A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-20 / 51. szám
Ha/óvontatok egy Komáromot abrazo/o kőnyomaton sokkal, de ö irányította a vontatás felelősségteljes munkáját is. A vezető mindig olyan személy volt, aki ismerte a Duna minden szakaszát, forgóit, zátonyait, valamint folyási sebességét. A vontatást a Dunának hol az egyik, hol a másik partján végezték. Az átváltást, az „átvádolás" nehéz és bonyolult műveletét a folyó örvénylése befolyásolta, ami a hajósoknak, vontatógazdáknak és hajtóknak igen sok gondot okozott. Az említett művelet végrehajtása az állatokra is rendkívül nehéz feladatot rótt. A hajókat általában Bécsig, Regensburgig, sőt Ulmig is elvontatták. A gabonaszállító hajók hossza 4?—45 méter, szélessége 6—7,5 méter, merülése 1,5—2 méter, befogadóképessége pedig 2000—8000 mérő (1500—6000 métermázsa) gabona volt. A vontatógazdákat és hajtókát jól megfizették. A sikeres vontatóét után eladták a fölösleges lovakat, majd a hajón levő szétszedett szekereket összerakták és azokon A KOMÁROMI SZEKERESGAZDÁK A néphagyomány szerint Komárom (Komárno) őslakosságát, az ősi hajósnépet Ketel vezér a Kuma folyó vidékéről telepítette le Komáromban és környékén. Az itt letelepült őslakosság főleg halászattal és vadászattal foglalkozott. Földműveléssel és állattenyésztéssel csupán az adott lehetőségek között, mert abban az időben a csallóközi rónaságot teljesen víz borította. A Kuma folyó mellékéről idetelepült népet később mint hajóépítőket ismerték meg. A komáromi hajóácsok messze földön híresek voltak. A hajóipar fellendülésében igen nagy szerepe volt a vármegyét átszelő Duna folyónak. amelyet nemcsak utazási, kereskedelmi, hanem hadászati célokra is felhasználtak. A Duna folyó hadászati jelentőségét már a rómaiak is felismerték, és éppen ezért a partvonal tö6b pontján kisebb hajóépítő telepet létesítettek. A török hódoltság idején igen sok szerb hajós vándorolt Magyarországra, így Komáromba is. 1538-ban, amikor az a hir kelt szárnyra, hogy a török szultán Buda és Bécs elfoglalására gyűjti össze seregeit, a komáromi Duna-parton új, népes hajóács-telepeket létesítettek, ahoľ vizinaszádok építését kezdték meg, illetve a régiek kijavítását végezték. Szentkláray szerint a messze földön híres Kréta szigetéről több ezer hajós akart letelepedni Komáromban és a magyar hajóhad szolgálatába akart lépni. Mint ismeretes, a folyami hajókat a gőzgép feltalálása előtt vontatni kellett. A hajóvontatásra lovakat vagy ökröket használtak. A vontató állatok az erre a célra kitaposott és rendszeresen gondozott, a folyóval párhuzamosan haladó vontatóutakon haladtak. Abban az időben hajóvontató társaságok alakultak, s ezek még a kincstári hajóhad vontatását is vállalták. Ugyanezek a társaságok vontatták a gabonát és bort szállító hajókat is rendeltetési helyükre. A törökök hajóikat rendszerint a fogságban sínylődő keresztény rabokkal vonttatták. A 17. században már nemcsak rabokat alkalmaztak erre a nehéz munkára, hanem a Duna folyó mentén, hat mérföldön belül lakó községek lakosságát is berendelték. Persze, bőven mérte a török a hatmérföldet, sőt nemegyszer annak kétszeresét is. Talán ez volt a legnehezebb szolgálat a török hódoltság területén. (Dr. Baranyi József: Régi utazások Komárom vármegyében, 1928.) A komáromi szekeresgazdák büszkén vallották magukat a Komáromot alapító honfoglaló magyarok egyenes leszármazottainak. A szekeresgazdáknak ez az állítása. hogy ök a honfoglaló ősök utódai elfogadható, mivel több neves tudós és történész foglalt állást e tény mellett. Amint azt bevezetőben említettem, Ketel vezér volt az, aki Komárom őslakosságát ide telepítette. Ennek igazolását látjuk Anonymus, Béla király névtelen jegyzője „A magyarok tetteiről" című müvében, aki külön fejezetben foglalkozik Komárommal. Többek között a következőket írja: „Ketel vezér jó szolgálataiért nagy darab földet kapott Árpád vezértől, a Duna és a Vág folyók egyesülésénél." Komáromban és környékén számos honfoglaláskori lelet került napvilágra. Ezek a leletek is igazolni látszanak az említett hagyományt, másrészt pedig az írásos történelmet. Ezek közé sorolhatjuk a Dunaradvány (Radvaň nad Dunajom) község mellett feltárt zsitvatői, továbbá a Hetény (Chotin) és Naszvad (Nesvady) községek határában feltárt sírokat, amelyekben igen sok honfoglaláskori leletre bukkantak. A sírokban talált tárgyak bizonyságul szolgálnak arra, hogy őseink a honfoglalás idején telepedtek le ezen a vidéken. A szekeresgazdák fő foglalkozása a hajók vontatása volt, de fuvarozással is foglalkoztak. A későbbi időkben külön kiváltságokat élveztek: például a Dunából kifogott vizákat, tokot és más halféleségeket szállíthattak a bécsi, prágai, lengyel, német és francia királyi udvarokba és a püspöki konyhák részére. Arról, hogy mikor kezdtek a szekeresgazdák hajókat vontatni, nincsenek írásos feljegyzések, de feltehető, hogy a folyami hajózás megindulásától kezdve. A hajóvontatás fénykora a gabonakereskedelem fellendülésével vette kezdetét. A 18. és a 19. században a szekeresgazdáknak mintegy 200 vontatójuk volt Komáromban, de számuk a föidény alatt megkétszereződött. A hajókat karvastagságú kenderből font kötéllel vontatták, ennek egyik vége a hajónak az első harmadán felállított rúdhoz volt erősítve, a másik vége pedig a vontatólovak szerszámjáig ért s itt hurokban végződött. A vontatást a lovak párosával végezték. A lovak a folyó partján kitaposott és karbantartott vontatóúton haladtak, kissé oldalvást előre, úgyhogy az utolsó lópár a partmenti vízben gázolt. A hajóvontatás veszélyes foglalkozás volt, s ezért rendkívüli lélekjelenlétet, helyzetfelismerést és szakértelmet igényelt. A komáromi szekeresgazdák rokoni vagy baráti alapon alakítottak vontató csoportokat. Minden egyes csoportnak megvolt a maga vezetője. Ő tárgyalt a hajótulajdonoindultak hazafelé. Nem egy vontató társaság gazdagodott meg a hajók vontatásából. A szekeresgazdák általában reformátusok voltak, akik vallásuk miatt sokat szenvedtek. Hoffkicher várparancsnok például 1672-ben elvette a templomukat, iskoláikat lefoglaltatta, papjaikat pedig kitiltotta a városból. (Takáts Sándor: Lapok egy kisváros múltjából. Komárom, 1886. 92. old.) A komáromi református templom építését 1785-ben kezdték meg. A templom építéséhez szükséges faanyagot — vörösfenyőt — és egyéb faféleségeket Szerbiából hozták a szekeresgazdák. A hazától távoli utak átformáló hatással voltak a szekeresgazdákra és egész életükre. Lakóházaik is teljesen elütöttek a többi polgárság házaitól. A szekeresgazdák lakóházai magukon viselték a reneszánsz építészet elemeit. Egy évtizeddel ezelőtt még két ilyen lakóház volt Komáromban, mégpedig a Gazda utca 12. és a Chalúpka utca 5. szám alatt, de a városrendezés következtében már ezek is eltűntek. A város rohamos fejlődése lassan fátylat borít a múltra. A szekeresgazdák öltözéke díszes, festői volt. A sötétkék posztóból készült nadrágot, mellényt, dolmányt és mentét szépen fonott vitézkötések, fekete paszományok és ezüstgombok díszítették. A menteláncok csodálatos ötvözete elragadó volt. A szekeresgazdák megjelenését nagyban növelte az ezüstgombos, menteláncos, asztrahánprémes díszítés. A szekeresgazdákat a sok szenvedés és megpróbáltatás összeforrasztotta Komárom városával. De ugyanakkor kialakította bennük a közösségi és összetartozási szellemet is. Amikor csapás érte őket és mindenüket elveszítették, összefogva, egyesült erővel ismét talpraálltak. Ennek köszönhetik, hogy évszázadokon keresztül megőrizték zárt egységüket, amelyet a 19. század második felében meginduló gözhajózás, majd az első világháború és az azt követő időszak fellazított. A harmincas évek gazdasági válsága, majd az azt követő második világháború a szekeresgazdák sajátos életére is kihatással volt. A második világháborút követő évek pedig végleg megpecsételték sorsukat. Az 1945 utáni események teljesen megbontották zárt egységüket. A szekeresgazdák által űzött foglalkozási ág teljesen megszűnt a rohamosan előretörő műszaki fejlődés következtében, amely az élet minden területére behatolt. ANDRISKIN JÓZSEF ELEINK LAKHELYE László Gyula szokta emlegetni, hogy az árpádkori településeink szerkezetét megismerni-bemutatni akaró régész legalább olyan nehéz helyzetben van, mint az a történész, aki egy olyan oklevél tartalmát igyekszik megfejteni, amelynek csak egy-egy szótöredékét tudja itt-ott nagy nehezen kibetűzni. Hiszen ezidáig nem tártak föl egyetlen korabeli települést sem teljes egészében! Néhány ház, illetve házcsoport alapján pedig bajos teljes szerkezeti képet nyújtani! Ennek az áldatlan állapotnak gyökerei abban a tévhitben keresendők, amely szerint eleink sátorlakók lévén, lakhelyüknek nem sok nyoma maradhatott. Az újabb kutatások azonban e feltevés tarthatatlanságát bizonyítják, miután sorra kerülnek elő a magyarságnak tulajdonítható korai házmaradványok, csak éppen biztosan 10. századra keltezhető lakóházra vonatkozó nyomaink nincsenek. Többek között ezért is értékesek a nemrégiben Tatabányán előkerült maradványok, amelyeket Vékony Gábor, a budapesti egyetem régészeti tanszékének fiatal munkatársa ismertet a História 1980/3 számában. A feltárások leletmentésként indultak, mint — sajnos — a legtöbb ásatás. A terep igen gazdagnak bizonyult, hiszen a hatalmas kora-vaskori urnatemetőn kívül újkökori és kelta leletek is előkerültek. Később pedig egy 10. századra datálható házmaradvány, valamint karámnak tekinthető körárok került napvilágra. Maradjunk ez utóbbi leletegyüttesnél s nézzük meg. milyen tanulságok vonhatók le belőle. A 4X 3 m-es, kissé földbe süllyesztett házból bizony túl sok nem maradt meg; de annyi igen, hogy néprajzi párhuzamok segítségével már meg lehessem kísérelni helyreállítását. A szerző közöl is egy ágasfás, vesszőből font, felmenő falú házrekonstrukciót. Kár, hogy nem mellékeli hozzá az ásatáson készült helyszínrajzot {vagy fényképet), amiből az olvasó megláthatná, milyen morzsákból kell a régésznek valami emberközelebbit „újraalkotni". A házban talált edénytöredékek alapján a leletegyüttes biztosan a 10. századra keltezhető, s a gyakori lócsontok miatt (amelyek szláv telepeken nem fordulnak elő) a honfoglalók hagyatékának tekinthetők. A szerző ezen belül a honfoglalókhoz csatlakozott kabaroknak tulajdonítja a házat, ami — ha továbbgondoljuk — azt jelenti, hogy 10. századi magyar lakóházat továbbra sem ismerünk. Persze valójában „honfoglaló őseink" hagyatékáról van szó, s itt fölbukkan egy újabb probléma: a honfoglalók régészeti emlékei törzsek (i/l. csatlakozott néptöredékek) szerinti lebontásának nehézsége. Ezt a húrt persze csak megpendíteni lehet, a kérdés pontos megválaszolása még rengeteg régészeti aprómunkát igényel. LISZKA JÓZSEF 18
