A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-27 / 52. szám

VILÁGA«

5 Ezt mindenképpen észre kellett ven■ nie, képtelen volt nem gondolni rá; de végül minden este kénytelen-kelletlen beletörődött a ténybe, és megfogadta, hogy nem izgatja magát a lány furcsa viselkedése miatt. Különös lány ez a kis francia! Este eltűnik a szeme elöl, napközben meg se híre, se hamva, mintha a világon sem volna. Képtelenség, hogy egy ilyen bályos lány remeteként éljen; úgy látszik, valaki pártfogolja, s annak kell szentelnie minden szabad idejét. De hát mi kifogása lehet ez ellen egy Harry Harweynak. Lehet, hogy olykor belesajdul a szíve, de a munka az munka, Louise-ra vár a harmonikája, rá pedig a szaltója, all right.

Csakhogy a dolog azért mégsem egészen all right, ezt Harrynak is be kell látnia. Például vegyük csak a trambuiinról való elrugaszkodást: Harrynak már a vérében van, mekkora erővel kell nekilendülnie, hogy a lendület elég legyen a hármas szaltóhoz. Az ugró testének meghatározott pályát kell leírnia, és eközben bizonyos ideig a levegőben kell maradnia. Ez maximális erőkifejtést kíván. Helyes — de ha ott a páholyban fellobog az a két kis kék láng, az elrugaszkodás egyszeriben sokkal lendületesebb, s Harry teste úgy repül a levegőben, mintha dunyhák között hányna bukfencet. Mikor Harry először vette észre testének ezt a különös könynyedségét, figyelni kezdte magát ugrás közben. Elvégre tökéletes ura a testének, pontosan követi minden mozdulatát azalatt is, miközben villámgyorsan forog a levegőben; és lám, ez a lendület most úgy fölrepítette, hogy csakugyan maradt még egy kihasználatlan útszakasz a levegőben s egy adag tehetetlenségi erő a magasba lendített testében. Márpedig ha ez így van, akkor még korántsem all right minden ...

És Harry az elkövetkező estéken feszülten figyeli magát, leméri és ellenőrzi az ugrást, nézegeti az ugródeszkát, tanulmányozza a földet érést. Aztán egy alkalommal, mikor a kék lángocskák a legizzóbban lobognak feléje, két lépéssel hosszabban fut neki. nagyobb erővel dobbant, a levegőbe repül, majd a felfelé lendülés holtpontján összegömbölyödik — egy szaltó — rándít magán egyet — megvan a második szaltó — még egy lendületet vesz — a harmadik — és most, most megfeszíti a testét — és sikerül a negyedik is! Csak így és most all right!

Kis híján a nyakát szegte: a díszletek közt ért földet, a tűzoltó hasán. Mindenki magánkívül volt az ámulattól. A kollégák gratuláltak. Az igazgató ész nélkül rohant oda hozzá, és áradozott az elragadtatástól. A közönség majd szétrúgta a színházat. De mit számít ez. A negyedik szaltó mégiscsak annak a kék lángocskának a műve volt. Harry kissé izzadtan a páholy felé lép. hogy kifejezze háláját. Ám a lángocskák nincsenek sehol. A páholy üresen tátong, éppúgy, mint máskor. Pedig ez a szaltó a kék lángok müve volt, a kék szempár varázsereje tartotta Harryt titokzatos mágnesként a magasban csodálatos teljesítménye közben! Miért nem maradt e szempár tulajdonosa itt, hogy learassa a sikert? Azt akarja talán ... azt

akarja elérni, hogy Harry többet adjon? Másképp? Máshol?

Nem, ez az egyetlen, amit adhatott. Rengeteget adott, a legtöbbet, egy hét sem telik bele, és valamennyi szaklap Harry Harwey egyedülálló teljesítményéről fog írni. Ennél többet nem adhat. Ha még mást is akarna adni, nem ugorná meg a hármas szaltót sem. És Harry Harwey becsületes ember, ügyel az artistacéh becsületére; harminchat szerződést őriz az aktatáskájában, és ez annyit jelent, hogy még három éven át estéről estére meg kell ugrania a hármas szaltót. Sőt ezentúl a négyest, ha nem akarja elveszíteni a hírnevét.

Ez eddig rendben is volna — de akkor miért utazik ez a lány egy vasúti kocsiban vele? Úgy tudta, legközelebb Bécsben lép fel. Az utóbbi napokban tömérdek táviratot kapott. Ismét új szerződést írt alá ? De miért? Talán megint vele együtt lép fel Zürichben? Megannyi megválaszolatlan kérdés; hanem amikor ismét megállt a lány fülkéjének ajtajában, Louise örömteli meglepetéssel emelte fel fekete pilláit, s néhány másodpercig így is maradtak, mint a legszebb színjáték függönye. Aztán már ügyet sem vetett Harweyre, újra az öreg Reimann történeteit hallgatta.

Louise kupéjában verődött ugyanis öszsze a nyughatatlan artistanépség maradéka. Ott szunyókált a keszeg Dolleschal hervatag feleségével, egy szolid képességű idősebb zenebohóc-házaspár. Dolleschallné mellett The Great Gordon foglalt helyet, a kaucsuktestű fenomén, akinek a feje a Penkala-töltőtoll reklámjára emlékeztetett. Sohasem tudta, mi történik körülötte, mivelhogy a vonatban is fáradhatatlanul ügyködött. Hol a vállalkozók névjegyzékét kellett kiegészíteni, hol a szállodák kartotékját ellenőrizni, rendbe kellett tenni a könyvelést, apró noteszekből átvezetni a tizennégy napos szerződési időszak zárszámadásának végösszegeit a nagy számviteli könyvbe, megválaszolni a leveleket, és megfogalmazni az új hirdetéseket. A kis táskaírógép szüntelenül vándorolt a térdéről a lába elé a padlóra, majd vissza. Csakhamar valóságos barikád tornyosodon körülötte névjegyzékekből, noteszekből. listákból és kisebb-nagyobb könyvekből, s The Great Gordon, a porond legmozgékonyabb komikusa, ám civilben a legszőrszálhasogatóbb bürokrata, környezete számára megszűnt létezni. Csak akkor kapta föl a fejét, ha valaki jó ebédekről vagy olcsó áruról ten említést. Ilyenkor nyomban félbeszakította munká-EDUARD BASS

ját, tüstént megtudakolta a címet, a kartotékban kikereste a megfelelő kártyát, s rákörmölte a kapott információt a-közlő nevével, a közlés helyével és keltezéssel egyetemben.

A fülke utolsó utasa az öreg Reimann mellett ülő kártyakirály, Maralescu volt, akit az artisták körében nem nagyon szívesen láttak, s aki különben is alig tartózkodott a helyén. Többnyire az étkezökocsiban téblábolt. és könnyen lóvá tehető kártyapartnerekre vadászott. Az ő üres helyét kínálta fel Hans Reimann Harry Harweynak, és így esett, hogy Harry rézsűt Printemps kisasszonnyal szemben ült. és megint csak eltöprenghetett a csábos fátyolrengeteg számtalan titkán. A lány egyébként nem szentelt Harweynak túl nagy figyelmet, teljesen lekötötte az öreg Reimann elbeszélése. Harr/ már régóta tisztában volt vele, hogy ha old Hans egyszer belefog egy történetbe, a hallgatósága pisszenés nélkül képes ülni reggelig. Rengeteg történet volt elraktározva a fejében a világ minden tájáról, és rendkívüli állatszeretete lebilincselő elbeszélővé tette. Harweynek nem volt bátorsága megzavarni; szó nélkül elfoglalta a felkínált helyet, s a többiekhez hasonlóan csak nagy néha fordult Reimannhoz egy-egy rövid kérdéssel.

S már folyt is a szó az ősz öregúr ajkáról, egyik történet a másikat követte, lágyan, selymesen, mint az aranylón csordogáló méz. Élete első fókaidomításáról, a szerelmes papagájról, az éneklő macskákról, a szelídített mosómedvékről, egy pumába szerelmes Valdy nevű póniról, az idomított tyúkok ostobaságáról, a vörös hajú harsonásokat gyűlölő elefántról, Toxyról.

— És hogy is volt az azzal a kutyaszínházzal? — kérdezte Harry, mivel már sok mindent hallott Reimann élményeiről.

— Ja, akkor Katowicében? Az nehéz eset volt, fiam, és adj hálát az égnek, hogy a te ugródeszkád nem futkos és nem ugat. Hát az úgy volt. kicsi Louise, összehoztam egy nagy kutyaszínházat. De nem akármilyet ám! Az én kutyáim nem a szokásos tiroli ruhában játszottak, hanem egy háromfelvonásos kosztümös darabot adtak elő. Hatvanhét kutya szerepelt benne, s a hamburgi Hansatheaterben volt a bemutató. Képzeljenek el hatvanhét tarka jelmezbe öltöztetett kutyát a színpadon, egyik nagyobb gentleman a másiknál. Hát még a főszerepet játszó kutyahölgy! Könyökig érő glaszékesztyűt viselt, s amikor a színdarabbeli nászéjszakán kényesked-