A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-28 / 9. szám

emberaradatot, szétválasztani és felosztani száz meg száz kisebb erecskére, amelyek aztán továbbáramianak felfelé az ülések között. Mintha megfordulna égy hatalmas folyam, és folyókra, patakokra és erekre szakadva ömlene szét. Közben pedig olyan rettenetes a lárma és a zűrzavar, hogy az ember majd megsüketül belé. Mert amint az első nézők elfoglalták a helyüket, máris műsort akarnak, dobogni és kiabálni kezdenek, és követelik, hogy kezdődjék az előadás, majd leszakad alattuk a tribün. De hát ez természetes is — két vagy három dollárért megvették a jegyüket, és most szórakozni akarnak a pénzükért. Hanem a cirkusz legalább háromnegyed órát váratja őket, míg valamennyi néző be nem csődül, és el nem foglalja a helyét. A sátorban tett futó megfigyeléseim során láttam, hogy itt üresjárat van, ide kellene valami, amire a cirkuszosok még nem jöttek rá. No és, látja, Atlantában egyszer csak támadt egy ötletem, ahogy a zsibongva hullámzó tömeget bámultam, hirtelen átvillant az agyamon; Isten tudja, hogyan, de megszületett a gondolat. Mindjárt mondtam is magamban: Öregem, most az egyszer megfogtad az Isten lábát, és úgy látszik, kezdetnek nem is lesz rossz a dolog. Nyomban kisiettem a sátorból, hogy jobban végiggondolhassam az egészet. Valóban jó gondolat volt, de ki kellett küszöbölnöm minden veszélyt, amely a megvalósítását fenyegette. Felugrottam egy villamosra, és kimentem az állomásra. Két és fél óra múlva indult a gyors Washingtonba. Megvacsoráztam, megváltottam a jegyet és elutaztam. Reggel nyolckor már a szabadalmi hivatal előtt álltam. Egy mérnökhöz irányítottak. A tárgyalásunk rendkívül kurta volt. — Halló — szól oda nekem —, tegyen le húsz dollárt. Elővettem a zsebemből egy marék pénzt, és az asztalra dobtam három ötdollárost meg némi aprót. — Megesküszik, hogy egyedül ön a feltaláló, és hogy nem másnak az ötletéről van szó? — Isten és ember előtt. — Hajlandó kifizetni további húsz dollárt a bizonylat kiállításáért? — Tessék, itt a húsz dollár — mondtam, és ismét előhalásztam a zsebemből egy marék aprót. — Helyes — mondta a mérnök —, és most magyarázza el a találmányát. (folytatjuk) Dénes György versei: Láng Hogy fut, hogy lohol ez a kis lélek, ez a zöld láng a végtelen mezőkön: eljátszik vele még a föld, még szítja, űzi, felcsigázza, nem fújja rá fagyát, s annyi csalétek, annyi égtáj: lobogni csak, továbbI Még dajkálja, még óvja karja, még el nem engedi, de már hagyja, hogy megkísértsék saját félelmei. Alkonyi ének mámoros füvek ölelgetik. Betakarózik csönddel a lélek, dereng körötte édeni táj. Ring a szivárvány angyali szárnyán, időtlen álmok rengetegén. Nézd csak, a lombon halkan dorombol, s megüt az alkony. Álmosan szállnak kék-lila árnyak, sóhajban állnak torkig a fák. Didergő csillag pislog az égen, szárnyait bontja, röpül alá. Esteli réten hempereg által. Ami elszállt és ami örök Fölöttem ellebegnek mind, ahány arc érintett tekintetével, tört aggastyán vagy virgonckedvű lány itt köröznek egy álombeli égen, rám-rámnyitják a pillanat-időt az időtlenség kósza árnyai. Ó, boldogtalan-boldog vámszedők, egy-egy sóhajt még visszahallani s egy-egy kacajt a benső táj napos partjairól, ahol a képzelet bolyong s bolyongván harmatos mezők során, már fájóbb s fényesebb a sors, a sorsom, melyben ott nyüzsög ami elszállt és ami örök. FOTÓ: KÖNÖZSI