A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-21 / 8. szám

ж л Ebben a pillanatban meglátott I Rahma, és dühösen kiabálni kez" dett: — Hiszen tudom én, hol keressem a tettest. Egyszeriben milyen nagy az érdeklődés a médiumom iránt! Csakhogy Fathmé az én kreációm, és ha valaki megrontja, tisztességtelen verseny vádjával kereskedelmi bíróság elé állítom. — Netán rám céloz, Rahma úr? — kérdeztem élesen. — Akire gondoltam, tudja, mit gondoltam — vágott vissza burkoltan —, de még nem ért véget a játék a Ronacher varietében. És úgy csikorgatta a fogát, hogy végigfutott a hideg a hátamon. Nem bírom ugyanis elviselni a fogcsikorgatást. Erőt vettem azonban magamon.-és sértődötten azt mondtam: — Ezt kikérem magamnak, Rahma úr! Ezzel sikerült leszerelnem, de tudtam, .hogy az ügy még korántsem ért véget. Az a sátán bosszút szomjazott, és ettől a perctől fogva szüntelenül résen kellett lennem. Észrevettem, hogy minden este a kellékeim körül ólálkodik, és mikor kinn dolgoztam a színpadon, állandóan a kulisszák között éreztem undorító jelenlétét. Ha nem ilyen elegáns établissement-ban lépünk fel, ha valamilyen vásári mutatvány programjában szerepelünk, nem sokat teketóriáztam volna vele, ököllel verem ki a városból. Itt azonban - nem akartam skandalumot kiprovokálni, így hát inkább hallgattam. Nem volt könnyű, mert ehhez a munkához derűs légkör szükséges, kerülni kell mindent, ami az embert felizgatja. Épp elég gondot ad a publikum figyelmének ébren tartása. Mert nemcsak azokról az ostoba és sértő megjegyzésekről volt szó, amelyekkel Rahma a produkciómat kísérte. Szüntelen félelemben éltem, nehogy kárt tegyen a kellékeimben, amivel aztán a színpadon katasztrofális helyzetbe sodorhat. Embereimnek meghagytam, hogy éberen ügyeljenek mindenre, és tartsák szemmel Rahma minden lépését. Fellépés előtt saját kezűleg ellenőriztem büvészfelszerelésem minden egyes darabját, egytől egyig kipróbáltam mindent, nehogy kínos meglepetés érjen; csakhogy amíg a színpadon voltam, nem sejthettem, miben sántikál Rahma, és ez rendkívül enervált. A kínai szekrényt féltettem a legjobban. Ez volt műsorunk befejező száma, és mindig frenetikus sikert aratott. Behozattam a színpadra egy gyönyörű lakkozott kínai szekrényt, amelyre repülő gólyák és a Fudzsijáma látképe volt festve, eredeti kínai munka volt, egy cseh lakkozó készítette Bécsben. A szekrényt egy karcsú állványra állítottuk, hogy a közönség lássa, sehol sem érintkezik a padlóval vagy egy esetleges süllyesztővel. Kinyitottam a szekrény ajtaját, és megmutattam, hogy nincsenek kettős falai. Intettem a feleségemnek, hogy lépjen be a szekrénybe, és rázártam az ajtót. Aztán a szekrényt keresztül-kasul körültekertük egy erős kötéllel, átkötöttük mind a négy oldalát, és a kötelet középen is körülvezettük, úgyhogy a szekrény minden oldala rögzítve volt. Ekkor egy röpke pillanatra letakartam a szekrényt: a zsinórpadlásróí leereszkedett rá egy selyemharang, de úgy, hogy sehol sem érintette a színpad deszkáját, és a pálcámmal megmutattam, hogy a szekrény alatt sincs sehol rögzítve. Ezután széthúztam a harang selymét, hogy lássék. a belseje teljesen üres. A harang ezután ismét felemelkedett a magasba, és néhány néző feljött a színpadra, hogy meggyőződjék róla, hogy a szekrényt körülfogó kötél és a csomók érintetlenek. Megkértem őket, hogy oldják ki a csomókat, kinyitottam a szekrényt, és az üres volt. Taps, meghajlás, a nézőtér kivilágosodik, és a terem közepén, a sorközben megjelenik a szekrényből eltűnt feleségem, és feljön hozzám a színpadra. Kitűnően kidolgozott szám volt, a legtüzetesebb ellenőrzés sem jöhetett rá a trükkjére. Az egész azon alapult, hogy a szekrény falait alkotó fatáblák egyike egy rejtett rugó segítségével elmozdult. Éppen a körül a kötél körül fordult el, amellyel keresztül volt tekerve. Abban a pillanatban, amikor a harang leereszkedett, a feleségem kisurrant a szekrényből, és egy gyors mozdulattal fellendült a harang csúcsába, amely dús redői közt kettős feneket rejtett. Most már nyugodtan félrehajthattam és megrázogathattam a harang selymét, hogy nincs benne semmi — a harang felemelkedett, és magával vitte a feleségemet a zsinórpadlás karzatára. Ez a szám rejtette magában a legtöbb veszélyt. Milyen könnyen megrongálhatta volna Rahma a szekrény forgódeszkáját, észrevétlenül bevághatta volna azt a zsineget, amelynek a segítségével a harangba rejtőzött asszisztensnőm feljutott a zsinórkarzatra! Őriztük is a kínai szekrényt, mint a szemünk fényét! Múltak a napok, és nem történt semmi, de Rahma vészjóslóan vigyorgott, és én semmit sem kívántam jbbban, mint hogy végre magunk mögött tudjam ezt a bécsi hónapot. Sokat próbált ember vagyok, sok mindent megéltem, de ennek a visszataszító alaknak a láttán rosszullét környékezett. Tudják az olaszok, miért hisznek a szemmel verésben! A hónap vége felé csak nagy erőfe-EDUARD BASS szítéssel őriztem meg a nyugalmamat munka közben. De szerencsésen kihúztuk az utolsó előadásig. Emiljétől tudtam, hogy amint befejezték a számukat, azonnal utaznak tovább. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy utolsó fellépésemet nem nehezíti meg Rahma zavaró jelenléte. Eljött az este. Rahma valóban mindenkitől elbúcsúzott, és a hordárral elvitette a pogygyászukat. Könnyű szívvel léptem ki a színpadra, de amikor tekintetemmel végigpásztáztam a közönség sorait, kis híján köptem egyet. Az igazgatói páholyban ott ült Szidi-er-Rahma, és kihívóan rám szegezte gúnyos tekintetét. Ezúttal szembenézett velem, és ha hiszik, ha nem, úgy éreztem magam, mintha az a fekete szempár gúzsba kötött volna. Nem történt semmi, mégis sután mozogtam, elakadt a szavam, pedig a bűvészetben rendkívül fontos a folyamatos, pergő beszéd, a mozdulataimat esetlennek találtam, egy trükköt ki is hagytam, és voltak pillanatok, amikor úgy rémlett, nem tudom, mi következik. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, összeszedtem minden akaraterőmet, a homlokom és az arcom verejtékben úszott, ahogy kínlódva próbáltam ernyedtségernet legyűrni, de szüntelenül magamon éreztem a páholy félhomályából rám szegezett sátáni tekintetet, s egyre jobban összezavart. Láttam, hogy nincs olyan sikerem, mint máskor, nem bírtam lendületbe jönni. Nincs ebben semmi meglepő, mivel a magunkfajtának a színpadon egyszerre többféleképpen is kell gondolkodnia. Követnie kell a közönség gondolatmenetét, gondolnia kell arra, amit mond, arra, amit a kezével megjátszik, és arra is, amit valójában csinál. Annak ellenére, hogy mozdulatai már meglehetősen beidegződtek. Annyi mindenre kell tehát ügyelnie, hogy ennél többel már nem tanácsos törődni. Nekem pedig kezdettől fogva egy ötödik gondolatra kellett összpontosítanom, amely kétségbeesetten egyre csak azt súgta: Ne hagyd magad hipnotizálni, ne hagyd magad hipnotizálni! Olyan volt az a fellépés, uraim, mint egy nehéz bokszmeccs, de végül is győztem. Igaz, nem ment minden a szokott ritmusban, de eljutottam a kínai szekrényig, és óriási megkönnyebbülést éreztem. Ez az utolsó feladatom, és ráadásul nem ronthatok el benne semmit. Visszatért az önbizalmam, és olyan tirádával vezettem be a számot, hogy nyomban megéreztem, a közönséget ismét a kezemben tartom. És már kezdődött is a szám, a megszokott komolysággal és méltósággal folyt minden: bemutattam a szekrényt, a feleségem/beleállt, rázártam az ajtót, gondosan körülkötöztük, leereszkedett a kék selyemharang, aztán ismét felemelkedett, lehullottak a kötelek, kinyitottam a szekrény ajtaját. . . És ekkor megállt a szívverésem: a kínai szekrény nem volt üres. A kínai szekrényben ott állt a feleségem, és a falnak dőlve aludt. A közönség az első pillanatban nem fogta fel. mi történt. De az igazgatói páholyból hirtelen nevetés hallatszott, metsző, gúnyos nevetés, amely magával ragadta az egész nézőteret, és még a publikum nevetését is túlharsogta, mintha az egész pokol röhögött volna. Le kellett ereszteni a függönyt, és én magamon kívül voltam a dühtől. Kirontottam, felkaptam egy kezem ügyében álló rudat, és rohantam a páholy felé. Többen is futottak utánam, de teljesen fölöslegesen. Rahmának már hűlt helye volt, a színház előtt egy konflis várta, s azonnal az állomásra hajtatott. Szörnyű katasztrófa volt ez számomra. Bécsben évekig mutatkozni sem mertem, és kis híján elváltam a feleségemtől. Be kellett azonban látnom, hogy nem tehetett semmiről. Kitűnő feleség, elegáns megjelenés a színpadon, és nagyszerű szakácsnő a lakókocsiban, de hát ő is azok közül az új görlök közül való, és éppen ez az, amit el akartam mondani önöknek: a görlök csábító angyalok, de egyik sem first class minőség. És végső soron ez minden nőre érvényes. A cirkuszi karmester esete A világ számtalan meglepetést tartogat az ember számára, kiváltképpen a tengerentúl bővelkedik a különféle furcsaságokban. Igaz, mind ez ideig nem adatott meg nekem, hogy ott is megcsillogtathassam képességeimet, mozgalmas életem során sok nem mindennapi világjáróval hozott össze a sors, akiknek alakja kitörölhetetlenül belevésődött az emlékezetembe. Közülük is az a különös ember volt a legemlékezetesebb, aki büszkén szembeszállt a sorssal, és elhatározta, hogy leráz magáról minden köteléket, amellyel az emberi társadalom óhatatlanul korlátozza tagjait. Honfitársam volt az illető, s oly erős volt benne a függetlenség vágya, hogy Európa szívéből a tengerentúlra menekült. A sors különös szeszélye folytán mégsem idegenben találkoztam össze vele. hanem éppen a hazájában, amelynek vonzásától éveken át megpróbált szabadulni. Egyszer nyár derekán Dél-Csehországba utaztam, és Príbramban ez az ember szállt fel a fülkémbe. Magas, karcsú alakja már a peronon felkeltette az érdeklődésemet, arcát mintha keményfából faragták volna: minden vonása határozott és erőteljes volt, akár a tragikus hősöké. Színészre vallott magabiztos fellépése és mozdulatainak csiszoltsága is. De nem volt színész — gondosan ápolt őszülő hegyes szakállt viselt és sűrű, hihetetlenül hosszúra pödört bajuszt. Ugyanilyen dús volt a szemöldöke is, amely alól szokatlanul élénk szempár tekintett fürkészőn a világba. Az ember azt hihette volna, hogy Európa déli részéből származik, de ruhája amerikai szabású volt, és a cipője kétséget kizáróan walkover. Mint már említettem, Príbramban szállt fel a gyorsra, és a jegyét kezelő kalauz elejtett szavaiból megtudtam, hogy Breznitzbe utazik. Ki ez az ember? Művész? Festő? Holmi zugprókátor nem lehetett, egész megjelenése jómódra vallott. Útitársam törte meg a csendet, engedelmet kért, hogy lehúzhassa a fülke ablakát. — A mi vasúti kocsijainkban elviselhetetlenül fülledt a levegő — jegyezte meg kellemes zengő baritonján —, egy órai út jobban 1П