A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-20 / 51. szám
Most pár napig pihenhet az iskolatáska. Hallgathat az ébresztőóra, kialhatja magát a gyerek. Az „öltözz már, elkésel, kész a leckéd" szavakat, a muszáj és a kötelesség fogalmakat használaton kívülre helyezzük. Helyükbe lép a békés, mosolygós nyugalom. Nincs rohanás, ünnep van. Ha a gyereknek úgy tetszik, pizsamában fogyaszthatja el a reggelit és akár egész nap játszhat a babákkal, macikkal, autókkal, vonattal, kockákkal... S mivel még? Ki győzné felsorolni. Egy felcsillanó mosolyért, az elmulasztott meseolvasás kárpótlása reményében vándoroltatjuk haza a játékszereket. Bratislavában történt, a „Červená čiapočka" (Piroska játékboltban. A polcon megfogyatkoztak a babák, az elárusítónő feltöltötte az árukészletet. — Ejnye, nézd már! — szólt kolléganőjéhez. — Amelyiknek sötét a haja, arra sötét ruhát adtak, a szőkét pedig világosba öltöztették. Fordítva jobban illene rájuk. Megcseréljem ? Az áruk egyezik, nem lehet belőle baj — s átöltöztette a babákat. Szóval dolgozott és játszott. Tényleg. Milyen lehet játékboltban dolgozni? Jobb, rosszabb, mint másutt? — kérdezem Takács Piroskától, a bolt vezetőjétől. — Hogy másutt milyen, azt nem tudom. Itt jó. Tizenhét éve vagyok a szakmában, s nem vágyom másra. Még akkor sem, ha a vevő olykor a labdát is becsomagoltatja s átkötteti. Az is tény, hogy aki ipari tanuló korában hozzánk kerül, itt akar maradni, megszereti a környezetet. — Önöknek, akik nap mint nap csillogó szemű macik és búgó autók között élnek, jelent-e örömet az áru kicsomagolása? Több vagy kevesebb játékot vásárolnak, mint más anyukák? — A szép, ízléses, praktikus játékszernek nagyon örülünk. Gondolatban sorra vesszük a rokonságban élő gyerekeket, ki az, aki örülne, ha megkapná. Van közöttünk, aki minden újabb kisautó-típusból vásárol a fiának. A lányok plüss mackóval, szerszámkészlettel lepik meg barátaikat. Azokban a napokban még hosszú sor kígyózott a bolt előtt, jelezve, hogy ezidén is feltöltődik a gyerekszobák esetleg kerékhiányos, hajahullott játékszer készlete. Hogy sok lett belőle, azt csak akkor veszi észre a szülő, amikor nem tud belépni a gyerekszobába. Nem baj, nem kell rögtön rendet rakatni. Hányszor bástyázzuk körül magunkat kedvenc tárgyainkkal mi is? A játékszereket magunk vettük a gyereknek, örüljünk, ha használja. A „hogyan" kérdés eldöntését pedig bízzuk rá. FISTER MAGDA Prand! Sándor felvétele ... Ha újra gyerek lehetnék, szeretném, ha más szüleim lennének (Egy 9 éves kisfiú versikéje) SZERETETSZOMJ — Nézzétek csak, ki ez a bácsi? — Ő az én apukám. A játékterem sarkából lovasok vágtatnak elő, tarka teherautók száguldoznak, kockavárak épülnek, a babaóvodában pedig énekóra van éppen. Egy kislány a kezembe csimpaszkodik, erősen szorítanak az ujjai. — Tessék engem megsimogatni, bácsi! — Hogy hívnak? És hány éves vagy? — Évikének. Januárban leszek öt éves. — Szép szemed van — simogatom meg az arcát. A többi gyerek is felénk szalad. — Nekem is szép szemem van! — Nekem is! Alig néhány lépésnyivel arrább áll az igazgatónő és mosolyog. — Hiába — mondja kedélyesen —, nálunk be muszáj tartani a törvényt. — Miféle törvényt? — Hogy egy gyermekotthonban egyformán kell dicsérni és egyformán kell szeretni mindenkit. Évike újra a tenyerembe dugja a kezét: — Ugye, te vagy az én apukám ? ... § § § Az igazgatónő: — Itt, az otthonban tanultam meg, hogy az íratlan törvények is menynyire szigorúak, hiszen az élet alakítja és a tapasztalat rendezi helyükre őket. Már több esztendei óvónői gyakorlatom volt, amikor rámbizták ennek az újonnan létesített intézetnek a vezetését. Az idősebb kolléganők rögtön figyelmeztettek, hogy nem lesz könynyű dolgom. Eleinte nemigen vettem komolyan az intést, de alighogy megérkezett a hároméves gyerekek első csoportja, azonnal látnom kellett, hogy ezek a nem családi környezetben nevelkedett gyerekek egymásfél évvel is elmaradtak a fejlődésben. Ám a megdöbbentő, egy életre feledhetetlen élmény csupán ezután következett: ezek a csecsemőotthonokból kinőtt gyerekek bújtak a kezemhez, várták a simogatást és a barátságos tekintetet, a jó szót. Percek alatt rájöttem, hogy ezeknek a csöppségeknek minden szeretet kevés és minden simogatás talán csak megsokszorozza bennük a vágyat a családi közösség iránt. Ezért törvény is, parancs is nálunk az egyenlősdi. Ha az egyik csak egy hajszálnyival többet kap valamiből, az a másiknak fáj. Itt egyformán okosnak, kedvesnek, szépnek kell lennie minden gyereknek. Még a csúnyábbacskáknak, szellemileg fejletlenebbeknek is. És érdekes volt fölfedeznem azt is, hogy az apa vagy az anya szót mindegyikük ismeri... Még az is, aki kéthónapos korában érezte utoljára az anyja kezét. Ki-ki jön és számon kéri: kicsoda az ö anyukája, mikor jön érte?... Sajnos, csak minden negyedik-ötödik gyerek után érdeklődnek a szülők, a távolabbi hozzátartozók. § § § — Harmadik életévüket betöltött, árva gyerekek kerülnek ide? — Ténylegesen árva alig van közöttük. De szüleik mégsincsenek. — Hogyhogy nem?— A leggyakoribb eset, hogy a többnyire züllött életmódot folytató szülők elhagyják őket, nem törődnek velük. Ilyenkor a gyermek érdeke egyszerűen megkívánja, hogy állami gondozásba kerüljön. — Az intézetben mi lesz a sorsuk? — Nálunk jó dolguk van, az állam sokat áldoz minden egyes neveltjére. Hatéves korukban a gyerekek iskolába kerülnek. Van, akit örökbe fogadnak, és újra megtalálja a családi élet melegét. — Sok az örökbefogadás? — A legtöbb gyereket csecsemőkorban fogadják örökbe, de azért nálunk is jelentkeznek érdeklődők. Persze, ez is nehéz kérdés, mert a többieknek fáj, ha látják, hogy pajtásuk papát, mamát, véglegesnek tűnő otthont talált. Mert a villamost, a trolibuszt bemutathatom nekik ábrán, ám a szülők vagy a nagyszülők fogalmát nem lehet szemléltetni. § i I Kérem az igazgatónőt,, mondaná el legelgondolkoztatóbb élményeinek egyikét. A rövidre nyírt, szőke, harmincon túli fiatalasszony különösebb tűnődés nélkül válaszol. — Mesélhetnék több esetet is, mert itt szinte minden nap történik valami megindító ... Nevelkedett nálunk például egy kerek arcú, aranyos kisfiú, a Peti. Ragaszkodott hozzám, kedveskedett, a maga módján mindig értésemre adta, hogy szeret. Tavaly jelentkezett az édesanyja, és úgy, ahogy volt, intézeti ruhában elvitte őt. Örültem, hogy rendbe jön a kisfiú élete. Aztán talán két hét sem telt el, és az asszony jött vissza a gyerekkel, mondván: ismét visszahozta, mert részeges férje nem szívleli... Peti piszkos volt, elhanyagolt, anyja helyett rám függesztette segélykérő tekintetét. Megmosdattam, megetettem, de nem vehettem öt vissza, mert időközben megszűnt az állami gondozása. Az asszonyt is megpróbáltam más belátásra bírni, de az csak azt hajtogatta, hogy a férje kinézi, nem szívleli Petit. A gyerek sírt, az asszony rimánkodott, én pedig tanácstalan voltam, hiszen bármennyire is szerettem volna, de egy újabb gyámhatósági eljárás megindításáig nem vehettem vissza a kisfiút. Amikor az asszony végül hosszas rábeszélés után mégis magával vitte Petit, én visszamentem a többi gyerek közé. Az egyik odaszaladt hozzám és megkérdezte: mikor jön értem az anyukám?... § § § Csecsemőotthonokban, nevelőotthonokban élnek azok a gyerekek, akiket a szüleik állami gondozásba adtak. Megdöbbentő adat, hogy az állami gondozott gyerekek kilencven százaléka élő szülők „árvája"! Mert a szülök, általában leányanyák, nem tudják, nem akarják, esetleg szégyellik fölnevelni gyereküket. A gyerek elhagyását, sorsának az állam gondjaira bízását nem bünteti törvény. • 17
