A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-20 / 51. szám

Egy-egy mű olvasása közben olykor valóban meglepő és meghökkentő, a témától látszólag független kérdések jutnak az ember eszébe; olyan kérdések is, amelyeket a szerző vagy az olvasó esetleg provokatívnak vélhet. Tözsér Árpád második tanulmánykötetét — a Szavak barlangjában-X — lapozgatva volt ilyen kérdésem nem is egy. Itt van például a legérdekesebb (s egyben a legprovokatívabb): a két műfajban is tevékeny Tözsér számára mi az elsődleges: a versírás vagy pedig a műelemzés? Tíz esztendővel ezelőtt, az Érintések versei írásának idején kevésbé lehetett volna létjogosult az effajta kérdés; a költő Tözsér aktivitását és folyamatos jelenlétét időnként egy-egy közreadott vers bizonyította, s az ez idő tájt napvilágot látott kritikáit, publicisztikai írásait és elemzéseit joggal vélhettük egy másodlagos — a költőihez viszonyítva mindenképpen annak számító — tevékenység termékeinek. Mára kissé bonyolultabb lett ez a képlet. Jóllehet Tözsér sosem volt termékeny költő, mégis feltűnő, hogy az utóbbi időben szinte alig publikál új verseket. Alkotói válság jele volna ez? Vagy talán az ihletforrás kiapadásának a következménye? Nehéz lenne megmondani. Mindenesetre tény, hogy az esztéta Tözsér jóval gyakrabban szólal meg mostanság mint a költő Tözsér, s ebből a kívülálló óhatatlanul arra következtet, hogy Tözsér Árpád számára az „esztétikum keresése" fontosabb lett az „esztétikum teremtésénél". Korántsem szokatlan dolog az ilyesmi, ezt rögtön hozzátenném. A művészként és esztétaként is tevékeny alkotókkal gyakran megesik, hogy a kétféle tevékenységet nem képesek egyensúlyban tartani, ezáltal fokozatosan megszűnik egyéniségük ambivalens jellege. A csehszlovákiai magyar irodalomban — hogy csak a legkirívóbb esetet említsem — Bábi Tiborral történt meg ez. Mélyrehatóbb elemzés híján csak sejthetjük az okát; valószínűnek látszik, hogy Bábi felismerte: költőként már nem tud újat mondani a világról, de mivel lételeme volt (és maradt) az irodalom, kiváltképp pedig a költészet, szükségét érezte, hogy esztétaként továbbra is a vonzáskörében éljen. Tőzsérrel — véleményem szerint — kissé másképp áll a dolog, s költészete forrásának elapadását sem tekinthetjük véglegesnek, megmásíthatatlan ténynek. Mégsem teljesen véletlen azonban, hogy együtt emlegetem őket. Alkatilag ugyanis feltűnően hasonlítanak egymásra: mindketten a törvénykezők, az ítéletmondók fajtájából valók; Tözsér ugyanúgy mint Bábi szenvedélyes költészetpárti; esztétikai műveltség dolgában bajos lenne rangsorolni őket: tudásuk lenyűgöző, módszereik alkalmazásában egyaránt határozottak, következetesek és — elfogultak. S hogy mindezek ellenére szinte egyfolytában vitában álltak egymással (a most tárgyalt kötetből is hozhatnék erre néhány példát), az elsősorban különböző ízlésükkel magyarázható. (Bábi például nem lelkesedett az avantgardista költőkért, noha jól ismerte verseiket.)

Nézeteltérésük egyik további forrása érzésem szerint az, hogy különbözőképpen vélekednek az etikai illetve esztétikai kritériumok szerepéről a műalkotások elbírálásában; kissé szimplifikálva a dolgot — de a lényeget megőrizve — azt is mondhatnám, hogy Bábi az etikai szempontokat, Tözsér viszont az esztétikai szempontokat tartja elsődlegeseknek. Ez rendszerint — bár nem szükségszerűen — eltérő értékítéleteket eredményez.

Iá

AZ ESZTÉTIKUM KERESÉSE

(Tözsér Árpád: Szavak barlangjában)

Kétségtelen, hogy a „Bábi-féle" módszernek régebbi hagyományai vannak a mi tájainkon, s híveinek száma is jóval nagyobb, már csak azért is, mert alkalmazása közben nem kell a müítésznek lépten-nyomon bizonygatnia esztétikai ismereteit, s ez — látszólag — megkönnyíti a dolgát. E módszer alkalmazói rendszerint a mondanivaló elemzésére és felmutatására összpontosítanak, a formára vonatkozó kérdéseket pedig futólag érintik csupán. Bábi e tekintetben sokkal alaposabb, ezért sem lehet őt egy sorba állítani azokkal, akikről az „ellentábor" képviselője, a szövegközpontú kritika híve és védelmezője, Tözsér joggal írja a következőket: „Kritikusaink, de még inkább kritikát író íróink, költőink többnyire nem tudtak és nem tudnak felülemelkedni a kritikának azon az impresszionista formáján, amelynek legfőbb ismérve, hogy benne a kritikus önmagát t$szi meg mértéknek." Az ilyen kritikus, pusztán szimpátia alapján könnyedén osztogat babérokat olyanoknak is, akik erre méltatlanok. Bábit mindettől sok esetben megóvta az esztétikai kérdésekben való jártassága és irodalmi műveltsége, de mint minden kritikusnak, neki is voltak tévedései.

Tözsér a szövegközpontú kritika híve, az esztétikai kritériumok elsődleges voltát hangsúlyozó irodalmár. Kritikai módszerében ez úgy nyilvánul meg, hogy minden, általa fölöslegesnek vélt dolgot félretéve az irodalmi szöveget elemezi legelébb, s miután a formai kérdésekkel végzett, veszi szemügyre közelebbről is a műalkotás és valóság kapcsolatát. Ennek a módszernek vitathatatlan előnye, hogy segítségével idejében tettenérhető a dilettantizmus, s kimutatható a hiányos irodalmi műveltség. Hátránya viszont, hogy a műalkotás születésének körülményeiről és az írót alkotásra, cselekvésre serkentő etikai kényszerről jóformán semmit sem derít ki. Az ebből fakadó hiányérzetünkért aligha kárpótol bennünket a gondos — helyenként már fárasztóan részletes — szövegelemzés. Mind a pozitívumokra, mind pedig

LACZA TIHAMÉR

a negatívumokra jócskán találni példát Tözsémek A valóság esztétikumértéke a szlovákiai magyar költészet három fejezetében című terjedelmes tanulmányában, amelyet három — korábban önálló — írásából állított össze, méghozzá „azzal a céllal, hogy egymás mellett és egymást erősítve mutassák: a szlovákiai magyar költők különböző korokban hogyan közelítették meg közelebbi és távolabbi környezetüket, a szlovákiai magyar társadalmat s a világot". A szándék tiszteletre méltó, az eredmény azonban felemás. Kezdeném azzal, hogy „a szlovákiai magyar költők" emlegetése ebben a kontextusban azt sugallja, mintha Tözsér vizsgálódása költészetünk egészére kiterjedne, beleértve természetesen a két háború közötti szlovenszkói magyar lírát is. Erről azonban szó sincs, hiszen csak Forbáthról, Ozsvaldról. Zs. Nagyról és Gál Sándorról, valamint az Egyszemű éjszaka nemzedékének tagjairól beszél. Őszintén megvallva, szerintem semmi nem indokolta a három írás egymás mellé állítását és új cím alatti ismételt megjelentetését. Sokkal hasznosabbnak tartottam volna, ha a szóbanforgó költőket — természetesen Forbáthot nem számítva — az eredeti tanulmányok közreadása óta eltelt idő alatt is nyomon követte volna, s megfigyeléseit beépítette volna ezekbe az írásokba. így furcsa módon 1980-ban ismét arról kell olvasnom, mi foglalkoztatta Ozsvaldot, Zs. Nagyot és Gál Sándort a hatvanas években, mi jellemezte indulásuk idején — a hatvanas évek végén — Varga Imréék és Tóth Lászlóék nemzedékét, miközben tudom, hogy azóta mindnyájan új versekkel, új kötetekkel jelentkeztek.

A szövegközpontú kritika módszereiben rejlő buktatókat jól érzékelteti a Szimbólum és szimbolizmus című „vitairat" is. Adva van egy nem különösen jelentős vers — a jelen esetben Varga Imre Bércbálvány című költeménye. Bábi néhány vitatható megjegyzéssel illeti, erre Tözsér beindítja a szövegközpontú elemzés gépezetét, s számtalan kitérővel eljut a végeredményhez: Varga Imre — annak ellenére, hogy szívesen alkalmaz szimbólumokat — nem szimbolista költő. A konklúzió helyességében nem kételkedem, csak éppen nem lelem a bizonyítási eljárás körülményességének a magyarázatát.

Tözsér nyíltan hirdeti, hogy csak a szövegközpontú műelemzésnek van helye és szerepe irodalmunkban, az impressziók alapján megfogalmazott véleményekkel nem sokat lehet kezdeni. Ez így, érzésem szerint, túlságosan is sarkított megállapítás. Természetesen tudom, hogy az irodalom tisztaságának megőrzésében alapvető fontosságú szerepe van az objektivitásra törő szövegkritikának, ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy az ilyen kritika rendszerint nem alkalmas a közvetítő funkció betöltésére. Márpedig az író és az olvasó közötti kapcsolat elmélyítésében nem kis részt vállalhat a kritikus, feltéve persze, hogy szót ért olvasóival. Éppen ezért én nem becsülném le a „napi kritika" jelentőségét, kivált manapság, amikor lépten-nyomon mindenki az időhiányra panaszkodik.

Tözsér Árpád legújabb kötetében a szó valódi értelmében vett kritikát csak keveset találni, ezek azonban a műfaj mintadarabjainak tekinthetők. (Hiányérzetem legföljebb csupán az Indulatos megismerés olvasása közben volt.)

A kötet gerincét — meglepő módon — a műfordítás kérdéseivel kapcsolatos írások, valamint a cseh és a szlovák költészet néhány kiemelkedő egyéniségét bemutató tanulmányok alkotják. A Problémák a népköltészet fordítása körül című dolgozatát — témájának kissé ezoterikus volta ellenére is — nagy érdeklődéssel olvastam. Véleményem szerint ez az írás komoly visszhangra számíthat az egész magyar nyelvterületen — amit minden bizonnyal megkönnyít az a körülmény is, hogy a közelmúltban a Tiszatáj hasábjain is napvilágot látott.

Rám a legnagyobb hatást azonban a kötet címadó tanulmánya tette, amely meglepő biztonsággal és felkészültséggel kalauzolja végig az olvasót Vladimír Holan költészetében. Formáját tekintve szabályos esszének mondanám, s ezt most azért kívánom hangsúlyozni, mert a kötet írásainak zöme meglehetősen szabálytalan szerkezetű, ami persze nem okvetlenül negatívum, mégis egyfajta alkotói dekoncentráltságot sejtet. A holani pálya ívét megrajzoló remek esszé mellett bizony szinte eltörpül A titok költői című dolgozat (amelyben Jan Zahradníček mellett ismételten szó esik Vladimír Holanról), s csupán azt lehetne a mentségére felhozni, hogy nyolc esztendővel korábban íródott.

Egy írás erejéig — mondhatnám azt is: rendhagyó módon — a széppróza is felbukkan a kötetben, nevezetesen az A regény útjai című esszében, amely — kissé megtévesztő címével ellentétben — azonban mégsem a regény útjait jelöli ki egy fiktiv térképen, hanem Csingiz Ajtmatov két regényét veszi közelebbről szemügyre. Az persze igaz, hogy fel-felbukkannak az írásban a próza legkiválóbb képviselőire — Defoe-ra, Joyce-ra, Asturiasra, Márquezre — vonatkozó utalások, mindez azonban csupán jelzésszerű, nem teszi teljesebbé az Ajtmatov-regények — egyébként rendkívül körültekintő — elemzését.

A kötet utolsó három írása eredetileg vitacikknek készült. (A Hagyomány és nyitottság egy esztendeje a Hétben látott napvilágot, az emlékezetes költészet-vita egyik hozzászólásaként.) Nincs azonban tudomásom róla, hogy bármelyikkel is vitába szálltak volna, esetleg valahol hivatkoztak volna az ezekben az írásokban kifejtett gondolatokra, javaslatokra. Úgy látszik, egyre inkább elkényelmesedünk. Valamikor elegendő volt egyetlen, kissé problematikusabb cikk, hogy felborzolódjanak a kedélyek, manapság viszont egy szenvedélyektől fűtött könyv sem képes ugyanerre. Őszintén remélem, hogy ez a — fogyatékosságai ellenére is — fontos és hasznos Tőzsér-kötet rácáfol fenti kijelentésemre.