A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-20 / 51. szám
A Valahányszor arról hallok valakit elmél' kedni, mi mindenre képesek rábírni a nők a a férfiakat, mindig Harry Harwey és a hegyes orrú kis majma jut az eszembe. Saját tapasztalatomból aligha tudnék önöknek erről bármit is elmondani; tudják,a xilofonjátékos életében nincs semmi romantika. Ötéves korom óta verem naphosszat a xilofon paliszanderfa lapocskáit. Meglett férfi vagyok, mégis szüntelenül az az érzésem, hogy apám ott áll a hátam mögött, és leken egy nyaklevest, ha melléütök. Apám ugyanis eredetileg zongoraművész volt, és nagy jövőt jósoltak neki, azt mondják, a konzervatórium növendékei közül senki sem játszotta olyan érzéssel Chopint, mint ő. Volt néhány sikeres hangversenykörútja is, de aztán rákapott az italra, és elvesztette ujjainak érzékenységét ; szó sem lehetett róla többé, hogy Chopin Noctume-jével vagy Impromptujével megpróbálkozzék, (gy hát külvárosi zenetanárként fejezte be pályafutását, haragudott az egész világra, és ehhez mérten ivott is. Amikor megszülettem, állítólag megesküdőtt, hogy helyette is nekem kell learatnom minden dicsőséget, épp ezért nem bíz engem a konzervatórium begyöpösödött fejű tanáraira. Az volt ugyanis a rögeszméje, hogy egykori tanárai tették szerencsétlenné. Néha, mikor este részegen hazatántorgott, leroskadt a zongoraszékre, és azt kiabálta, most majd megmutatja a világnak, micsoda remek zongorista ő még most is. És veszettül verni kezdte a billentyűket, behunyt szemmel, habzó szájjal vad futamokat és káprázatos variációkat játszott, s az embernek megállt az esze, hogy maradhatott meg püffedt ujjaiban ekkora fürgeség. Csak hát ez már érzés és lélek nélküli gépies bravúr volt. S erre akart engem már ötéves koromban befogni. Az ujjaim még túl aprók voltak a zongora billentyűihez, de apámnak ez sem szegte kedvét, azt mondta, sebaj, egyelőre jó lesz a xilofon is. S ezzel kezdetét vette az én mindennapos robotom. Hétévesen már csodagyerekként léptem föl. A közönség el volt ragadtatva, a koncertjeimre minden jegy elkelt, apám otthagyta a zeneiskolát, és felcsapott impreszszáriónak. A zongoráról többé nem esett szó, nyolcéves koromtól fogva nekem kellett eltartanom az egész családot. Jártuk a világot, minden lehető és lehetetlen varieté és mulató színpadán felléptem, este játszottam, nappal gyakoroltam. Apám rávetette magát a zeneszerzésre: ha valahol egy népszerű operát hallott, nyomban átdolgozta xilofonra. Játszottam Rossini-, Auber-, Lortzingegyveleget, Verdit, Gounod-t, Nicolait, Bizet-t; a szerző nem számított, csak az volt a fontos, hogy hangzatos virtuóz átirat legyen, csupa prestissimo. Apám átiratai nem voltak könnyűk, azt akarta, hogy minél jobban érvényesüljön bravúros technikám; olykor úgy ontotta a kottapapirra a hangjegyeket, mint ahogy a zongora billentyűi peregtek részeg ujjai alatt. Aztán ott állt a hátam mögött, és ha egyetlenegy hangot kihagytam, már csattant is a nyakleves. Előfordult, hogy fél évig vagy akár egy évig is gyakoroltam egy-egy ilyen egyveleget, s már olyan gépies biztonsággal játszottam, ahogy a zenegép hengere forog. Igaz, néhány év múltán elismert művész lettem, a kritika is méltatta tudásomat, / A xilofonjátékos elbeszélése s a varieték és cirkuszok igazgatói valósággal marakodtak értem. De aztán egyszeriben — már csaknem betöltöttem a huszonötödik életévemet — lanyhulni kezdett irántam az érdeklődés. Feltűnt egy új xilofonjátékos, egy lengyel lány. Julia Sandrowskának hívták. Ugyanolyan jól játszott, mint én, és ráadásul rendkívül csinos volt. Egyszóval nagyobb attrakciónak számított, mint én, és a leghíresebb varietészínpadok ettől fogva öt részesítették előnyben. Apám dúlt-fúit, hogy ez a nöszemély elveszi a kenyerünket, aztán egy nap fölkerekedett, és elutazott, hogy meghallgassa a játékát. Három nappal tovább maradt, mint megígérte. Már aggódtunk, hogy valahol leitta magát, és netán baj érte, de épségben hazatért, és csodák csodájára szinjózan volt. Sőt diadalittas. — Bármennyire is tönkretettem az életemet — jelentette ki, amint belépett —, ezúttal olyasmit vittem véghez, ami nemcsak mint zenésznek, hanem mint apának is a becsületemre válik. Julia Sandrowska utolérhetetlen xilofonjátékos, így hát, édes fiam, számunkra nem marad más megoldás, mint az, amit már nyélbe ütöttem: elveszed feleségül. Négykezest fogtok játszani, és ezzel egész életetekre biztosítjátok a megélhetéseteket. Most pedig lódulj, és játszd el nekem a Rigolettót — fogadni mernék, hogy ez alatt a három nap alatt a xilofon közelébe se mentél. Nem szánhattam szembe apám akaratával. A két apa elhatározásából Julia Sandrowska a feleségem lett, és xilofonjának immár egész hátralevő életemben az enyém mellett lesz a helye. Az összjáték még igényesebb, mint a szóló, így hát nyolc-tíz órát gyakoroltunk naponta. Ki van függesztve a falra a teljes repertoárunk, és azt mindennap EDUARD BASS végigjátsszuk, egyik számot a másik után: operanyitányokat, indulókat, egyvelegeket, variációkat és fantáziákat. Műsorunkban szerepelt a Traviata, a Zampa, A sevillai borbély, a Carmen, az Ördög Róbert, a Cár és ács. a Rigoletto, a Pillangókisasszony, az Aida, a Parasztbecsület, itt-ott egy koncertdarab, népdal, népszerű sláger, reggel héttől délig, és déltől csaknem estig gyakoroltunk. Olyasvalami ez, mintha milliónyi kihunyó szikrából kellene összeállítanunk egy képet, vagyis minden hangnak század másodpercnyi pontossággal kell összecsengenie. Huszonkét éve vagyunk házasok, de még egyetlenegy fellépésünkön sem fordult elő, hogy bármit is elhibáztunk volna, vagy csak egyetlenegyszer is melléütöttünk volna. Csakhogy ez egész embert kíván, az embernek az egész életét rá kell áldoznia, soha nem eshet ki a gyakorlatból, soha nem gondolhat semmi másra, nem élhet semmi másért. Hogy is juthatott volna eszünkbe, hogy gyermekeink legyenek, az lett volna a vesztünk. Kezdetben azt mondtuk, hűsz évig ki kell bírnunk, aztán valahol vidéken veszünk magunknak egy takaros kis házat, és ott éldegélünk majd csendesen, senkitől sem háborgatva. A házat valóban megvettük, szép, lakályos villa egy patak partján, öreg fűzfák árnyékában. Azt mondják, a patakban temérdek a pisztráng. és rákot is lehet fogni benne, a villa kertjében ősszel rengeteg a gyümölcs, alma. körte, dió. A mogyoróra rájámak az erdőből a mókusok. Azt is mondják, csodaszép ott a tavasz, minden csupa virág, és télen is kellemes ott az élet. De mit ér mindez, ha már képtelenek vagyunk elszakadni ettől a négykezes rabszolgaságtól; miféle tavasz, mikor vár ránk A portiéi néma, miféle nyár, mikor itt van a Norma meg a Tosca és* A trubadúr, miféle ősz — Lammermoori Lucia és Álarcosbál. Néha már szinte gyűlölöm ezt az életet. Egy egész életen át állni, mint két mosónő a teknő mellett, mondogatom magamban. De még annál is rosszabb, mert a mosónők legalább beszélgethetnek, kiegyenesíthetik olykor a derekukat, nem hajtja őket semmiféle presto, sem vivace. Egyszóval, az embert néha elfogja a keserűség. Csakhogy ha már egyszer szert tettünk erre a tökéletes technikára, erre a gyakorlatra, nem dobhatjuk csak úgy oda, nem tehetjük tönkre, nem semmisíthetjük meg! Végtére is ez a tökély már nem a miénk, csak a gondjainkra bízatott, s nekünk ápolnunk kell, míg bele nem pusztulunk. És közben nincs mikor élnünk. Csak egyegy futó pillantást vethetek az életre, hogy meglássam vagy meghalljam, milyen is hát voltaképpen. Kerítésen csimpaszkodó sihedernek érzem magam, akinek egy-egy pillanatra sikerül meglátnia a túlsó oldalon zajló életet, a pályán száguldozó atlétatestü férfiakat, a napfényben pattogó labdát. Csak így lopva tudok meg egyet s mást — ebédszünetben a könyvekből, este a kulisszák mögött folytatott beszélgetésekből. Bizonyára csodálatos dolgok történnek ott a túlsó oldalon ; hadd említem meg csak úgy kapáéból A három testőrt vagy például Balzacot. És még mennyi mindent tudnak a teljes életet élő emberek, azok, akiket a sors nem tett a Faust-variációk rabszolgájává! Tőlük sok igazi bölcsességet tudhat meg az ember. Ilyen az is, amelyet az a bizonyos Harry Harwey mondott el nekem. Ha nem untatom önöket, elmondom Harry Harwey igaz történetét, úgy ahogy tőle magától hallottam. Azon a napon a müncheni gyors tele volt artistákkal. A hónap utolsó napja lévén, mindenki új állomáshelyére igyekezett. Lipcséből, Drezdából, Prágából, Nürnbergből dél felé özönlöttek a varieték csillagai, egy részük Münchenben maradt, mások utaztak tovább. Olyanok is akadtak, akik Münchenben szálltak fel, hogy Svájc és Olaszország felé vegyék útjukat, amerikai szabású öltönyt viselő férfiak, és többé-kevésbé feltűnően kifestett nők. A repülő Sanpietrók családja egy egész fülkét elfoglalt; a szomszédos kupéban a The 6 Barrows ugrócsoport fészkelte be magát; aztán egy vegyes társaság következett — egy füttyművész, két táncosnő, egy láncszaggató herkulesember, zuhanó Max a Max and Evelyne kettősből (partnernője egy dél-amerikai nagykereskedő költségén hálókocsiban utazott); a hatodik ülésen Harry Harwey helyezkedett el. Szép, tökéletesen arányos testalkatú, szőke férfi volt, a makkegészséges emberek kiegyensúlyozott tekintetével nézett a világba. Az ajtó melletti sarokban kényelmes helye volt, de egyelőre nem volt kedve leülni. A vasúti kocsi folyosóján őgyelgett, és sűrűn tekingetett a negyedik kupé felé. Abban is csupa artista ült, ám Harwey tekintetét kizárólag egy meghökkentően merész árnyalatú kénsárga női kalap vonzotta; tulajdonosa ferdén illesztette a fejére, beárnyékolta az arcát, s csak gyönyörű nefelejcskék, rendkívül meleg fényű szeme ragyogott ki alóla. A szempár és a kalapka egy hihetetlenül lenge zöld és kék fátyolhalmaz fölött látszott lebegni, amelyből csupán két piros szattyáncipellö kandikált ki. A kalap, a kék szempár, a fátylak és a cipellő elragadó pasztellképpé olvadt össze; s mindezt együtt Mademoiselle Louise Printemps-nak hívták. Szakmai körökben ez a külső éppúgy jellemezhetett egy balett-táncosnőt, mint egy papagájidomítónöt. A valóság még ennél is lesújtóbb volt: harmonika. Persze Louise hatszógletes kis zeneszerszáma a jtangszerkészités remeke volt, szinte játékszer, épp az ö törékeny kis kezéhez illő, mindamellett mennyei muzsika áradt belőle, de képes volt mennydörögni is, mintha vas és acél csapott volna össze egymással a fémek viadalában. Elragadó volt — de mégiscsak harmonika. És ez a harmonikaszó már harmadik este hallatszott be Harry Harwey öltözőjébe. Háromszor lépett már fel Louise Printemps-nal közös műsorban. A lány sosem tartózkodott a színházban, úgyhogy jóformán nem is találkoztak. S mégis minden este látta, napról napra tudomásul kellett vennie a jelenlétét. Louise miután végzett a színpadon, az igazgatói páholyban tűnt fel. Harwey mindennap meggyőződhetett a jelenlétéről a függöny kémlelönyilásán át. A lány a páholy hátterébe húzódott, tekintete közönyösen siklott végig a nézőtér számára látható szakaszán. De abban a pillanatban, amint Harwey trombitaharsogás és cintányérzengés közepette megjelent a színpadon, a sárga kalap a páholy legszélén termett, közvetlenül a rivalda fényének rávetödő sugarában. Kilenc perccel később, mikor Harwey legmerészebb ugrása előtt megperdültek a dobok, Harry egy pillantást vetett a páholy felé, tekintetével felfogta és pillái közé zárta a két kéken lobogó lángocskát, elrugaszkodott, és hármas szaltóval ért földet. Aztán felharsant a tus, feldübörgött a taps, és Harry sietett meghajolni a páholy felé — ám a páholy üres volt. ffolytatjuk) 10
