A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-27 / 52. szám
VLAGYIMIR KASAJEV Bújjunk Ossz«, jOn a hidegfront! „Helyes a bögés, oroszlán!" (Shakespeare: „Igen, igen, tudjuk, hogy ez malacság, de Szentivánóji álom) hát mit csináljunk a szabad időnkben?" Ez bizony kényelmetlen helyzet, de mese nincs: a vigyázzállás az vigyázzállás ... „De, kérem, térjenek észhez és ne etessenek bennünket!" „No. végre elaltattuk .. Az ellenszenves asszony — Kit látok! Petya! Ezer éve .. . — Szenya! Te lennél az?! — De régen láttalak! — szólt meghatódottan Szenya. — Legalább két hónapja, biztosan nem kevesebb .. . — Én téged még régebben — szorította meg a kezét Petya. — No, mesélj, hogy vagy? Bizonyára rengeteg újságolnivalód van. — Igen, van valami. De miért állunk itt a járdán? Gyere hozzám, elüldögélünk, elbeszélgetünk, iszogatunk. Jó kis konyakocskám van ám! — És Valentyina nem fog szólni semmit? Hisz ö szigorú asszony. — Szigorú volt — mosolyodott el Szenya. — Minden elrendeződött. Otthagytam öt. — Na igen — sóhajtott fel a barátja — ezt elintézted. De hogyan? — Otthagytam és kész. Megelégeltem őt. — Meséld el, hogyan! Összevesztetek? — Dehogyis! Egyszerűen agyongyötört már az örökös zsörtölödésével, piszkálódásával. Kijelentette, hogy sokat alszom. „Megjövök, mondja, te már alszol, elmegyek, te épp csak ébredezel." — No nézd csak! — bólintott Petya. — Hiszen az alvás az ember legjobb barátja. Ha tudni akarja, az alvás többet használ az egészségnek, mint egy féldeci! — Azt hiszed, megmagyarázhatod ezt neki? — legyintett Szenya. — Ez mind semmi, ehhez már hozzászoktam. Utána a szememre vetette, hogy túl jó az étvágyam. „Te, mondja, naponta négyszer is megebédelsz. Minden normális ember csak egyszer ebédel." — És te? — Erre azt mondtam neki: „A saját pénzemen ebédelek." — És ö? — Amikor látta, hogy nem reagálok rá, akkor belém kötött, hogy túl sokat olvasok. ANATOL POTEMKOWSKI Az arany Egy este kopott öregember szólította meg az utcán Faczynowicz urat. Havazott, farkasordító hideg volt, az öreg árvának, magárahagyottnak tűnt a nagyváros forgatagában. — Véletlenül van egy rúd aranyam — szólalt meg félénken. — A bátyám súlyos beteg .. . Talán ér valamit egy rúd arany?! Faczynowicz megállt, hiszen olyan ember volt, aki nem megy el közömbösen felebarátai gondjai-bajai mellett. — Itt van magánál? — kérdezte. Az öreg bólintott. — A sógorom hagyta rám, emlékül — mondta és kigombolta foltozott felöltőjét. — Csak hát nagyon kell a pénz orvosra. Belső zsebéből elöhalászott egy rongyba csavart csomagot, majd fázósan újra begombolkozott. — Ez az egyetlen értékem. Talán egy kilónál is több. Gondolom ez a kiló arany megér egy ezrest? — Nem hiszem — válaszolt Faczynowicz — Ezer ztoty nagy pénz! Elvette az öregtől a csomagot és kezében méregette a súlyát. — Hát akkor talán nyolcszáz? — kérdezte bátortalanul az öregember. Levette a szemüvegét és fagyos ujjúval igyekezett letörölni a hópelyheket a lencséről. — Mi köze hozzá? — Nem tudom. Valószínűleg irigyel. Különbözőek az igényeink. Én például három év alatt egyszer sem láttam könyvet a kezében .. . — Hát ez izgatta fel őt annyira — bólintott Petya. — Biztosan! — De a legfőbb ok — folytatta Szenya — ami miatt konfliktusunk keletkezett, a barátaim voltak. Nem nagyon tetszett neki, hogy eljárogatnak hozzám. S ha valamelyikük, mondjuk, néhány üveg sört is hozott magával, azt már nem bírta elviselni. Elkezdett kiabálni, szitkozódni, fenyegetőzni. — Milyen ellenszenves asszony! Ezt igazán nem vártam tőle. Persze, ha az emberek jellemben különböznek, akkor ez így van. Mégis, hogyan szántad rá magad erre a lépésre? — így döntöttem. Nem bírtam tovább idegekkel. Tűrtem, tűrtem, aztán megírtam és beadtam a kérvényt, hogy saját elhatározásomból kérem elbocsájtásomat. „Itt van, mondom, Valentyina Petrovna! írja alá! Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó tovább dolgozni. Ha egyszer nem tetszem maguknak, találjanak másik főmérnököt, én ilyen fizetést bárhol kaphatok." Becsaptam magam után az ajtót és elmentem. Most két emelettel feljebb dolgozom Sztyepan Matvejicsnél. — És? — Egyelőre nincs semmi különös, nem nyaggat. . . De miért állunk itt a járdán? Könnyen megfázhatunk. Gyere hozzám, ott meleg van és jó puha fotelok . . . Gyere, ne kéresd magad, veszünk egy kis sört is . . . Átölelte barátja vállát, és ellenvetésére ügyet sem vetve, magabiztosan betuszkolta az élelmiszerboltba. Fordította: Tenczel István — Minek magának, bácsikám, ennyi pénz? — tette fel a kérdést Faczynowicz. — Orvosságra a bátyámnak — válaszolt az öreg. — Orvosságra és húslevesre. — Milyen húslevesre? — csodálkozott Faczynowicz. — Az orvos azt mondta, hogy jó erős tyúklevest főzzek a bátyámnak — felelte az öregember. Bizalommal és reménykedve emelte szemét Faczynowiczra. — Kérem, ne vegye tolakodásnak, de tényleg kilátástalan helyzetben vagyok. A bátyámnak harminckilenc fokos láza van. Faczynowicz még egyszer megtaksálta a csomag súlyát és így szólt: — Ötszázat tudok adni. — Hogyan is köszönjem meg — hálálkodott az öreg és levette a kalapját. — Igazán nagyon-nagyon kedves az úrtól. Hálásan köszönöm a pénzt és az irántam való jóságát. — Istenem — mondta Faczynowicz —, végső soron emberek vagyunk, kötelességünk egymáson segíteni. Egy negyed óra múlva, amikor Faczynowicz úr a Kókusz' presszóban kibontotta a csomagot, kiderült, hogy a rongy egy laposra kalapált akkumulátorlemezt rejtett. Felháborító, hogy hány becsületes és tisztességes ember esik áldozatul még ma is a szélhámosoknak.
