel hasonlatossá válunk ahhoz, ami körülvesz bennünket, akár az ízléstelenség, akár a felfordulás rút képe legyen is az. Kodály Zoltán: „Hisszük, hogy az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul a zenével méltóképpen élni." CUTH JÁNOS 11 HAJÓS LÁSZLÓ versei: Halottaim Halottaim nem halottak többek a kemény halálnál törzset repesztő fagyból jönnek nekifeszülve évszázadoknak Halottaim nem halottak hősei munkás holnapoknak lehull a régi könny s verejték hot egykor a reményt elvetették Elvarázsolt Vágyam tiszta tenyeréről leperdülnek az év-golyók mert érintettél napba mártott friss hajtással Lettem így vizeken járó sziget-kereső vállamról hullámzik buzdító madárdal Tűzimádó Ványadt testű lanyha szárnyú vágyak ti krákogó méltatlanok a dalra nem vihettek igaz viadalra Szemetek üszkében hamis örömök hol még a jele is elhal a jónak hamvadó parazsak a tűzimádónak Nékem lángolás kell napot szégyenitő merész leküzdése a sötét mélységnek s ha dalommal szédítő csúcsra érek szólaljon meg a kőtörő kalapács hintse harcom hevének szikráit míg leérek a forrást rejtő máig PRANDL SÁNDOR FELVÉTELE