A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-07 / 6. szám

A világ egyik legnagyobb lepkegyűjteménye az NDK-beli Günter Rinnhofer tulajdonában van. Több mint kétmillió lepkét tartalmaz. Bájos, egyszerű üde jelenség; nem szereti a sablonokat. Beszélgetni is csak kötetlenül lehet vele. Előbb még A konyháról társalogtunk, most a francia mustár pikáns ízével áll elö, majd Valló Pétert hozza szóba, mert nyáron ismét vele dolgozik, aztán minden átmenet nélkül az ajándékozásnál kötünk ki. — Szüntelen vásárlási lázban égek, néha még akkor is, ha üres a pénztárcám. Időzítés nélkül, ötletszerűen szeretek ajándékozni. Meglátok valamit, megtetszik és máris megveszem. Apám sem híve a szervezett ajándékozásnak. Tudja rég, hogy a madárlátta apróságokat kedvelem a leginkább. Lehet az tökmag, csoki, nekem tényleg mindegy. — Most. hogy Szirtes Ádámról esett szó. eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt. amikor még a Madách Színházban gyakornokoskodott, dühös hallgatással válaszolt arra a kérdésemre, hogy nehéz-e ezzel a névvel pályát kezdeni. — Hát persze, hogy nehéz. Egyszerűen nyomasztó érzés Szirtesnek lenni. Főleg olyankor, amikor apám sikereit emlegetik. Épp a közeli napokban láttam A 39-es dandárt, amelyben ő is játszott. Döbbenten álltam fel a film végén, és csak az járt az eszemben, hogy ez a pasi zseniális és nem is tud róla. — Sarkadi Imre Szeptemberében nemcsak csodálója, hanem partnere is lehetett. — Felejthetetlen órákat éltem át a forgatás idején, mert végtelenül nyugodtan dolgoztunk. Nem éreztük, hogy alakíta nunk kell; áttételek nélkül adhattuk magunkat, s erre ritkán adódik alkalom. — A Jövedelmező állás Polinája milyen érzéseket kavart a lelkében? — Sokat gondolkoztam, hová is tegyem ezt a nőt? Elítéljem vagy megsajnáljam? Nem tudok egyértelmű választ adni. Abban igazat adok neki, hogy rongyokban járni képtelenség. Kell a jólét, persze, hogy kell. Csak ne mások testén taposva érjük el. Polina ugyanis csak a saját érdekeit tartja fontosnak. Annyira önző, hogy már a feleiősségérzete sem izgatja. Bár az is lehet, hogy ha nem egy olyan jószemű, tárgyilagos ember rendezi a darabot, mint Ascher Tamás, más Polina lettem volna. — Ezek szerint a Kulcskeresők Katinkája is más lenne, ha nem Major Tamás instruálta volna? — Nem hiszem. Én már akkor tudtam, hogy ebben a szerepben nem leszek jó, amikor elolvastam a könyvet. Mert az ilyen hebrencs, fiús csitrikből, akik maguk sem tudják, mit akarnak, éppen eleget eljátszottam már. És éreztem is, hogy Katinkával minden gondolatom ellenkezik. Major is csak azt hajtogatta, hogy „nem jó, ez így nem jó", s én ettől egyre görcsösebb állapotba kerültem. Az úrhatnám polgár Lucilleje hozta vissza az önbizalmam, és azóta annyira belelendültem a játékba, hogy Major is felfigyelt rám. „Sokat fejlődött, Ágika" — mondta egy előadás után, pedig nem igy van. Az történt csupán, hogy felszabadultabb lettem és veszítettem a Nemzeti Színház felé irányuló megilletődöttségemböl. G. SZABÓ LÁSZLÓ (Máté Magda felvétele) Kedvelem Dobsina környékét, különösen a városka felett levő vízduzzasztó tájékát. Régi, évtizedes emlékeket idézek fel magamban. ha erre járok. Itt horgásztam életemben először pisztrángra — csónakból. Aztán forró nyárban úsztam a vízduzzasztó jéghideg vizében — akkor még alig hét-nyolc éves öcsémre ügyelve — elmerevedett, görcsösödő izmokkal, azzal a döbbenettel, hogy soha nem érem el a partot.. . Azóta Kassán élek, s leesik az első hó, a hétvégeken — alig másfél órányi az út — ide járunk sízni; „csuszkorálni", ahogy a lányom mondja. Nos, az elmúlt év vége, s a most folyónak az eleje féltucatnyi szabad napot adott. S mivel esett hó elegendő, reggelenként útra keltünk „csuszkorálni." Sokan voltak, itthoniak, s külföldiek is, akik ugyanezt tették, hisz^en az itteni hóviszonyok voltak a legkedvezőbbek a sízésre. Igy a három felvonó előtt hosszú sorokban állt a tarkaruhás, többnyelvű nép. Mivel Éva lányom az igényesebb lesiklópályákra még túl kicsi, a Dedinkynél levő felvonóhoz mentünk, s álltunk a sor végére, amely lehetett vagy száz méter hosszú. De — gondoltuk, mint eddig mindig — a felvonó működésével arányosan apad majd a sor, s mi is közelebb kerülünk magához a felvonóhoz. De a „sor" csak nem akart mozdulni. Hogy miért, arra a magyarázat egyszerű. Az történt ugyanis, hogy ha egy-egy nagyobb társaság valamely tagja mondjuk a sor közepén állt, a csoport többi tagja jogot formált arra, hogy — leérvén a lejtön — mögéje álljanak, mondván, hogy az az egy szem ember mindannyiuk számára „tartotta a helyet." Aztán voltak „magányos harcosok" is, akik hatalmas lendülettel suhantak lefelé a pályán, s hosszú sor ide, hosszú sor oda, beálltak a legelejére. Az egyil< javakorabeli hölgy mögé — egy nagyobb kirándulócsoport vezetője lehetett — vagy tíz ifjú fiatalember és hajadon sorakozott be. A mellettem álló idősebb férfi ezt már nem állhatta meg szó nélkül. — Asszonyom — kérdezte — ön ennek a csoportnak a vezetője? — Én — válaszolta önérzetesen a hölgy. — Nem találja túlzásnak, ami történik? — Miért tartanám annak? Mások is ezt teszik. Ezzel az ügyet — úgy tűnt — a maga számára le is zárta. Mert abban valóban igaza volt, hogy mások is ezt teszik. Sőt! Tapasztaltam, hogy egy-egy élelmesebb nagymama, aki ugyan már — vagy még? — nem sízik, szintén beáll a sorba „helyet tartani" az egész síző családnak. Szatyrában, termoszban, a jó meleg teát is magával cipeli, s ahogy a virágocskái leviharzanak a hegyoldalon, s betolakodnak a „fenntartott helyre" nyugodtan megteáztatja valahányat. Megható volna ez a gondoskodás, ha más körülmények között látná az ember. De így? ... Említettem már, hogy elég gyakran járunk ide sízni, de ilyesmivel még nem találkoztam. Hiába volt a kitűnő hó, hiába volt felettünk ragyogó az égbolt, ez a szokatlan embertelenség, szemtelenség, vak korlátoltság és egoizmus sokunk örömét-élményét rontotta el. S ami az egészben a legvigasztalanabb: ellene szinte semmit se lehet tenni. Se csendes, se hangos szóval. Ha valaki megszólalt, lehurrogták, kiröhögték, mint valami ügyefogyott gügyét, szerencsétlen félnótást, vagy — ezt is iáttam-hallottam — visszaszóltak, hogy fogja be a száját, amíg befoghatja. Néztem és hallgattam és elviseltem két teljes napig mindezt. A harmadik napon azonban már a domb másik oldalára mentünk, a Bieiá Voda-i felvonóhoz. E két nevezett felvonó tulajdonképpen egyazon domb két ellentétes lejtőjén üzemel. Mégis mintha egy másik világba csöppentünk volna. Itt nem volt bratyizás. tolakodás, veszekedés „beállás", mert nem is lehetett. Ennél a felvonónál ugyanis van egy jó hosszú korlát, amely közé csak párosával lehet beállni, olyan rendben, ahogy a sízők a dombról leérkeznek. Idegesség, vita nélkül síztünk egész nap, s jókedvűen. Lám, gondoltam magamban, olykor kellenek még a korlátok, amelyek között megőrizhetjük magunkat — embereknek. Aztán — később — azon töprengtem el, hogy nem iehetne-é mindezt elérni korlátok nélkül is?! Hiszen kéne, hogy legyen bennünk valami benső vezérlő elv: — türelem, önfegyelem, emberség — ami mégis csak többet kellene hogy jelentsen holmi fakorlátnál... GÁL SÁNDOR A képen látható két szélmalom, annak ellenére, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, elég messzire esnek egymástól. Az egyik a hodoníni járásban, Kuzelov községben található, a bmói Műszaki Múzeum munkatársai rekonstruálták. A másik a finn Turku város tulajdona.