A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-27 / 52. szám
az, hogy veszélyes pontja a mai ifjúsági nevelésnek az eszményképek hiánya. Manapság már sem a tanár, sem a szülő nem tud eszménykép lenni. Ennek szerintem az az egyik oka, hogy egy csomó ember (író, tudós) nem kapja meg a társadalomtól a neki kijáró elismerést. A mai fiatalok már nem is érzik szükségét annak, hogy valamiképpen „kiugorjanak"; s ez aztán meg is látszik minden téren, a sporttól kezdve egészen a tudományig. Ez a folyamat már az iskolában kezdődik azzal, hogy a jó tanulókat kiröhögik meg verik ... Sokáig abban reménykedtem, hogy a tudományos-technikai haladás majd „megtermi" a maga eszményképeit, például a tudósok, az űrhajósok stb. személyében, de hát eddig még nemigen tapasztalhattunk ilyesmit... — Egyébként elégedett vagy? — Nagy átlagban igen; a részletekben nem mindig. Ahhoz, hogy egyáltalán elégedett legyen az ember, kell, hogy előtte elégedetlen legyen, mert csak úgy érheti el az elégedettséget... — Szoktál álmodozni? — Azt hiszem, hogy igen ... — Miről? — Mindenféle hülyeségről. Sokszor tudom, hogy megvalósíthatatlan az elgondolásom. mégsem ejtem el a gondolatot; de hát az álmodozás éppen ezért álmodozás. Ha megvalósítható, akkor már nem álmodozás, hanem tervezés. — Miben látod az élet értelmét? — Abban, hogy célja legyen, hogy legyen miért élni; akármiért. Például egy másik emberért, egy hivatásért, egy eszméért. Szóval az kell, hogy legyen valami az ember előtt, ne csak vegetáljon. — Hiszel az emberiség haladásában? Abban, hogy jobb lesz az ember? — Látva a világpolitikai eseményeket, sokszor elfog a kétségbeesés. Szinte napról napra azt látjuk, hogy az ember sohasem tanult, még a saját bőrén sem. De hinni mégiscsak kell. mert ha nem hiszünk, már fel is adtuk a harcot. — Tehát valóban hiszel a fegyver halálában? — Hinni kell abban, hogy az ember azért jó. Szkeptikus vagyok, de nincs más megoldás, mint hinni... — Számtalan újságírónak nyilatkoztál már, sok mindent elmondtál magadról. Mi az, amit még senki se kérdezett tőled, de szeretnéd elmondani? — A kérdéstől függetlenül mindig elmondok mindent, amit szeretnék. Nehezen tudok megmaradni a „szükebb" kérdésnél. Ez talán úgy is fölfogható, mint bizonyos fajta önvédelem, hiszen - tisztelet a kivételnek — sok a rossz riporter. S ezzel nem szeretném megbántani az újságírókat. Különben elárulhatom, hogy a szüleim is újságírók ... «A Nézed az arcát: nyílt, ko-JV-r moly arc. Egy elcsépelt, 7 \ agyonhasznált hasonlattal l/^\ szólva olyan, mint a tiszta vizű kút: a mélyére láthatsz. S amit legelőször észreveszel benne, egyelőre meg sem mered fogalmazni, tévedéstől tartasz, mert annyira végtelennek látod azt a szeretetet, mely ott lobog az arc mélységeiben. Ez az ember nagyon szeretheti a világot, nagyon szeretheti az embereket — gondolod kissé még bizonytalanul, s hallgatnál, figyelnél tovább, de a szavak már nem engedelmeskednek akaratodnak, ajkadra tolulnak, követelőzve, szinte bántón. S még mielőtt felocsúdnál és átgondolnál bármit, kibuggyan belőled a kérdés: — Gyűlöltél már valaha valakit? — s a következő pillanatban már arra gondolsz, hogy talán ostobaságot kérdeztél, és magadban máris mentegetőzöl: hiszen nem te akartad, a szavak akarták, a pillanat akarta, a pillanat vagy valami más, ami benned van, csak nem ismered. A komoly, nyílt arc azonban nem tükröz meglepetést. Zorán mintha várta volna ezt a kérdést: — Gyűlöltem, persze, de elég gyorsan felejtek; néha azt mondom magamban, hogy sajnos, de nem vagyok haragtartó típus. Annál intenzivebbek viszont az érzéseim. Gyűlöltem, persze, de inkább szeretetcentrikus vagyok.. így mondja: „szeretetcentrikus". Nem éppen magyar szó, de mért is akadnál fönn rajta, mikor tudod, hogy Zorán sem magyar, gyökerei valahová a szerb-horvát múltba nyúlnak. Ám ne bölcselkedj tovább, ne tedd próbára az olvasó türelmét, térj a tárgyra! Interjút akarsz, tehát nem hallgatnod-nézelődnöd, hanem kérdezned kell. — Kezdjük hát a „gyökerekkel": Belgrádban születtél, hétéves korod óta azonban Magyarországon élsz. Mit jelent számodra a „szülőföld" fogalma?-r Az egész családunk jugoszláv, s fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem nemzetiségiek vagyunk, hanem a közelmúlt (s ezen a közelmúlton az utóbbi ötven esztendőt értem) történelmi viharai sodortak bennünket Magyarországra. #- szülőföld, az a bizonyos mag, számomra még mindig Jugoszlávia, ahová elég gyáVan látogatok. Érzelmileg viszont márvinkább Magyarországhoz kötődöm: a bárátaim, a szerelmem, minden ideköt. — S természetesen népszerű is Magyarországon lettél. Egyébként mit szólsz ehhez a népszerűséghez? Ahhoz, hogy a dalaidat minden korosztály egyaránt szereti? — Ez a legnagyobb öröm számomra. Mert sohasem osztályozom a számaimat úgy, hogy ez moét>a fiataloknak, amaz meg az idősebbeknek szól. Ezt célzatosan nem lehet csinftni, nem lehet megszabni, hogy kinek Szóljon a dal. Jó zenét kell csinálni, a szöveg meg arról szóljon, ami mindannyiunkat érdekel. Szóval nem szabad elprivatizálni a dolgokat ... Ezeket a dalszövegeket még csak lefordítani sem lehet, annyira ránk, a mi környezetünkre vonatkoznak: ha valamelyiket lefordítanák mondjuk angolra, nem lenne értelme, csak akkor, ha nem a szavakat, hanem a szöveg szelle-MÁTÉ MAGDA FELVÉTELE vannak belőle. Néha magam sem tudom, hogyan is lesz ebből lemez. — S hogy az irodalom se maradjon ki ebből a beszélgetésből, elárulnád, mit olvasol ? — Éppen most olvastam el másodszor Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, s azt hiszem, kevés az olyan ember, aki ezt olvasta és nem tetszett neki. — Mi foglalkoztat a leggyakrabban? — A vesszőparipám ... vagyis az, amin rengeteget töprengek, az ifjúsági neveléssel kapcsolatos. Pontosabban miségét fordítanák le — természetesen áttranszponálva a megfelelő környezetre. — Lámpalázas vagy? — Úgy nem, hogy ez a lámpaláz mondjuk lebénítana. Amikor valami nagyon nagy feladat áll előttem, össze tudom szedni magamat. (Ezt gyorsan „lekopogja".) ... és babonás is vagyok, igen. — Mikorra várhatjuk a negyedik nagylemezedet? — A lemez készül, de egyelőre még csak dallamfoszlányok, daltöredékek Kirajzolódik-e vajon ebből a rövid beszélgetésből Zorán Sztevánovity portréja? Az emberé, akit mindannyiunk problémái izgatnak, aki azt vallja, hogy nem szabad „elprivatizálni a dolgokat", még akkor sem, ha azt a dolgot „könnyű" zenének nevezik ? Szeretném hinni, hogy igen — ha csak vázlatosan is —, kirajzolódik. Ha mégsem, hát az nem Zorán hibája, hanem az újságíróé, s bocsáttassák meg neki. VARGA ERZSÉBET
