A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-31 / 5. szám

Viktor Rozov: FIATAL DRÁMAÍRÓK, DRAMATIZÁLÁSOK ÉS EGYEBEK Az utóbbi időben a prózai művek színrevitele nagyon elterjedt a színházi gyakorlatban, s az e2zel kapcsolatos problémák kritikusok, rendezők, drámaírók vitájának a tárgyává váltak. Mi okozta a próza betörését a színpadra, gazdagodik -e ezzel a színjátszás, miiyen jelenleg s próza és a színjátszás egymáshoz való viszonya, mi újat adhatnak a színpadnak a fiatal drámaírók? A Lityeraturnaia Gazeta „Könyv a színpadon" címmel vitát indított a probléma megoldása érdekében. Vitaindítónak Viktor Rozovot, az ismert drámaírót kérte fel, akinek számunkra is érdekes írását az alábbiakban közöljük, Viktor Szergejevics Rozov (1913) az ötvenes évek derekán jelentkezett friss, eredeti hangvételű müveivei. Eiső drámaírói sikerét az 1949-ben bemutatott Az ő barátai című színművével aratta. Néhány művéből maga készített, forgatókönyvet: az Örökké élnek (Szállnak a darvak) a legismertebb. Drámái:,Felnőnek a gyerekek. Egyenlőtlen harc, A lakodalom napján, Érettségi találkozó Ketten az úton. A napjainkra kialakult színházi helyzetből — különösképpen a moszkvaiból — szeretném kiemelni a fiatal drámaírók problémáját. Az utóbbi két-három évben sikeresen. sőt néhányan nagyon is sikeresen mutatkoztak be: Alekszej Kazancev, Viktor Szlavkin. Vlagyimir Maijagin, Alekszandr Remez, Nyikita Voronov, Ljudmila Petrusevszkaja, Roman Szolncev, Mihail Vorfoiomejev, Alekszandr Galin. Fiatal drámaírók ilyen termését már régen nem takarítottuk be. Színdarabjaikat játsszák a fővárosi színházak, felfigyelt rájuk a sajtó, némelyikük heves vitákat váltott ki, ami teljesen helyénvaló. Az én érdeklődésemet nemcsak az új nevek keltették fel, hanem a többnyire új írásmód, friss gondolataik és érzéseik, még ha ezek egy kicsit félénkek is ... Első darabjaik színvonala jóval magasabb a ma ismert drámaírók — Arbuzov, Szalinszkij, Stejn vagy jómagam — egykori első darabjainak a színvonalánál. A fiatalok művei minden tekintetben érettebbek, ami színjátszásunk vitathatatlan fejlődését jelenti. Eddig minden a legnagyobb rendben lenne. Valójában azonban a fiatal drámaírók munkakörülményei végképp nem irigylésre méltók. Nem beszélve arról, hogy Moszkvában kevés a színház, s ezek évente két, három vagy négy új színművet mutatnak be, s ha még számításba veszszük, hogy a közönség várja az orosz klasszikusokat, a világirodalom remekeit, az „öregek" új színműveit, az egyes jubileumok tiszteletére játszott műveket is, akkor hogyan és hol találunk helyet a fiatal drámaíró darabjának ? Engem bizonyos fokig nyugtalanít egy másik körülmény is: vajon a rendezők megértik-e az új darabot? Magát Vampilovot sem tudják — tisztelet a kivételnek — vampilovi módon játszani; Vampilov előtti rendezésnek „vetik alá". Én ismerem a fent említett fiatal drámaírók néhány új színművét és elgondolkozom: nem tűnnek-e a tapasztalt rendező szemében ezek a darabok a meg nem értés miatt rossznak ? A rendezők felnőtt generációja már magára talált, van saját, kialakult művészi ízlése, elvei, vonzódásai — hogyne dobná el hát az újat, hogyne helyezné a régi alá! Ez mindig a művészet nagy betegsége volt. A fiatal drámaíróknak fiatal, mondhatnók szinkron rendezésre van szükségük. A sajtóban már elhangzott az a váratlan kijelentés, hogy a színház nem mindig tud megbirkózni a dramaturgiával. Ez valószínűleg érthetetlen drámaíróink számára, akik már kiskoruk óta tudják, hogy csak a dramaturgia maradhat le. Mi, drámaírók, már rég hozzászoktunk az ilyen kijelentésekhez, bár meg kell jegyeznem, bármennyiszer is elmondanák nekem, hogy nem szabad rosszabbul írnom, mint Csehov vagy Beaumarchais, ettől még nem tudnék jobban írni. „Azt kell tennünk, amit megtehetünk", ahogy Gottfried nagyapó mondja Jean Christophenak, akit kínoz a tudat, hogy nem tud úgy komponálni, mint a nagy zeneszerzők. Én is úgy dolgozom, ahogyan tudok, mégsem teszek szemrehányást rendezésünknek, hogy bizonyos fokig egyhelyben topog. Ellenkezőleg, kalapot emelek rendezőink előtt mindazért, hogy örömet szereztek, szereznek vagy fognak szerezni nekem. Ám bocsássanak meg: én várom az új rendezőket. Úgy várom őket, ahogy minden rendes családban várják az újszülöttet, később pedig az unokát. Sok, nagyon sok függ attól, kinek a kezébe kerülnek az új szerzők színművei. És végül, a legfőbb akadály, a dramatizálás. Néhány újságcikkben arról olvastam, milyen jó dolog az, hogy színházaink szovjet szerzők legjobb prózai müveihez nyúltak. Szerintem mindez nagyon rossz dolog. Prózánk manapság tényleg figyelemre méltó, maga mögött hagyta az összes többi műfajt, tisztelet és becsület neki; de miért adjuk át színpadról, leértékelt, megcsonkított s idővel egyszerűen unalmas formában ? A színházak úgy csapnak le a regényekre és elbeszélésekre, mint kánya az áldozatára. A dramaturgok — ha már dramatizálásba fogtak — nem csinálnak maguknak gondot a legfontosabból, a próza átültetéséből drámába. Pedig ha nem ismerik a drámaírás alapjait és eltéréseit a prózától, ez nem könnyű feladat. Néhány dolgot nem is lehet dramatizálni. Ám a színházak ezzel nem törődnek. Saját igazolásukra az ismert frázissal hozakodnak elő: adjatok egy színmüvet, amely egyenértékű V. Raszputyin Élj és emlékezzlével vagy F. Abramov Ház című regényével! Ez az érv nem helyénvaló. A XIX. században azt kiabálhatták volna: adjatok egy színművet, amely olyan mint a Háború és béke! Az ilyen öncélú és leegyszerűsített hozzáállás a repertoár kialakításához nemcsak zavarja az új színdarabok színpadra kerülését, hanem elpusztítja a színházat is. A színház más gesztenyéjét kaparja ki magának. Többségük nem hogy nem csinál valódi színrevitelt, hanem egyszerűen csak fáradtan átviszi — nem tudni, milyen mérce szerint — az átszabott prózát a színpadra, átalakítva a színházat holmi kollektív, kifejezéstelen felolvasóvá, s még meg sem kísérli a dramatizálást. A dramatizáláshoz csak kevesek értenek: megemlíthetem Jurij Ljubimovot, Georgij Tovsztogonovot és Vjacseszlav Szpeszivcevet. Ök színpadi nyelvre tudják fordítani a prózát, és ez már művészet, bár Ljubimovnak nem mindig sikerül tökéletesen — míg az És a hajnalok itt csendesek a dramatizálás példaképe lehetne, addig a Mester és Margarita ebben a tekintetben elmarad mögötte. A színrevitelek jó példájaként lehet megemlíteni A ló történetét G. Tovsztogonov és M. Rozovszkij átdolgozásában Leningrádban, vagy a Búcsúvétel Matyorátóh Szpeszincev műtermében. A dramatizálás azért is jó, mert csak egy példányban készül — csak kopírozni lehet. A színrevitelek, még a rosszak is, bárki kezébe kerülnek, sikerülhetnek. Ki nem dramatizál manapság? Rendezők, színészek, irodalmi körök vezetői, kulturális szervezetek dolgozói. S ha a Moszkvai Művész Színház annak idején szinre vitte a Karamazovokat vagy a Holt lelkeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy maga V. I. Nyemirovics-Dancsenko is hivatásos drámaíró volt, s hogy a Holt lelkek után Bulgakovhoz nyúlt. A Don Quijotét a rosztoviak számára J. Svarc rendezte, Turgenyev Előestéjét a Vahtangov Színházban pedig maga Arbuzov. Rossz színrevitelt csinálhat mindenki, aki elvégezte az általános iskola nyolc osztályát. Néha felötlik bennem egy méltatlan és szörnyű gondolat: vajon nem játszanak-e közre tisztán csak anyagi érdekek ? A dramatizálást jól megfizetik. Eszembe jut Igor Szeverjanyin egyik verse, amit még fiatal koromban olvastam — a cselédlány boldogan meséli el benne, milyen jól megy sora a mérnök úr házában, aki sokkal jobb és figyelmesebb hozzá, mint a feleségéhez. A vers így végződik: Már rég kiszámítottam és felmértem. Mily nagyszerű állásom van, ej: Itt bőség van és jólét és kényelem, S a ráadás tizenöt rubel! Elhagyva a prózai mű savát-borsát, a színház megfosztja a nézőt az olvasás örömétől, s egyúttal nem segíti jó prózával való gazdagodásában sem. A színháznak drámát kell játszania a szó legtágabb értelmében. Dramatizálni csak néhány évben egyszer kell, erre szükség van mindenképp. Azzal a kéréssel szeretnék még a színházakhoz fordulni, ha egy fiatal szerző második darabja gyengébbre sikerül is az elsőnél, ne lökjék őt félre az útból. Úgy mondják, a második darab a legnehezebb. A színház támogatása ilyenkor rendkívül fontos. Az új hajtás kinőtt, meg keli erősödnie. És nem kell azt mondani, amit egyszer egy fiatal szerző jelenlétében láttam és hallottam a televízióban: „A szerző új anyagot hozott, mi pedig előadtuk." A szerző nem anyagot hoz, nem mérték utáni szabóságba megy, és a rendező sem szabó. A szerző színdarabot hoz. Én a Központi Gyermekszínházban egyszer sem hallottam, hogy anyagot vittem volna. Egyszer megkérdeztem egy híres színésztől, min dolgozik jelenleg. — A Hamletet fogom játszani. — Ó! — kiáltottam fel. — Igen — jegyezte meg hanyagul —, érdekes anyag. Ekkor kitörtem: — Bocsásson meg nekem, de ön az anyag, nem a Hamlet! Az új drámaírók azért is értékesek számomra, mert nem hasonlítanak egymáshoz. Ha tovább haladnak saját egyéni útjaikon, akkor középszerű színműveink sztereotípiája végleg megszűnik. Mint valaha, fiatal koromban vártam Fajko, Pogogyin, később Arbuzov új drámáit, most nem kisebb, sőt nagyobb érdeklődéssel várom az új szerzők új színdarabjait. Segítsünk nekik megállni a saját lábukon! (A Lityeraturnaja Gazeta 1980/43. számából fordította Tenczel István) ÍR