A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-26 / 30. szám
Banner Benedek 1947-ben az Ethnographia hasábjain pendítette meg az alföldi szlovákság népi kultúrája feltárásának szükségességét 347—348. o.). Buzdítása nem sok közvetlen sikerrel járt, s valószínűleg az ötvenes évek közepétől megfigyelhető felélénkülés sem az ő sorainak köszönhető. Mindenesetre lassan felismerték az etnográfusok, hogy „ha a szlovák népi kultúráról teljes képet akarunk kapni, akkor nem elégséges a Szlovákia területén megfigyelhető néprajzi jelenségek vizsgálata, hanem kutatásainkat a határainkon túl élő szlovákok körére is ki kell terjeszteni. Ez főleg Magyarországot, Jugoszláviát és Romániát érinti, ahol napjainkig kompaktabb településhálózatok őrződtek meg. A legidőszerűbb a magyarországi szlovákok néprajzi felmérése, ahol — a felsorolt három ország közül a legtöbb — nemhivatalos adatok szerint 300 ezer szlovák él" (ezzel szemben a legutóbbi három népszámlálás a következő számadatokat eredményezte: 1949 — 25 988, 1960 — 30 690, 1970 — 21 176; Herczeg Ferenc: Az MSZMP nemzetiségi politikája, Bp. 1976, 14. o.). A fenti idézetet Ján Podoláktól vettem (Slovenský Národopis, 1957/2, 214. o.), aki aztán néhány szlovák kollégájával együtt napirenden is tartotta a nemzetiségi sorban élő szlovákok néprajzi kutatását. A hatvanas évektől a magyarországi (szlovák és magyar) szakemberek figyelme is kezd ebbe az irányba fordulni, amit elszórtan megjelent kisebb-nagyobb dolgozatok, önálló kiadványok sora és a kibontakozóban levő nemzetiségi múzeumügy bizonyít. Nemrég látott napvilágot a Národopis Slovákov v Maďarsku (A magyarországi szlovákok néprajza; Bp. 1979) című tanulmánygyűjtemény második kötete (az első 1975-ben jelent meg), amely a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége közös szervezőmunkájának gyümölcse. Megemlítendő, hogy az MNT a többi magyarországi nemzetiség (román, német, délszláv) szövetségeivel karöltve is készít hasonlójellegű publikációkat az illető nemzetiség nyelvén. Most azonban nézzük az újonnan megjelent kiadványt, amelyet Krupa András és Lami István szerkesztett. Tíz — területileg és tematikailag is széles skálán mozgó — tanulmány került egy kötetbe. A lényegében adatközlő dolgozatok közül számomra Krupa András: Intraetnikai és interetnikai kölcsönhatások az eleki szlovákok karácsonyi ünnepkörében című munkája volt a legizgalmasabb és legtanulságosabb. Ebben az esetben ugyanis szerintem a tanulmány adatközlő értékénél sokkal fontosabb az a vizsgálat, amely néhány néprajzi jelenség viselkedésének, alakulásának törvényszerűségeit kutatja többnyelvű közegben. A szerző ilyen szempontból választotta ki a megvizsgálandó közösséget. Elekre 1946-ban, az itteni németek egy részének kitelepítésekor került néhány száz szlovák csa-KÖZÖS DOLGAINK (A magyarországi szlovákok néprajzi kutatásának újabb eredménye Iád. Ugyanebben az időben azonban a környékről, valamint a Csallóközből és Kassa vidékéről magyarokat is telepítettek a faluba, s ennek következtében — a régebben itt élő románokat is beszámítva — négynemzetiségü lett a község. A különféle kölcsönhatások kifejlődéséhez tehát rendkívül jó táptalajt biztosíthatott ez az újonnan kialakult közösség, annál is inkább, mert az ide telepedő szlovákok sem egy helyről származtak, tehát az ö népi kultúrájuk sem egységes. Nem tudom megállni, hogy meg ne szakítsam néhány mondat erejéig Krupa András tanulmányának ismertetését, és ne foglalkozzam röviden az 1947- ben Magyarországra telepített szlovákiai magyarok szükségszerű néprajzi vizsgálatával. A népi kultúra életének fontos vonásait tárhatnánk fel egy olyan kutatással, amely egy Magyarországra került szlovákiai magyar közösség hagyományvilágát fölgyüjtve, összehasonlítaná azt az új környezet, valamint az eredeti lakhely népi kultúrájával. Nem tudok róla, hogy ezidáig történtek volna ilyen irányú próbálkozások, pedig tanulságosak lennének — ez vitathatatlan. Hadd idézzem most Csupor Tibor néhány megjegyzését, aki a Dél-Dunántúf népessége 1945 utáni átalakulásával kapcsolatban érintőlegesen ezzel a témával is foglalkozott, persze nem etnográfiai szempontból: „A felszabadulás után nyelvjárások, gazdálkodási módok, táji kultúrák tarka egyvelege lett a Völgység. Nemcsak német, székely, felvidéki, moldvai, zalai, békési szokások, tájnyelvek keveredtek, de sűrűn hallatszott a palóc, a délvidéki, sőt a nyírségi beszéd is. Ezután derül csak ki, milyen keserves a letelepedés, meggyökerezés. Meglett parasztembereknek kellett LISZKA JÓZSEF hirtelen egymáshoz gyalulódni. Embertelenül nehéz lecke volt. A felvidékiek viselték a legkevésbé a változást. Pár év múlva sokan elköltöztek Nógrád és Komárom megyékbe, egykori hazájuk közelébe. Az itt ragadtak közül a Garam menti reformátusok meghökkentő képtelenséget mutatnak az alkalmazkodásra. Házaik homlokzata megroppan, az udvaron dudva nő, fekete kátyúk ásítanak, a kerítés bedőlt. Idegenekkel nem, de egymás között is alig házasodnak: sok közöttük a pártában maradt lány és az agglegény. Itt-ott még 1970-ben is bontatlanul álltak a 25 éve — a kitelepítéskor — sebtében összekötözött csomagok." (Valóság; 1979/5, 62. o.). Az, hogy hazai magyar néprajzkutatásunk éppen csak kibontakozóban van, szerintem nem lehet gátja egy ilyen tágabb összefüggéseket is átkaroló vizsgálatnak. Sőt! Térjünk azonban vissza Krupa András tanulmányához, aki valóban sokszínű környezetben vizsgálta az interetnikus — „nemzetek közötti" — és intraetnikus — „nemzeten belüli" — kapcsolatok törvényszerűségeit. Az Eleken megtelepedett szlovákok körében az intraetnikai mozgással kapcsolatban megállapítja, hogy az együtt eltöltött aránylag rövid idő és a más nemzetiségek közti beékelödöttség nem tette lehetővé jelentősebb mértékben a kiegyenlítődést. Tehát a más-más származású szlovák csoportok megtartották hagyományviláguk specifikumait, s nem olvasztották össze egy új, kifejezetten „eleki szlovák hagyománnyá". Más a helyzet azonban az interetnikus kapcsolatokkal! Az új telepesek először is azokat a szokáselemeket, rítusokat hagyták el, amelyek nagyobb nyilvánosságot igényeltek. A szokások, hiedelmek további fenntartó közössége a család lett, ami aztán az egyéni lelemények-változatok gyakoriságát is eredményezhette. Mindez látszólag inkább elzárkózást jelent, s nem segíti elő az interetnikus kapcsolatok kiszélesedését. Ha azonban az egyre szaporodó vegyesházasságokra gondolunk, akkor máris megtaláltuk az egyik legfontosabb vezetékét a kétirányú kapcsolatoknak. Ezek során először azok a hagyományelemek „egyenlítődnek ki", amelyek leginkább hasonlítanak egymásra, a legtovább pedig a speciálisabb jelenségek őrződnek meg érintetlenül. Itt azonban közbelép az egyre gyorsuló tudati átalakulás, s ezek a jelenségek (szokáscseíekmények) is elvesztik hiedelemalapjukat, majd fokozatosan teljesen elkopnak... » Rendkívül összetett probléma a népi kultúrában a kapcsolatok törvényszerűségek vizsgálata — tán valamilyen képlettel vagy grafikus módszerrel lehetne a legtökéletesebben ábrázolni lényegüket. A szóban forgó dolgozat (de érvényes ez az egész könyvre!) nemcsak a szlovák népi kultúra egészének alaposabb megismerését szolgálja, hanem fontos adalékokat nyújt általában a népi kultúra lényegi megértéséhez! A Vörösmarti Tájmúzeum Vörösmart, horvátul Zmajevac, ősrégi település Alsó-Baranyában. Helyén a római légiók idejében castellum (helyőrség) állt. Földművelés közben ma is előbukkan egy-egy keresztcsíkos vagy hullámvonalas. egymásba illeszthető hatalmas tégla, amely a vidék római múltjáról mesél. Később a hunok uralták a területet. 1942-ben egy vörösmarti szőlősgazda két pár díszes hun eredetű aranycsatra lelt szőlejében. Vörösmarton járván okvetlenül fel kell keresnünk a Drávaszög egyetlen tájmúzeumát A múzeum sárga épületét régebben iskolaépületként használták. Itt lendül fel a Deák-szurdok a Kishegyre, ahol egykor Veresmart már-már főiskolai szintű iskolája működött. A tájmúzeum a Horvátországi Magyarok Szövetsége megbízásából jött létre, Baranyai Júlia elgondolása nyomán. Az egyelőre három teremre korlátozódó kiállítás rendezői a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársai voltak. Az első teremben Drávaszög történeti-népességi-nemzetiségi térképe fogadja a látogatót. Fényképek dokumentálják a táj felszabadulást követő fejlődését, a termelői munka szerkezetének módosulásait, az élő népszokásokat. A következő teremben falitablók, tárlók, fényképes dokumentumok segítségével egész Alsó-Baranya történelmét átélhetjük. Egy pillanatig merengésre késztet a csúzái Ács Gedeon, a XIX század Mikes Kelemenjének utazó ládája. Az 1848—49-es szabadságharc odaadó híve az emigrációban is követi Kossuthot, így jut ki Amerikába, ahol találó képet fest a kapitalizmusról. Meghalni hazajön Csúzára. Tizenhárom kötetnyi írását az Országos Széchenyi Könyvtárban ill. Szegeden őrzik. A harmadik helyiségben a néprajzi anyag kapott helyet. Itt tanulmányozható egy századeleji lakószobaberendezés, továbbá egy konyha a hozzátartozó edényekkel. Vörösmart alatt hömpölyög a Duna, érthető tehát, hogy a halászás jelentős helyet foglal el a község életében. A dunai halászok eszközein kívül a szemet gyönyörködtető Dráva-szögi „fíketőket" is megtalálhatjuk a kiállításon. E sajátos népművészeti termékek a mocsárlakók lelkének hű művészi kifejezői. A fekete alapra fehérrel hímzett tavi rózsák, vízitökvirágok, rákok, piócák, halak és kígyók utolsó hírmondói egy letűnt világnak. Kilépve a múlt múzeumából. Vörösmart takaros főutcáján Baranyi Júliának a múzeum megnyitásakor papírra vetett gondolatai szegődnek mellém: „Egy régi mondás azt állapítja meg, hogy egy nép. amelynek múltja nincs, jövője se lesz. Ráeszmélhetnénk már arra, hogy nekünk rendkívül gazdag szellemtörténetünk van e tájon." URBÁN ALADÁR
