A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-31 / 5. szám

^^ ^^ A gyógyítás és a műveltség viszonyáról és összefüggé-S S seiről már sok alkalommal írtam és szóltam, és a törekvésem mindig az volt, hogy bizonyítsam a következő tételt: a művelt orvos jobban és eredményesebben gyógyít, mint a műveletlen." — Ezzel a mondattal kezdi egyik tanulmányát Magyar Imre orvosprofesszor, a cukorbetegség neves kutatója, akit a szűkebb szakmai körökön túl elsősorban regényíróként és vitákat kavaró esszék, szociográfiai tanulmányok szerzőjeként ismernek, majd így folytatja: — „Ma, amikor az általános műveltség fogalma állandó vita tárgya, a klasszikus műveltségről mint a polgári világ ma már elavult kategóriájáról beszélnek, és a természettudományos műveltség kialakulásában is egyre inkább háttérbe szorítják az adatok ismeretét, az ifjúság nevelésében pedig szinte jelszóvá vált annak hangoztatása. hogy az ismeretek terjedésével az emberi agy túlterhelésétől kell félni, és ezért az ismereteket a legszükségesebbekre és a leginkább használhatókra kell redukálni, nem nagyon hálás téma a gyógyításról mint a műveltség függvényéről beszélni. A műveltség régebbi köre, egy bizonyos polihisztorság igénye elhalványult, a polihisztor nem tiszteletre méltó, hanem inkább bizonyos mértékig komikus figurává vált, gyanús alakká, akinek sokféle ismerete és sokirányú műveltsége azt a gyanút kelti, hogy szűkebb szakmájában bizonyára nem kielégítően jártas, mert hiszen annyi mindennel foglalkozik, hogy nem juthat ideje a szakma alapos ismeretére" — ugyanakkor viszont — „a szakbarbár — e kifejezést nemrég még megbélyegző értelemmel használták — ma ideállá vált. Az a szakorvos, aki ideje nek túlnyomó részét szűk szakmájának minél alaposabb megismerésére fordítja, mélységes mélyre beleolvassa magát területébe, mintegy igen mély, de szűk alagutat készít ahelyett, hogy kevésbé mélyre jutna, de szélesebb, nagyobb területen: a főleg tudományos munkát végző orvos típusa; az ilyen orvost valamely szakágazat, pl. haematológia vagy pulmonológia területén konzíliumba lehet hívni, de a szervhez, a szervrendszerhez ért és nem a beteghez." Magyar Imre érthető módon elsősorban a saját céhén belül megfigyelt jelenségek alapján von le következtetéseket, megállapításai azonban — tiszta lelkiismerettel állítom — érvényesek a szellemi élet minden területére, általánosíthatók bármilyen intellektuális tevékenységre. A polihisztorok ideje — úgy látszik — végérvényesen lejárt, legalábbis korunk nem kedvez nekik különösebben. Hajdanában egy valamirevaló tudósember egyszerre több tudományban is otthonosan mozgott és sokrétű kutatásai közepette még zenehallgatásra, szépirodalmi művek olvasására is futotta idejéből. A dologban az a legérdekesebb, hogy ő még csak nem is gyanította polihisztorságát. magától értetődőnek tartotta, mint ahogy sok egyebet is, amiről manapság gőgös megvetéssel, de a jobbik esetben is enybe gúnnyal illik beszélni. A specializáció az idő tájt teljesen ismeretlen fogalom volt, ezért nem is csodálkozott senki sem azon, ha egy tudományos munka a teljesség igényével íródott, ez ugyanis kötelező volt, s aligha véletlen, hogy a mindenfajta ismeretek legalaposabb összefoglalásának szánt Enciklopédiát első ízben zseniális polihisztorok állították össze a XVIII. századi Párizsban. A XVII. és XVIII. század egyébként is a polihisztorok tündöklésének a kora volt. 1 A Elegendő néhány név említése — mondjuk Newtoné, Huygensé, Leibnizé, Diderot», D'Alemberté, Rousseaué, Cavendishé stb. —, hogy megbizonyosodjunk erről. A XIX. század már nem az ő idejük, jóllehet több is akad még belőlük, a XX. századra viszont mutatóba is alig marad valaki, hamarjában csupán Albert Schweitzer neve jut az eszembe. A polihisztorok „kihalásának" folyamata végeredményben törvényszerű következménye az egyes tudományágak terebélyesedésének és meg nem akadályozható önállósodásának. Ráadásul a tudományos kutatás ma már nem holmi kiváltságosok kedvtelése (még ha elismerjük is, hogy e kiváltságosok minden korban az emberiség kultúráját gyarapították), hanem létszükséglet, s ilyeténképpen nagy összegeket kívánó beruházás, ezért egyáltalán nem közönbős, mennyi időbe telik egy-egy hasznosítható tudományos eredmény megszületése. A legtöbb kutató ma már nem önállóan dolgozik, hanem egy ún. team (kutató csoport) tagjaként, s ráadásul még a témáját sem maga választja meg. mivel az rendszerint eleve adott, így arra kényszerül, hogy megtalálja a kompromisszumot ambíciói és függő helyzete között. Ez a kompromisszum pedig az egyre fokozódó specializálódás, a mind szűkebb szakterületek mind mélyrehatóbb tanulmárepel a tantervben. Még szerencse, hogy e tárgyban viszonylag szép számban jelennek meg ismeretterjesztő, olvasmányos munkák, amelyek a legújabb eredményekről is beszámolnak, mindez azonban aligha pótolhatja azt a tudást, amit csakis az iskola nyújthat. Magyar Imre szerint sok pedagógus magáévá tette azt a sajnálatos véleményt, hogy nem szabad a diákokat adatokkal túlterhelni, elég nekik annyit tudniuk: ezt vagy azt az információt ebben vagy abban a könyvben találhatják meg. Mások a klasszikus műveltség „ballasztjaitól" szabaditanának meg bennünket. mondván: mi szükségünk nekünk a görög vagy a római mitológiára, a latinra stb., amikor a körülöttünk élő népek nyelvét és kultúráját sem ismerjük. Annyi kétségtelenül igaz ebben az érvelésben, hogy nem sokat tudunk a szomszéd népekről, viszont a klasszikus műveltség kiiktatása egyenesen katasztrofális következményekkel járna, hiszen így még egy több százezres példányszámú — tehát gyakorlatilag mindenkihez szóló — napilap cikkeit sem tudnánk probléma nélkül elolvasni. Kétségtelenül van valami ellentmondás abban, hogy korunk embere, aki módfelett büszkén és következetesen az atomkorszak gyermekének nevezi magát, tudományos forradalmat emleget léptennyomon — vajmi keveset tud valójában az nál, de azzal is tisztában van, hogy a hagyományos értelemben vett polihisztorságnak végképp befellegzett. Leonardo da Vinciket, Newtonokat és hozzájuk hasonlóan sokoldalú lángelméket aligha szül a jövő. De a polihisztorsággai, mint egyfajta műveltségeszménnyel lehetne valamit kezdeni. Véleményem szerint a mai iskolák jóval többet is tehetnének e műveltségeszmény széleskörű elterjesztéséért. A legtöbb ember számára a kultúra nem a természet- és társadalomtudósok. feltalálók, mérnökök, művészek, tehát végeredményben egy nép — vagy még általánosabban: az emberiség — kollektív szellemi erőfeszítésének az eredményét jelenti, hanem mindenfajta ismeretek és alkotások halmazát. A tanárok gyakran esnek az ismeretek dehumanizálásának hibájába: egy-egy tudományos eredményt, felfedezést, történelmi eseményt, de igen gyakran verset, műalkotást is szinte minden emberi vonatkozásától megfosztva, egyszerű tényként tanítanak az órán. Ez lényegében két dolgot eredményezhet: 1) kétlábon járó lexikonokat nevelnek, vagyis olyan embereket, akik sok adatot tudnak, de ismereteiknek alig látják hasznát: 2) olyan embereket eresztenek ki az életbe, akiket a tanárok legnagyobb igyekezete sem képes meggyőzni a tudományok szerepéről és fontosságáról, a műveltség nélkülözhetetlenségéről. Németh Lászlónak volt néhány boldog esztendeje Hódmezővásárhelyt, ahol gimnáziumi tanárként teljesen szabad kezet kapott pedagógiai elképzeléseinek megvalósításához. Itt, az „Óraadók királyságában" ő próbálkozott elsőként az előbb emlegetett polihisztorság gyakorlatba való átültetésével. Valóban csak próbálkozott, hiszen a kísérletet nem fejezhette be. Mindenesetre sokatmondó, hogy egykori növendékei még ezért a félbeszakadt experimentumért is örökké hálásak voltak neki. Mi is volt a Németh László-i pedagógiai módszer lényege? Érzelmekkel, szenvedélyekkel, egyszóval: élettel megtölteni valamennyi tudományt, s megmutatni azt, ami minden szellemi alkotásban közös: az emberit. Ha az integrálok mögé odaképzeljük az egymással szüntelenül viaskodó két lángelmét Newtont és Leibnizet, máris kevésbé elvontnak tűnik fel az egész; ha a történelmi események és a tudományos fölfedezések valamint a kor művészete között megtaláljuk az összefüggéseket, máris többet értünk a történelemből is, a tudományból is, a műalkotásból is. Nem felejthetjük persze, hogy Németh László kivételes egyéniség volt, sokoldalú műveltsége, nagyszerű emberismerete és zsenialitása tette lehetővé számára, hogy egymaga fogjon bele egy olyan kísérletbe, amelyhez talán egy tizenöt főt számláló tanári kar sem lett volna elegendő. Mindezek dacára mégis szükséges a Németh László-i elképzelés mihamarabbi gyakorlati megvalósítása, éppen Magyar Imre orvostanhallgató körében végzett felméréseinek riasztó adatai sürgetnek cselekvésre. A csehszlovákiai magyar diákok helyzetét még az is bonyolítja, hogy nagyobb részt el vannak vágva az iskolán kivüli művelődés (másutt adott) lehetőségeitől. Értelmiségünk — s itt egyformán gondolok humán és reál értelmiségünkre — nagyobb figyelmet is szentelhetne az iskolán kivüli művelődés kérdéseinek, már csak azért is, mert érzésem szerint ezen a területen jócskán akad megoldandó feladat és tennivaló a számára is. LACZA TIHAMÉR ÖÉRG*K nyozása. Még nem is olyan régen ezt kívánatos jelenségnek tartották, ma azonban már egyre többen figyelmeztetnek a nagyfokú szakosodás káros — és sokszor előre meg sem jósolható — következményeire. A legnagyobb veszélyt kétségtelenül a kaotikusan hömpölygő információáradat jelenti. Az új ismeretek elsajátítása érdekében lemondunk a hasznavehetetlennek, elavultnak, de legalább is kevésbé fontosnak tartott régi ismeretekről, az iskolai tananyagból mindinkább kiszorul az irodalom, a történelem, a zenéről vagy a képzőművészetről már nem is szólva, e tantárgyaknak ugyanis még a kiiktatódás lehetősége sem adatott meg, hiszen eleve nem szerepelnek a tantervben. De ha jobban szemügyre vesszük — például — középiskolában oktatott természettudományi tantárgyakat, akkor bizony kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ezeken az órákon sem szerez a diák mindig kielégítő mennyiségű új ismereteket. A matematikában jó ha eljutnak a differenciál- és integrálszámítás alapjaiig, s ez lényegében azt jelenti, hogy egy ma érettségiző diák matematikai tudása a XVIII. század első évtizedeinek matematikai ismereteit tükrözi. A fizika-, a kémia- és a biológiaoktatás területén lényegesen jobb a helyzet, bár a hatékonysággal még igy is sok a probléma, viszont teljesen érthetetlen előttem, hogy az egyik legősibb, de mind a mai napig izgalmas tudomány, a csillagászat önálló tantárgyként sehol sem szeöt körülvevő világról, s mind többet felejt a történelemből, irodalomból, művelődéstörténetből. Megdöbbenve tapasztaltam nemegyszer, hogy érettségizett fiatalok — köztük ügyestollú irodalmárok is — mennyire tájékozatlanok természettudományos kérdésekben, milyen keveset őrzött meg emlékezetük az iskolai tananyagból. Némelyek kimondottan dicsekednek is ezzel, és még csak lelkiismeretfurdalásuk sem támad miatta. Igaz persze, hogy a túltechnicizált civilizáció szinte törvényszerűen kitermeli az efféle lázadókat, s elszaporodásukat csak elősegítheti egy gyenge képességű pedagógus kontárkodása, mégis úgy vélem, hogy egy behatóbb elemzés sokkal bonyolultabb összefüggésekre is fényt vetne. Magyar Imre az orvosokra vonatkoztatva felállít egy tételt — hadd idézzem még egyszer —: „a művelt orvos jobban és eredményesebben gyógyít, mint a műveletlen." Ezt a tételt írásaiban és egész eddigi munkásságával számtalanszor bebizonyította, mi azonban nyugodtan általánosíthatjuk ezt is, mint egyéb megállapításaival cselekedtünk a fentiekben. Tehát: a müveit (szak)ember jobban és eredményesebben dolgozik, mint a műveletlen. S itt már korántsem csak a tudósokról van szó, mint ahogy a „polihisztor vagy szakbarbár?" dilemma sem csak az ö életük megkeserítője. Nem kétséges, hogy Magyar Imre — s természetesen e sorok írója is — sokkai többre becsüli a polihisztorokat a szakbarbárok-