A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-14 / 7. szám

Varga László zi néprajzi tábor. Az idő egyik fele Magyarországon, a másik Csallóközben telt, ugyanazokkal a résztvevőkkel. Sok hozama volt. A tábort irányító néprajzi szakemberek, a győri és a komáromi múzeumok dolgozói, a dunaszerdahelyi múzeum dolgozói, és természetesen a műkedvelő résztvevők közösen dolgoztak, kölcsönösen cseréltek tapasztalatot, adták át egymásnak az ismereteket. Mert hiszen a tárgyakat nem volt elég összegyűjteni, nem volt elég megtalálni és megvásárolni a múlt század derekán épült nádfedeles házikót, de magát a házat felújítani, a tárgyakat restaurálni — elkerülhetetlen volt. Csere Judit, a Komáromi Xantusz János Múzeum dolgozója a szabadságát áldozta az ügynek. Naponta járt át Magyarországról Nagymegyerre — mert hogy szakember, jó szakember, akinek nemcsak szaktudására, de ügybuzgalmára, áldozatkészségére is igen nagy szükség volt. A tél elején aztán megnyílt a nagymegyeri tájház. Igen jó, hogy megnyílt. Ostobát kérdez az, aki azt kérdezi: minek? Mert ilyen is akadt. De a város egyként örült, közösen azokkal, akik nélkül a múlt megmentett tárgyi emlékei a közeli jövőben gyorsan elkallódtak volna, s így nemcsak egy darab múltat sodort volna magával a gyorsuló idő, de ennél többet is. A tájház nyitva áll, persze nem úgy, hogy szél csapkodja az ajtaját. A kulcs a szomszédban, egy néninél található. A tájháznak most már csak élnie kell, mégpedig olyanformán, hogy helyiek és idegenek lehetőleg minél gyakrabban nyissák meg az ajtaját. A tárgyak, a berendezés hűen idézik a jobban megismerendő múltat. Hitelesen. Elmenőben arról beszélgetek Varga Lászlóval, hogy milyen jól használhatják majd a környező iskolák a megyei ismeretforrást, meg hogy Nagymegyer lassan fürdővárossá lép elő, jönnek az idegenek, akik remélhetőleg benyitnak majd a régi, alacsony ajtón, melynek kilincsét egy rég halott szívtelen kovácsmester kalapálta. Ha pedig benyitnak, az őslakókon kivül mindent megtalálnak, ami egy múltszázadi csallóközi nádfedél alatt fellelhető volt. Nem lesz érdektelen, nem lesz haszontalan mindezt újra fölfedezni. Persze kell egy kis reklám, kell majd néhány eligazító tábla, amely ha nem is szó szerint, de azt hirdeti, hogy a szomszéd utcában egyetlen küszöböt átlépve, a látogató tehet egy rövid utazást az időben. — Mi ez? — kérdezi egy gyerek az apjától. Az apa a homlokát ráncolja. De szerencsére velük van a gyerek nagyapja is. — Csizmahúzó — mondja az öregember, aki a reumáját hozta el megáztatni a megyeri termálba. Aztán mindent szép sorjában elmagyaráz. Mert ő még tudja, ö még emlékszik ... • • • A zárójelenet természetesen kitalált, de azért megtörténhet, sőt sokszor ismétlődhet. Legalábbis így kéne lennie. Mert valójában ilyen egyszerű okból lett tájház Nagymegyeren. És aki azt haszontalannak találja, az az állatkertbe is csak azért megy el vasárnap délután, hogy bottal piszkálhassa a majom, meg a tigris orrát. Mert akkor meg ugye minek megy oda!? Ha a gondnok meglátja, kivezeti. Akkor meg inkább maradjon otthon a tévé előtt. KESZELI FERENC (A szerző felvételei) Emberi sorsok ELÁRVULT ÖREGEK (Folytatás lapunk múlt heti számából.) A hetvennyolc éves Laci bácsi itt, a szociális otthonban is elégedett a sorsával. A kemény, januári fagyban sem mond le napi sétájáról. Most is a kertkapuban, a téli sapka alól mosolyog rám derűsen. Esztendeje, hogy meghalt a felesége, akkor költözött be az otthonba. — Nem bántam meg — mondja határozottan. — Nem panaszkodhatok, hiszen semmire sincs gondom. Mi kell már a magamfajta embernek? Néhány kanál leves, meg nyugalom. Az pedig megvan. Itt jó sziwel, jó szóval vannak hozzám, az a fontos. Az asszony elment, gyerek nincs, gondoltam, minek bajlódjak egymagam ... Az ősz végén elhunyt K. Júliának bezzeg volt fia is, unokái is, mégsem törődtek a csöndes és élete alkonyán sok csalódást megért idős asszonnyal. Juli néni történetét hajdani szobatársai mesélik: — Julika özvegyen nevelte a fiát, majd később az unokáit is, a kis Jóskát és Ágikát. A menye falusi lány volt ugyan, de elkényeztetett teremtés, nemigen szeretett dolgozni. Többnyire az udvari munkát is a nagymama végezte helyette. Julika fia nemcsak hogy eltűrte a felesége dologtalanságát, hanem még uszította is az anyja ellen; a gyerekeket pedig kimondottan tiszteletlenségre nevelték a nagyanyjukkal szemben . . . Mindennek tudatában tulajdonképpen még az is csoda, hogy Julikát a két unokája egyáltalán meglátogatta itt az otthonban. Igaz, csak ritkán jöttek, és csak eleinte. Ágika talán háromszor jött el hozzá. Egyszer például menyaszszony korában. Egyszer meg már mint fiatal anya, és elhozta a kisfiát bemutatni a dédnagymamának. Hogy a Julika akkor milyen boldog volt! Rettenetesen várta őket vissza, s a kisgyereknek vett egy piros szalaggal díszített húsvéti tojást, amit az éjjeliszekrényében őrzött. Egészen addig, amíg teljesen beporosodott és a szalagja is megfakult. De kidobni akkor sem engedte, csak most, a halála után került szemétbe néhány egyéb értéktelen tárggyal együtt. Ági soha többé nem jött el hózzá. — Jóska katonakorában látogatta a nagyanyját, Julika mind neki adta a zsebpénzét. Sajnos ez az erős, derék fiatalember nem szégyellte elfogadni a nyolcvanöt éves aszszony utolsó koronáját is. Jóska aztán leszerelt, még egyszer meglátogatta nagyanyját, amikor bejelentette, hogy nősül és meghívja majd az esküvőjére. Julika várta is a meghívót, reménykedett, de még csak egy falat kalácsot sem küldtek neki a lagziból. — Julika egyre várta a fiát is, aki ellen soha semmi rosszat nem tett. De Józsika, mert igy becézgette öt minden keserűsége ellenére, egyszer sem látogatta meg az anyját... Amikor már Julika egyre inkább gyengülni látszott, mi írtunk a fiának, az unokáinak, de még csak választ se kaptunk. Julikának még a halálos ágyán se volt nyugta, erőnek erejével fölkelt, odavánszorgott az ablakhoz és leste, nem jön-e a fia, az unokái?... Sajnos, nem jött senki. — Julika már beteg volt, amikor elkezdtünk neki írogatni a fia nevében. Mindig ugyanazt írtuk, hogy édes mama, mi jó egészségben vagyunk, reméljük a mama is, most igen sok a dolog idehaza, de majdcsak kevesebb lesz, és akkor meglátogatjuk. Julika megnyugodott, boldog volt. A szeme akkor már erősen gyengült, úgyhogy nem ismerte föl az írást, azaz nem vette észre a csalást. Csak egyszer tünt föl neki, hogy nincs bélyegző a levélen; de azt is elütöttük azzal, hogy csúcsforgalom van a postán, valahogy elfelejtették ráütni a bélyegzőt. — Amikor meghalt szegény, újra irtunk a fiának meg az unokáinak, de erre sem válaszoltak és a temetésre sem jött el senki. A nemzeti bizottság temettette el, ahogyan az egészen elhagyatott, elárvult öregeket szokta. §§§ Az otthonvezetövel együtt rójuk az agghajlék folyosóit. Amerre elhaladunk, mindenkinek van szava-kérdése hozzá. Mintha édes gyermeküktől tudakolnák: hogy aludtál, lányom; egészséges vagy, nem fáj semmid? ... Az otthonvezetőnek jólesik a ragaszkodás, elégedetten mosolyog: — Nemcsak az ellátásukról igyekszünk gondoskodni, hanem arról is, hogy dolgos életük alkonyán a lehető legnagyobb nyugalomban töltsék napjaikat. Szakképzett gondozónők felügyelnek rájuk, és orvos is bejár hozzánk naponta. A gondozónők valamenynyien, még a legfiatalabb is, aki talán nem is érzi-érti igazán ezeknek az embereknek a sorsát, bizonyos értelemben még ő is a szülőt tiszteli lakóinkban. — Hogyan lehet bekerülni egy ilyen otthonba? — A lakóhely szerinti illetékes nemzeti bizottságnál kell jelentkezni, s ott mérlegelik: indokolt-e az elhelyezési kérelem. Általában három szempont dönt: anyagi nehézség, egészségi állapot, családi okok. Aki otthonra talál nálunk, annak biztonságát, ellátását az állam szavatolja. — Mi történik a behozott értékekkel? Ékszerek, betétkönyvek vagy éppen készpénz ? — Minden egyes lakónknak zsebpénze van. Ha az illetőnek nincs megfelelő nyugdíja vagy egyéb jövedelemforrása, úgy ezt az összeget mi folyósítjuk. Az otthon lakói egyébként minden tulajdonukkal bármikor szabadon rendelkezhetnek, hiszen teljes jogú állampolgárok. Hagyatékuk a törvényes örökösöké. — Hogyan telnek itt az öregek napjai? — Pihenéssel és kötögetéssel, beszélgetéssel és olvasgatással. Van aki televíziót néz, van aki sétálni jár, de van olyan is, aki naphosszat az ablaknál áll és a hozzátartozóit várja. Mert egy szülő sosem adja föl a reményt, hogy a gyermeke, akiért annyi áldozatot vállalt, visszaédesedik hozzá. A halála pillanatáig bizakodik ... §51 Nézem az otthon szobáinak példás rendjét, figyelem a postás érkeztét figyelő öregek barázdált, cserzett arcát. Aki levelet kap, annak fölcsillan a szeme; aki hiába várta, ma is hiába várta a postást, annak elborul a tekintete. Mintha azt tükrözné az arca, hogy életének nincs folytatása, hiszen sem a gyerek, sem az unoka nem viszonozza az idős korba jutott, elfáradt szülő szeretetét, gondoskodását. Hát érdemes igy élni? Nem, nem nekik, magamnak teszem föl a kérdést, és Tolsztoj szavai jutnak eszembe. Azt hiszem, ö irta valahol: „Az embereket a nekik tett jóért szeretjük." Valóban szeretjük? Az öregeket is?!