A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-21 / 8. szám

elgyötör bennük, mint Amerikában egy egész napos utazás. — Ön járt Amerikában? — szőttem tovább készségesen a beszéd fonalát. — Amerikai állampolgár vagyok — válaszolta magától értetődő természetességgel. — És most hazalátogatott, nemde? A rokonaihoz utazik, vagy a szülővárosába? — Ó nem. Itt telepedtem le. Breznitz mellett van egy villám meg egy kis gazdaságom. Farmnak nem nevezhető, csak egy bungaló és néhány ár föld, leginkább erdő, ahol vadnyulakat tenyésztek, hogy legyen mire vadásznom. Nincs itt egyetlenegy rokonom sem. Valamennyien Amerikában élnek. Meglehetősen kiterjedt rokonság. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, unokahúgok és unokaöccsök, van belőlük vagy hatvan. Egymás után jöttek ki utánam. Nem volt az Uniónak egyetlen olyan állama sem, ahol ne vártak volna rám rokonok. Amikor az utolsó közülük letelepedett South Dakotában, beláttam, nincs más választásom, ha meg akarom őrizni a függetlenségemet, vissza kell térnem Európába. — Érdekes történet. Tehát az ön egész családja kivándorolt Amerikába, ön pedig visszatért a szülőföldjére? — Ellenkezőleg, uram, hazám egy teljesen idegen vidékére. Mert a rokonságon kivül az embernek vannak még szomszédai, volt iskolatársai, földijei és honfitársai, ismeretségek és barátságok végeláthatatlanul sűrű szövedéke veszi körül, amely ráfonódik, gúzsba köti és megbénítja. Ez volt az, ami elöl annak idején Amerikába menekültem. Hogyan térhettem volna hát vissza saját jószántamból ugyanoda? Mukarovban születtem Cemy Kostelec mellett, apám Veseli-Mezimostíból származott, anyám Manétinból. Mikor ezt a három helységet megkerestem a Geographical Society térképén, rájöttem, hogy valamennyi egy képzeletbeli kör vonalán fekszik. Azon a helyen telepedtem le, ahol a körzö hegyét a térkép papírjába szúrtam. A hazámban vagyok, és mégis távol mindazoktól a helyektől, ahol barátok közelsége fenyegethet. Mindeddig nem is talált rám senki, zavartalanul élhetek itt a magam módján. — Ön tehát kerüli az emberek társaságát? — Ezt azért nem mondanám. Szívesen vagyok emberek közt, szeretek elbeszélgetni. De ehhez tökéletesen megfelel nekem bárki idegen, bármilyen ismeretlen ember. Például ön: sohasem láttuk egymást, és valószínűleg soha többé nem találkozunk. Nyugodtan és szabadon kibeszélhetem magam, amennyire szükségét érzem, aztán egy hétig megint békességem lesz. Ha ismerősök volnánk, ha ön a barátom vagy ne adj'isten a rokonom volna, már ezer dologra kellene ügyelnem, alkalmazkodnom kellene az ön hangulatához, tekintettel kellene lennem bizonyos körülményekre, ügyelni erre, gondolni arra. S máris körülfogna a konvenció láthatatlan s mégis mindennél erősebb hálója. így azonban, amíg ismeretlenek maradunk egymás számára, valóban kötetlenül, szabadon beszélhetünk. Semmi sem gátol meg benne. Ha kölcsönösen rokonszenvesnek találjuk egymást, legbizalmasabb titkainkat is elmondhatjuk egymásnak. Ha ellenszenvessé válunk, elhallgatunk, és még csak nem is követünk el tapintatlanságot. Az ember csak jdegenek között őrizheti meg önmagát; az övéi közt elsikkad. Darabokra szedik, mindenki kisajátítja és birtokába veszi szabadságának egy részét. Végül az emberből nem marad más, csak pontosan az, amit a konvenció megenged: a jelentéktelen szürkeség. A társadalom csupa megcsonkított* egyéniségből áll, én pedig egész életemben meg akarom őrizni önmagamat. (Folytatjuk) Az olvasók (néhány kivételtől eltekintve) sohasem lelkesedtek túlzottan a verseskötetekért. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy klasszikusaink verseskötetei (annak idején), bár kevés (néhány száz) példányban jelentek meg, mégsem fogytak el. Ha a szokottnál magasabb volt a példányszám, az még nagyobb terhet rótt a kiadóra. Sorolhatnánk az elszomorító eseteket Csokonaitól József Attiláig, de talán elég, ha Hatvany Lajos Ady-könyvéböl idézünk egy passzust; „Az Ady olvasók emlékeznek rá, s a könyvkereskedők is tudják még bizonnyal — írja Hatvany —, hogy Ady-könyv — ha jól tudom — 1913-tól 1917-ig nem volt kapható. A háború elején az írók fölsegélyezésére alakult egyesületben lehetővé tettem, hogy Ady Endre utolsó előtti verseskönyvét az Athenaeum akarata ellenére mégiscsak rákényszerítsem a vállalatra. A segélyegylet pénztárába elhelyezett alapítványomból ezer koronát ajánlottam föl az Athenaeumnak oly feltétellel, hogy ez az összeg Ady Endre verseskötetének honorálására fordíttassák, így jelenhetett meg a Ki látott engem?, amelyet a kiadó ha kiadott is, de azért a segélyen kívül külön honoráriumra nem méltatott. Az Új versek, a Szeretném, ha szeretnének, a Vér és arany, a Minden-titok versei, A menekülő Élet vagy húszezer példányban feküdtek, penészedtek és rohadtak tovább az Athenaeum pincéjében. Az Illés szekerén Singer és Wolfner tulajdona volt. Új kiadás sosem jelent meg ..." Azóta, különösen a második világháború után eltelt időszakban százezerszámra jelentették meg Adyt és a többi klasszikust. Ám a vers-reneszánsz sem tart örökké, s gondolom, a vers-dömping, a versáradás megcsappantja majd ezt az érdeklődést, ha már meg nem csappantotta. Valaha arról panaszkodtunk, hogy a kiadó hatszáz-nyolcszáz példányban jelentet meg egy-egy verseskötetet. A Versbarátok Körének és az iró-olvasó találkozóknak köszönhető, hogy átlagban kétezerre szökött fel a példányszám. Ha jól meggondoljuk, ez nem kevés, hiszen gyakran a szlovák verseskötetek sem érik el a magasabb példányszámot. Az író-olvasó találkozók jó alkalmat jelentenek (jelentettek) a könyvek terjesztésére, eladására. Bár azt is meg kell vallanunk, hogy e találkozók csak ritkán ajándékoztak szellemi élményt, hiszen sztereotip módon rendezték meg az összejövetelt, a közönség alig-alig ismerte az író-költő munkásságát. Elsősorban a vitaszellem hiányzott. A haszon KÖNYVESBOLTBA A VERSESKÖTETEKKEL! leginkább az érdeklődés felkeltésében és a könyvterjesztésben mutatkozott meg. Ha be lehetett szerezni a versesköteteket. Mert — elsősorban a magam tapasztalatából kiindulva — nagyon gyakran a könyvek is hiányoztak, azok a kötetek, amelyekről éppen vitatkozni kellett volna. Az elmúlt év vége felé három helyen is voltam találkozón. A vezetők sajnálkozva közölték, hogy legújabb könyvemet nem tudták beszerezni, mert a közeli könyvkereskedésekben nem kaphatók, írtak a Madáchba is. de választ nem kaptak. Befelé örültem is, hogy mennyire kapós a könyvem — immár elfogyott. Csak akkor döbbentem meg, amikor a kiadóban tudatták, hogy még több mint ezer példány hever a raktárban. Furcsállottam, de megmutatták a kartotékot. Tény, hogy az író-olvasó találkozókon 50—60 könyvet is el lehetett volna adni egy-egy alkalommal, ha be lehetett volna szerezni a könyvkereskedésekben. Bosszantó, hogy a könyvterjesztő vállalat nem igyekszik a hazai magyar versesköteteket a boltokba kihelyezni. Sajnálatos, hogy a könyvkereskedésnek, ha eladták a versköteteket, megfeledkeznek ( tisztelet a kivételnek) az utánrendelésröl. Tudom, hogy a verskötetek nem fogynak úgy, mint a regények, nem forgalmaznak kellően, de — ha hosszadalmasabban is — mégiscsak gazdára találnak, kivéve, ha a raktárban pihennek. Elszomorító, hogy a könyvterjesztő vállalat nagy karácsonyi akciója, amely a „Könyvet minden karácsonyfa alá!" jelszó jegyében futott, egyetlen hazai magyar verseskötetet sem sorolt be jegyzékébe. Az az érzésem, hogy a Madáchnak (A Madách könyvterjesztőjének, ha van még ilyen feladatkör) hathatósabb kooperációs kapcsolatot kellene a könyvterjesztő vállalattal kiépítenie. A könyvterjesztés mindig fontos és szükséges volt, ma is az, ha azt akarjuk, hogy a raktárakban kevesebb könyv maradjon és oda kerüljön, ahová való. az olvasóhoz. Ha megmozgatnák a könyvtárakat, könyvesboltokat, (esetleg egy akció keretében) bizonyára sok-sok könyvet el lehetne adni. Sem az írónak, sem a könyvkiadónak nem lehet közömbös, hogy elfogynak-e a könyvek, vagy tehertételként szerepelnek. Több költö azzal dicsekszik, hogy (iró-olvasó találkozók keretében) sikerült eladnia könyveit. Ki hogyan csinálja, nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy az ilyen akciók lebonyolítására sok szabadidő szükségeltetik. A munkaviszonyban álló költök azonban (és ez a több) nem utazgathatnak kényükkedvük szerint. Köti őket a foglalkozással járó munka. így könyveik is nehezebben fogynak. Ha meg^ nem fogynak, mindjárt felmerül a kérdés, kifizetődő-e új könyvet kiadni az illető költötöl, ha még régi könyvei is raktáron hevernek. Az ügyeskedés tehát mércévé, értékmérővé magasztosulhat. Azt a realitást azonban, hogy kit hogyan kedvelnek és olvasnak, nem hiszem, hogy tükrözné. Mozgalmat kellene indítani a Versbarátok Köre taglétszámának emelésére is. Bár a taglétszám a megalakulás óta csökkenő tendenciát mutat, hiszem, meg lehetne állítani a lassú sorvadást, mi több, talán még emelni is lehetne a kör tagjainak számát. Az sem volna elvetendő gyakorlat, ha évenként nem egy, hanem két csehszlovákiai magyar költőt sorolnának a versbarátoknak szánt könyvek közé. Ma, ha csak húsz hazai magyar költőt számítunk — húsz évenként jegyezhető be egy-egy verseskötet a tagságnak szánt sorozatba. Ez kevés. Annál is inkább, mivel a Versbarátok Körének megalakulásánál éppen a hazai magyar költök könyveinek terjesztését szorgalmazták. A gyakorlatból ma már teljesen kiszorult az a jó szokás, hogy megfelelő módon propagáljuk a hazai magyar könyveket. Mi történne, ha az irodalmi rovattal rendelkező lapok verseket, elbeszéléseket hoznának egy-egy frissen megjelent kötetből? Ez bizonyára nagyobb hasznot hajtana, mint egyegy rövid recenzió. Sajnálatos, hogy az iró-olvasó találkozók száma megcsappant, mert az írószövetség csak kivételes esetekben fizeti a napidíjat és útiköltséget. Itt is az történt, ami általában történni szokott, ha valamit túlzásba visznek: se szeri, se száma nem volt már a találkozóknak, és sokszor az akció csak egy kipipálást jelentett a rubrikában. Úgy tudom, e találkozókat ismét megszervezik, tartalmasabbá teszik. Bárcsak így volna. DÉNES GYÖRGY OZSVALD ARPAD: Rózsa-dal Ez a rózsa a hóban, félig fagyottan, félig halottan, mit akar még ? Sötétpirosan, alvadt vérrögként, fehér hólepedőn, kire vár még ? Ezt a rózsát a hóban holnapra talán már sehol nem lelem, fagy szele görgeti, tél hava temeti, eltűnik akár egy késő szerelem. 11