A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

IRODALMUNK Van-e költészetünk? — hangzott el nem is olyan régen a vitaindító kérdés ugyanennek a lapnak a hasábjain, s bár időközben bebizonyosodott, hogy lassú és fokozatos fejlődéstörténete folyamán irodalmunk létrehozott már értékes müveket, most mégis hasonlóképpen kell föltennünk a kérdést: Van-e irodalmi közvéleményünk? S e kérdés annál jogosabb, hogy irodalmunk „anatómiájáról" tudunk már sok mindent, olvasóinkról azonban — leszámítva az író-olvasó találkozókon szerzett szubjektív tapasztalatokat — annál kevesebbet. Irodalomszociológiánk tulajdonképpen nincsen, az olvasói ízléstípusok alakulását tájainkon tudtommal még nem vizsgálták, s a Kultúra- és Közvéleménykutató Intézet, a nemzetiségi kultúra föltérképezésének folyamatában, csupán a magyar népesség olvasottsági szintjét mérte fel. Statisztikájuk szerint nemzetiségünk olvasottsági szintje nem rosszabb, mint a szlovákiai vagy akár a magyarországi átlagi S noha ez mindenképpen örvendetes,, az már viszont elgondolkodtató, hogy e jó olvasottsági mutatón belül a szlovákiai magyar irodalom meglehetősen kis arányszámmal képviselteti magát, a felmérés során a megkérdezetteknek egyharmada pl. egyetlen szlovákiai magyar író nevét sem tudta felsorolni. Van-e tehát olvasóközönségünk? — teszszük fel ismét a kérdést. Hadd ne részletezzem, hogy a teljesen tagadó válasz dőreség volna; hadd jegyezzem meg viszont, hogy ez az olvasótábor sem számban, sem felkészültségben nem mondható a legideálisabbnak. Miért? Mert a könyvterjesztés és -prQÉS VIDÉKE paganda meglehetősen nehézkes; a helyi, járási és iskolai könyvtárak nem szentelnek kellő figyelmet a szlovákiai magyar írók műveinek; mert népességünk zöme falun él, alkalmi kapcsolatot tartva a magyar könyvet is árusító könyvesboltokkal, melyeknek száma 37; hogy a könyv népszerű forgalmazása (pályaudvari, utcai kioszkokban, karácsony előtti, könyvhónapi utcai „kirakodósvásár" formájában) tájainkon ismeretlen vagy esetleges; mert nincs szervezett, átgondolt országos könyvterjesztő akciónk, afféle csehszlovákiai magyar könyvhét; mert népességünk zöme munkás és paraszt, olvasási igénye kisebb, mint az értelmiségé, a tanulóifjúságé vagy egyetemi hallgatóké. Kérdés persze az is, miképpen oszlik meg az olvasási kedv a műszaki és a humán értelmiség között; melyik és milyen mértékben fogyasztója (ha fogyasztója) a csehszlovákiai magyar irodalomnak. S a már eddig is szerteágazó-bogazó problémaszövevényhez hozzátehetjük a talán legkomolyabb hiányosságot, azt tudniillik: az oktatásban három évtizeden át sem sikerült megoldani, hogy irodalmunk szerves részévé váljék a magyartanításnak. Márpedig az iskola alighanem a leghatásosabb formálója (lehetne) a majdani olvasóknak; rendszeres és folyamatos munkáját aligha pótolhatják alkalmi rendezvények, tájékoztató cikkek, a hiányzó irodalomtörténeti kézikönyvet ilyen-amolyan sikerrel ellensúlyozni akaró cikkek, összefoglaló tanulmányok. A félreértés elkerülése végett: nem kívánom én azt, hogy írásbeliségünket az egyetemes magyar irodalom vagy a világirodalom rovására tanítsák — a pedagógiai provincializmus nem lehet pillanatra sem célunk; azt is tudom, hogy az oktatást korunkban a (végtelen) tananyag és a (véges) óraszám feszültsége jellemzi, mégis, nem lehet nem föltenni a kérdést: megengedhetjük-e magunknak, hogy évről évre közösségi tudat és önismeret nélküli tanulók, és diákok ezreit bocsátjuk ki az életbe? Nemzetiségi embernek lenni ugyanis, a legegyszerűbben fogalmazva meg a kérdés lényegét, annyit jelent, mint egy adott kultúrához tartozni, mégpedig olyan kultúrához, amely sajátosságainkat, a közösség történelmi-társadalmi élményeit, a kollektív önazonosság megőrzésére irányuló akaratát fejezi ki. A csehszlovákiai magyar irodalom legjobb vonulata ma már szolid színvonalú művekben láttatja ezt a tudatot formáló élményanyagot; meg kellene tehát teremteni annak a lehetőségét, hogy ez az irodalom eljusson a legfogékonyabb olvasóréteghez, a diákokhoz is. Ha már radikális megoldásra, a tanterv zsúfoltsága miatt, nem is számíthatunk, annyit mindenképpen el lehetne — és kellene! — érni, hogy az alapiskolák felső tagozata s a gimnáziumok és szakközépiskolák számára készüljön egyegy jól összeállított szöveggyűjtemény. A semminél ez is jóval többet jelentene, s bizonyára akadna jó néhány olyan diák — hadd legyek derülátó —, aki szívesen forgatná ezt a kedvcsináló, irodalmunk dolgaiban eligazító kiadványt, melyhez hasonló különben mind a jugoszláviai, mind a romániai magyar irodalom vonatkozásában megjelent már. Addig is, míg a remélt változásokra sor kerül, becsülnünk kell minden irodalomnépszerüsítő kezdeményezést. Közéjük tartozik a CSEMADOK KB által meghirdetett és rendezett Harmadvirágzás vetélkedő is, amelyen több mint ötszáz versenyző vett részt. A helyi, járási és kerületi fordulók után az országos döntöre az idei Fábry-napokon került sor. Kilenc csapat mérte össze tudását; az első helyet a vizkeletiek (Ciemy Brod), a másodikat a párkánynánaiak (Stúrovo-Nána) szerezték meg (mindkét csapat a CSEMADOK helyi szervezetét képviselte); a harmadik hely a rozsnyói (Roznava) gimnazisták fiúcsapatának jutott. Valójában persze nem a győzelem, hanem a részvétel volt az igazán fontos ezen a vetélkedőn; végül is mindegyik csapat nyert, hiszen játékos, szórakoztató formában gyarapította ismereteit irodalmunkról, a hozzá kapcsolódó társmüvészetekröl, a népművelésről és az amatőr népművészeti mozgalomról, a hazai magyar társadalomtudományokról, egyszóval: szellemi életünk egészéről. A versenyzők faktografikus tudása egészen kiváló; irodalmunk élményszerű ismeretének dolgában azonban még javulniuk kell, az elemzés, a minősítés, az értékítélet, a tendenciák jellemzése még nem erős oldaluk. Érthető módon, hiszen három évtized mulasztásait a vetélkedő részvevői aligha pótolhatták egyik napról a másikra. A CSEMADOK KB vetélkedője jól szolgálta az irodalomnépszerűsítés ügyét, s ráirányította a figyelmet az olvasóközönség szervezésének, nevelésének megoldandó kérdéseire is. Úgy vélem, az ilyen szellemi versengésnek szép távlatai nyílnának előttünk, ha gyakrabban kerülne sor hasonló rendezvényekre. Irodalmunk is épülne, közönségünk is gazdagodna általa. ZALABAI ZSIGMOND TATÁRJÁRÁSKORI -EMLÉKEK Már több mint 700 év telt el azóta, hogy a tatárok végigdúltak a Torna patak völgyében. Mégis, Szádalmástól (Jablonov) Tornáig (Túrna nad Bodvou) napjainkig is fennmaradt számos emlék és rege a tatárjárás idejéről. Vannak helyi elnevezések, melyek a tatárjá rás és IV. Béla király idejéből származnak. De még több a rege, mely napjainkban is él az itteni nép szájhagyományaiban. Sőt Tompa Mihályt, a nagy költőt is megihlette e vidék gazdag mondavilága. Több mint száz évvel ezelőtt előszeretettel járta ezt a tájat és három mondáját fel is dolgozta Galamboskő, Lófö és Csengöbarlang című verseiben. Tornagörgön (Hrhov) a néphit azt tartja, hogy IV. Béla király a mohipusztai elvesztett csata után menekülve a görgői Oltárlyuk nevű sziklabarlangban pihent meg. A menekülés alatt igen megéhezett és ahogy Tompa Mihály íalamboskő című versében írja: A hű vitézek edzett kebtiben A szív majd megreped. .. Önéletén is venne mindenik Egy faiat kenyeret. . . Majd meglátnak egy galambsereget leszállni egy bércre: Egy pár vitéz eszméi... és hirtelen A szirt falára mász, Hol repedésben álló fészkein A szárnyas had tanyáz. narlang átkutatását, mivel az pókhálóval volt eszöve. Előző éjszaka ugyanis egy pók bezőtte a barlang nyílását. így menekült meg iéla király, ki hálából, amikor visszatért haajába, a pókot szent állatnak nyilváníttatta. A tatárjárás után is szeretett IV. Béla király i Torna völgyében tartózkodni. Tornagörgön .olt egy palotája, amolyan nyári rezidencia, zt a részt Görgőn ma is Palotának hívják. Itt illíttatta ki a nemesi armálisokat azoknak a saládoknak, amelyek öt és kíséretét bujdoásuk alatt élelemmel látták el. Tornagörgőn es Szádelőben egyes családoknak állítólag volt nemesi oklevelük. Utánajártam, és találtam is két családnál kutyabőrre írt nemesi levelet, de ezek nem IV. Béla idejéből származnak. Az egyik 1646-ból a másik 1653-ból való, mindkettőt III. Ferdinánd császár és király látta el sajátkezű aláírásával. A szomszéd Méhész (Vceláre) kisközség elnevezését onnan nyerte, hogy itt voltak IV. Béla király udvari szolgáinak a méhesei. Szádudvarnok (Dvorníky) neve szintén IV. Béla király idejéből származik, udvari szolgái laktak ott. A szájhagyomány a község határában levő Őrhegynek és a Tatárdűlőnek és ugyanebből az idöböl való az elnevezése. A Szádelői-völgybe menekülteket a tatárjárás idején az Irálló, vagyis Őrálló dombról figyelve őrizték. Valószínűleg csatározások is folytak a tatárokkal Torna és Szádelö környékén, mivel az eperjesi (Presov) erdészeti középiskola szertárában van egy koponya, ezzel a felirattal : „Tatár vezér koponyája. Találtatott Torna vidékén." Sok rege, monda fennmaradt a vidéken. Különösen Szádelőben, ahol a völgy majd minden nagyobb sziklájához fűződik valami rege. De ezek még a tatárjárás előtti időkből valók. id. STIBRÁNYI GUSZTÁV Örömkiáltás hangzik a tetőn... S melyet bőven /e/e, A két vitéz sisakja friss galamb-Tojással van tele. Ezt a szirtet ma is Galamboskőnek nevezik. Tornagörgöről tovább menekülve a Szádelöi-völgy egyik barlangjában talált menedéket a király, amelyet máig is Királybarlangnak neveznek. De ebben 4—5 embernél több nemigen tartózkodhatott. Van azonban a Szádelöi-völgy nyílása előtt egy óriási barlang, az Ernye, amely olyan nagy, hogy benne egy század katonaság is elrejtőzhetett. Mohipusztától Szádelőig a vad száguldásban a A gorgoi O/tar/yuk barlang bejárata király lova kétszer is már-már összerogyott a kimerültségtől, mire Ivánkafia András és Ernye vitéz a maga lovát adta oda a királynak. Valószínűnek látszik, hogy a király kíséretének tagjai ebben az óriási barlangban rejtőztek el, amely az Ernye nevet is az említett vitéztől kaphatta. A tatárok a király üldözése közben eljutottak egészen a Sádelői-völgybe, ahol az itteni számos barlangban talált menedéket a környék lakossága. A tatárok magyar foglyaikkal bekiáltatták a völgybe: — „Emberek gyertek elő, elment már a kutyafejű tatár." A királybarlanghoz érve a tatárok be akartak menni, de a parancsnokuk fölöslegesnek tartotta a 14