A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-14 / 7. szám

ségét. Emilie maga már nem panaszkodott, megszokta új életmódját, beletörődve utazott Rahmával városról városra, és boldog volt, ha valahol egy jószívű asszonyra talált, akivel elbeszélgethetett. Ilyenkor nem érezte magát annyira elhagyatottnak a messze idegenben. A feleségem nagyon megszánta, mert eszébe jutott, hogy neki is milyen keserves volt, mikor annak idején otthonától elszakadva görlként járta a világot. Csakhogy ők huszonnégyen voltak, nem egyes-egyedül, mint Emilie. Megkínálta hát a szerencsétlen lányt egy csésze teával, és mindennap beszélgettek egészen az előadás kezdetéig. Amennyire megkedveltük ezt a lányt, anynyira ellenszenves volt a munkaadója. Mindjárt az első napon, amikor beszállítottuk a díszletek mögé bűvészkellékeimet és különféle segédeszközeimet, ott állt Rahma is, megvető, fölényes mosollyal figyelte az előkészületeinket. és a szállítómunkásoknak kijelentette, hogy brutto tiz mázsa svindlit hordtak be. Méltóztassanak csak elképzelni, nekem a becsületes, tisztességes bűvésznek azt merészeli mondani egy ilyen szélhámos, aki egy lány gyengeségét használja ki, hogy brutto tiz mázsa svindli! Persze én sem tettem lakatot a számra, én is elmondtam a szállítóknak, mi a véleményem az egyiptomi csavargókról, és így már az első este életrehalálra meggyülöltük egymást. Engem személy szerint Rahma teljesen hidegen hagyott. Számomra az ő produkciója nem létezett. Elvégre nem lett volna méltó a rangomhoz, hogy egy ilyen csepűrágó idegeket borzoló komédiázást komolyan vegyem, hiszen nyilvánvalóan csak igazgatói tévedés folytán keveredhetett rangos művészek közé. Egyedül Emilie érdekelt. Egy ilyen magatehetetlen, gyenge teremtés ennek a hipnotizáló szörnyetegnek a karmai közt! Gyakran beszéltünk erről a feleségemmel, és én egyre törtem a fejem, nem lehetne-e valamiképpen megszabadítani Emiliét Rahmától. Hogy szembeszegüljön vele, állja a tekintetét, és ne kövesse vakon a parancsait. Fenomenális volna így tönkretenni ennek a csalónak a produkcióját, és leleplezni az egész,humbugot. Esténként előadás után a színház orvosával szoktam üldögélni. Tapasztalt öregúr volt, szeretett bennünket, artistákat, kedvelte az életmódunkat is. Szívesen hallgatta bűvészpályafutásom érdekes történeteit, és lassan sikerült megnyernem a rokonszenvét. Mikor már teljesen a bizalmába fogadott, megkérdeztem tőle, nem ismer-e olyan medicamentumot, amely bizonyos ideig, mondjuk három óra hosszat izgalomban tartja az embert. Nevetve kérdezte, vajon szellemi kimerültséget érzek-e. „Én nem — válaszoltam neki —, hanem a feleségem. Fáradékony, vannak napok, amikor teljes kimerültség vesz rajta erőt, és este kis híján elalszik." Mire ö azt felelte, hogy vannak ilyen készítmények, de ezeket nem szabad túl gyakran szedni, mert károsan hatnak az idegekre. Biztosítottam, hogy csak rendkívüli esetekben adnám be a feleségemnek, és a doktor megírta a receptet. Másnap beleszórtam a port Emilie teájába. Határozottan az ö érdekében tettem ezt. Este aztán Rahme bőszen rohangált fel-alá. fehér foltok ütköztek ki az arcán, s a szeme villámokat szórt. Megálltam nem messze tőle, és megkérdeztem a kuliszszahordókat, mi történt. Azt válaszolták, hogy Fathméval valahogy nem ment a dolog, nem akart álomba merülni, minduntalan felébredt, és helytelenül válaszolt a kérdésekre. Megvontam a vállam. „No lám, végül mégiscsak kiderül, mi a svindli és mi nem "az." (folytatjuk) Kerek születésnapján — olvasóink nevében is — szeretettel köszöntjük L. Gály Olga csehszlovákiai magyar költőt. L.GÁLY OLGA új verseiből: Zenit és zuhanás Ki tudja — hány lépés egy emberélet? Ki emlékezhet vissza az erőkre, melyek az első lépésre ösztökéltek ? Vagy ott kezdődik még — az embriónál, aki az anyaölben helyben menetei, mint kiskatonák a gyakorlótéren, s azóta egyre jár a iába, hegyről le és hegyre fel. Lehet — űrből jött meteorok vagyunk: ujjongó gyorsulás. Zenit és zuhanás, milliárdnyi apró kővé hullott csillag, földi vonzásba szédült mozdulás. Lehet, egy magányos csodarabbi a kövekből milliárd gélemet talált ki, lelket könyörgött beléjük istenétől, tudjanak szeretni, gyűlölni, fájni. Ki tudja — hány lépés egy emberélet ? Ki ismeri a rejtelmes erőket, melyek az utolsó lépésig ösztökéltek ? Lelkem fonográfja A tiszta ember csontig fájó sorsát rákarcoltam lelkem fonográfjára — dalaimmal kiáltson az égre. Rájöttem: beton bástyákat álcáz csalfa kékje. Szomorú vagyok, mert szeretni tudtam és akartam. Hiába repül át szavam a tereken, a mennyek kapuiról s az angyalok viasszal tömött füleiről véznán visszapattan. Hazaálmodtalak Kulcsod csörrent a zárban, s mint mindig, halkan osontál szobám felé — nem ütve zajt, akár gyanakvó szerető, ki sejti, hogy ujjaim az írógép billentyűit becézik. Szájad széle lebiggyedt: Lám, ilyen vagy ? Nem rám gondolsz — lelked prédára adod a démonoknak. Ám biggyedt szád mögött ott látom szíved rejtett örömét, hogy újra így együtt vagyunk, egyek vagyunk ebben a soha el nem pihenő termő lüktetésben, amely hol elválaszt, hol összeköt, mint egybekapcsolt vérkörök. Hát jöttél? — szokásosan kérdem, s már nyújtom is feléd karom, de — ébredek, s te nem vagy már sehol. Hallom a régi hídon át tehervonat zörgő vashernyója araszol. Öt óra van. A le sem pihent Nap felkelt. A fák még gyorsan összesúgnak világgá induló utolsó leveleikkel. Látod, most te csaltál meg. Eső Ablakom üvegén esöcsepp-harkályok kopognak serényen, s hogy be nem engedik — elsírják magukat, raszteres, verlaine-i képeket pingálva a fehér keretbe szorult szürkeségen. Olyan ma a város, mint szitával fedett bugyborék/ó fazék. Sokab/akú beton kagylók fogságában, mint modern Jónások a cethal gyomrában, várjuk az ÍTÉLET pusztító özönét. Ha ablakot nyitnék, játékos delfinek úsznának be hozzám, merev ha/szemükben hozva meg a választ e fura csodára: fent forrnak a vizek, lezuhant az égbolt s egy szikrányi fényt sem foghat ma a költő borúból szőtt kedve tépett hálójába.