A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-14 / 7. szám

1f\ A közönségnél ugyebár többnyire £m « ugyanazok a tárgyak találhatók: retikül, púderdoboz, zsebtükör, fésű, kulcs, notesz, pénztárca, százkoronás, mondjuk, ötvenféle tárgy, és ehhez természetesen ötven kérdés szükséges. Ezenkívül vannak még kérdések a tárgyak színének, alakjának és számának meghatározására, egyszóval nem lehet valakiből csak úgy ukmukfukk képzett látnók, ahhoz kitűnő emlékezőtehetség, gyakoriat és gyors észjárás kell. A gondolatolvasást persze nem az én boldogult anyámnak találták fel. Apám fáradhatatlanul gyakorolt vele, de sehogy sem állt össze a produkció. Úgy látszik, a jóisten már eleve úgy rendelte el, hogy aki kötélen táncol, az nem lehet látnók. Mondta is szegény anyám apámnak: „Hanzi, megcsinálok neked mindent, amit csak akarsz, leszek lebegő Onyx, csodapók. Csipkerózsika, fókatestű nimfa, kettéfűrészelt asszony, eltűnt bajadér, ha akarod, a hátamra veszlek és átviszlek a kötélen a főtér fölött, de látnók nem leszek soha. Ha megkérded, mit tartasz a kezedben, én úgyis csak azt felelem: Hát mutasd meg, mi az" Hanem apám nem tágított, tórik-szakad, látnokot akart anyámból faragni, egyre csak spekulált, törte a fejét, hogyan intézhetné el úgy a dolgot, hogy anyám gondolkodás nélkül is űzhesse a látnokmesterséget. Aztán egy ír bűvésszel rájöttek a megoldásra, és korszakalkotó szám lett belőle. Anyám gyönyörű hosszú, dúsan redőzött fekete ruhában bejött a színpadra, apám leültette egy heverőre, és lement a közönség közé. Borítékba tett cédulákat osztott szét a nézők között, a cédulákra mindenki ráírta, ami épp 'eszébe jutott, aztán a cédulát saját kezűleg visszatette a borítékba, és a borítékot leragasztotta. Apám a borítékokat összeszedte és belerakta egy fekete zsákba. Mikor az összes borítékot begyűjtötte, a teli zsákot mindenki szeme láttára anyám ölébe helyezte, elmagyarázta a közönségnek, miről van szó, és megkérte Miss Sylviát, vagyis anyámat hogy kezdje el a gondolatolvasást. Anyám behunyta a szemét, hátravetette a fejét, és mondott egy furcsa mondatot, mint például: „Üdvözlöm százszor azt a dolgot, amiből Prágában oly sok volt", vagy „Hé, Maly úr, hová fut úgy, itt a Barnum-Balley Cirkusz", vagy: „Egész életemben csak egyszer szerettem" ..., aztán benyúlt a zsákba, kihúzott belőle egy borítékot, és átnyújtotta apámnak. Apám továbbadta a közönségnek, a nézők felbontották, megvizsgálták, és csakugyan az a bölcsesség volt a cédulára írva, amelyet anyám látnoki szeme felolvasott. Jelentkezhetett az, aki a bölcsességet leírta — már ha nem restellte túlságosan. Anyám szépen sorjában minden borítékot kiemelt a zsákból, és a publikum valósággal epatírozva volt. Hát ez valóban káprázatos trükk volt, de meg kell hagyni, rendkívül komplikált is. Anyám tudniillik egy süllyesztő fölött ült, és bő szoknyájával eltakarta. A szoknyán elöl az ölében nyílás volt, és nyitható volt a zsák alja is. Anyám alatt a süllyesztőben ott állt apám famulusa, és alulról egyenként kihúzta a zsákból a borítékokat, aztán ismét egyenként visszaadogatta. Közben azonban a színpad alatt átadta őket apám titkárának, az pedig egy erős lámpával átvilágított minden borítékot, és valamennyi cédula szövegét egyenként beleolvasta egy távbeszélö-szerkezetbe, vagyis egy csőbe, amely kagylóban végződött. A cső ki volt vezetve a színpadra a heverő átfúrt lábán és a támláján át, egészen föl a díványpárnába, anyám füléig. Amint anyám meghallotta a titkár hangját, megszállta a látnoki képesség, és hajszálpontosan elmondta a zsákból előhúzott leragasztott boríték titkát. Óriási vívmány volt ez, kérem, teljesen új dolog a bűvészetben, csak túlságosan komplikált, nem lehetett mindenütt praktizálni. Csupán azért beszéltem róla, hogy mint szakember bebizonyítsam a nőnek lehet varázsereje, ám a varázslatot mindig is a férfinak kell számára kigondolnia. Tudják, ufaim, a gyengébb nem minden ereje a reklámban van, gondolják csak végig, menynyi mindent írtak már össze róla, főként versben. Az már egyszer fixumfix faktum, hogy a forsz a férfiakban van, és ha nem volnának férfiak, minden női varázserő és bűbáj hiábavaló volna. Itt vannak például a görlök, azokról fantáziálnak a legtöbbet. Én, kérem, róluk is connaisseurként beszélhetek, mivelhogy egy ilyen kis görlt volt szerencsém feleségül venni. Nem mondom, az első görlök a Williamson meg a Barrison lányok, vagy hogy hívták őket, le a kalappal előttük, bennük már pezsgett az élet, válogatott szépségek voltak, és produkáltak valami újat. Mert ugyebár nem kis dolog megváltoztatni á világ ízlését, és a testes szépségek helyett megteremteni a karcsúság divatját. Nagyobb teljesítmény volt ez, mintha az Üdvhadsereget mohamedán hitre térítették volna. Hanem a követőik, akiket Angliában és az Egyesült Államokban futószalagon gyártót-EDUARD BASS tak, minden szezonra fix und fertig huszonnégy görlt, valamennyi sorozat komplett a speciális gardedámmal együtt, egységes áron ennyi és ennyi dollárért — nem. ez már nem volt igazi first class matéria. A külső megmunkálás az igen, az príma minőség, el kell ismernem. A feleségem még most, évek múltán is káprázatos exteriőr, mikor testhez simuló trikóban asszisztál nekem a színpadon, a publikum szájtátva bámulja, hogy akár nyílt színen összecserélhetném a galambot a nyúllal, és az emberek elhinnék, hogy a nyúl repült be a kulisszák közé. Csakhogy a bűvésznek más kívánalmai is vannak az asszisztensnőjével szemben, és ezen a ponton, be kell vallanom, kérem, hogy a tulajdon feleségem is teljes kudarcot vallott, ami szörnyű skandalummal végződött. Már a fejtegetésem elején elmondtam önöknek, hogy a bűvészkedésben nincs semmi varázslat, s az illúzió valóban csak illúzió. A mi művészetünk alapja az ügyesség és a technika, nincs benne semmi természetfölötti. Épp ezért nevezik milles artifexnek, szemben mindenféle szemfényvesztőkkel és szélhámosokkal, akik titokzatos okkult erőkkel dolgoznak, mágnességgel, hipnózissal, szuggesztióval és más földöntúli svindlivel. Elnézésüket kérem, hogy ilyen drasztikusan fejeztem ki magam, de nem tehetek róla, ezek a kóklerek rengeteget ártanak a magas rendű bűvészetnek, és a tisztes illuzionistamesterségnek. Mert hogy jövök én hozzá, én, akinek minden tekintetben szabályszerű iparengedélyem van. óriási adót fizetek, tizennyolc embert tartok el, és minden vagyonomat jármüvekbe, sátrakba és felszerelésbe invesztáltam, hogy jövök én hozzá, hogy holmi sehonnai jöttment velem egy műsor,ban a puszta két kezével produkálja magát csupán azzal, hogy lyukat beszél az emberek hasába, és nagyképűen titokzatoskodik? Értsék meg, uraim, nem azt mondom, hogy ezek a szélhámosok semmire sem képesek. Akadnak emberek, akik nem bírnak ellenállni igéző tekintetüknek, de mi ebben a művészet? Ha valakinek igéző erő van a szemében, az csupán a természet szeszélye, s nem tekinthető művészi képességnek. Ha művészet volna mindaz, amivel az ember születik, akkor a sziámi ikreket Michelangelóként kellene tisztelnünk, és esetleg egy kétfejű borjú lehetne az artistapáholy elnöke. Jó kolléga vagyok, uraim, minden hónapban pontosan befizetem a szervezeti tagdíjat, és mindig vigyázok a cég becsületére, épp ezért bátran állithatom, hogy csak az a művész, aki olyasmit alkot, ami magától nem születhet meg, ami csak nagy erőfeszítés és rendkívüli kitartás érán jön létre. Mindezt el kellett mondanom ahhoz, hogy megértsék, milyen kellemetlen meglepetésben volt részem, mikor egyszer Bécsbe szerződtem Ronacher varietéjébe, és megtudtam, hogy a műsorban egy hipnotizőr is fellép. Szidi-er-Rahmának hívták, és azt híresztelte magáról, hogy a mágia tudományának a professzora a kairói egyetemen. Nem tudom, milyen volt az az egyetem, de feltenném az idomított kakasomat egy csirke ellenében, hogy alighanem egy nagy állami épület lehetett, amelyben minden professzornak külön kabinetje volt, és valamennyi tanár úr karperecet viselt. Sohasem találkoztam pimaszabb és dörzsöltebb fickóval, mint ez a Rahma. Magas, sovány férfi volt, arca pergamenszínű, kiugró állán kunkorodó szakáll, szeme zavaros, és vakítóan fehér fogsora akár egy fenevadé — valóságos frakkba bújt Belzebub. Az asszisztensnője s egyben mé'diuma egy sápadt, áttetsző fehér bőrű lány, aki Rahma egyetlen átható pillantásától is azonnal transzba esett. Jóravaló teremtés volt, csendes, tisztelettudó és készséges, a feleségem nagyon megszerette. A plakátokon Fathmé hercegnőként szerepelt, de valójában Emilie Füssli volt a neve, és Svájcból származott. Délelőttönként bejárt az öltözőnkbe, és segített a feleségemnek a színpadi öltözékeinket és varrott kellékeinket javítgatni. így ismertük meg a történetét. Vasúti pályaőr volt az apja. és nyolcan voltak testvérek — ezeknek a vasutasoknak sincs jobb dolguk, mint hogy gyereket nemzzenek! —, gyermekkora óta vérszegénységben szenvedett, az iskolában sokat fájt a feje, szolgálni gyenge lett volna, így hát beadták a városba varrólánynak. A varrónő, akinél tanult, férfiaknak is adott ki szobát, legszívesebben kereskedelmi utazóknak és varietében fellépő artistáknak. Egyszer tizennégy napra beköltözött hozzájuk ez a Rahma. A második vagy a harmadik napon véletlenül benézett a varrólányok szobájába, és ahogy vad szemével Emiliére nézett, a lány rosszul lett, forogni kezdett vele a szoba, és lefordult a székről. Mindaddig nem tért magához, míg meg nem hallotta Rahma parancsát: „Emilie, ébredj föl!" Akkor kinyitotta a szemét, és Rahmát pillantotta meg maga felett, aki fogta a kezét, és merően nézett a szemébe. Rahma aztán elment a lakásadónöjéhez. hosszasan egyezkedett vele. A varrónő irt a lány apjának, s az öreg Füssli eljött. Rahma félrevonult vele, és mikor visszajöttek, az apja azt mondta Emiliének, gondolja meg, nem akarná-e ezzel az úrral járni a világot, és a médiuma lenni. A lány félt ettől, de az apja a lelkére beszélt, hogy ö már megegyezett Rahma úrral, Emiliének jó sora lesz mellette, sok érdekes idegen országot megismer, és a szüleinek is segítene, mert Rahma úr megígérte, hogy havonta szép összeget küld nekik. Emilie sirva fakadt, de apja unszolására végül is beleegyezett, és ettől a naptól fogva mintha eladták volna az ördögnek. Rahma különleges fátyolruhát varratott neki, és megparancsolta, hogy a haját középen elválasztva sima laza kontyba fésülje, fülébe nehéz aranykarikákat aggatott, és még mindenféle egyebet vásárolt számára. De arról, mi történik vele esténként, Emilie mit sem tudott. Rahma kézen fogva kivezette a színpadra, abban a pillanatban elvesztette az eszméletét, és csak a kulisszák mögött tért ismét magához. Mélységesen fölháborított Emilie története, mert rettenetesnek találtam, hogy valaki így kihasználja más gyengeségét és elesett-