A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-20 / 51. szám
Bemutatkozom... Schreiber István Harminchárom éves vagyok, sok éve a CSEMADOK buzitai helyi szervezetének és mintegy 24 éve vezetőségének tagja. Amióta csak emlékezem, mindig is fontos feladatnak tekintettem a magyar kultúra ügyének szolgálatát. Nem is csoda, hiszen gyermekkoromtól az irodalom, a történelem és az olvasás mellett a zene tette teljesebbé az életemet. Szülőfalum, Buzita (Buzica) kb. 1200 lakosú község a Kassa-vidéki (Košice-vidiek) járásban. Egyre inkább szükségét éreztük, hogy mint igazgatási alközpont kulturális téren is vezető szerepet játsszon vonzási körében. A műszakilag fejlett, modern társadalmi életben az embereknek napi munkájuk után szükségük van kikapcsolódásra. A legtöbb emberben él az önmegvalósítás, az amatőr művészeti tevékenység vágya. Erre kitűnő lehetőséget nyújt a karéneklés. Nem véletlen tehát, hogy a helyi szervezet vezetősége úgy határozott, felújítja az énekkart a községben, mivel Buzitán a negyvenes években már működött dalárda. A vegyeskar A kórus — kezdetben női karként — 1974. december 4-én alakult meg, s ennek vezetésével engem bíztak meg. Ekkor már látogattam a Népművelési Intézet kórusvezetöi tanfolyamát. A kórus néhány hónap múlva a férfiak bevonásával vegyeskarrá alakult át. Ha igaz, hogy minden kezdet nehéz, akkor — tapasztalataim szerint — a folytatás sem könnyű. Az énekkar fennállása alatt ötvenegynéhány alkalommal szerepelt, de fejlődésében hátráltatja, hogy nehéz megfelelő számban jó hangú, lelkes énekest találni. Az egyes szólamok létszámbeli feltöltésének problémái évek óta gondot okoznak. Jelenleg átlagosan 30—35 tagja van a kórusnak, de évente öt-hat ember mindig távozik, s helyükbe újak jönnek. Nős vagyok, két gyermek — Emőke és Zsolti — apja. Feleségem vezeti az énekkar krónikáját, és nemcsak megértője, de támogatója is munkámnak, „közös" ügyünknek. Szükség van egymás támogatására, a kölcsönös megbecsülésre és szeretetre. Főleg akkor esik jól a biztató szó, ha nehéz, sikertelen próbák után vagy a tagok nemtörődömsége miatt borúlátó hangulat kerít hatalmába. És ami a legrosszabb; látni, hogy sokan félrehúzódnak, pedig tehetségük is és idejük is lenne az énekkari munkára. A középkorosztályú emberek jó részére amúgy is a törtetés, a vagyonszerzés, a pozícióhajsza a jellemző. Ezekben a dolgokban egyoldalúságot látok, a túlzott anyagiasság pedig rossz útra vezet. Azért így is sikerül mindig újabb és újabb embereket megnyerni, egyiket könnyebben, a másikat nehezebben. Természetes, hogy vannak a dolognak pozitív oldalai is. A CSEMADOK helyi szervezetének ülésein rendszeresen foglalkozik az énekkar problémáival, a felmerült nehézségekkel, és lehetőségeikhez mérten anyagi támogatásban is részesít minket, akárcsak a helyi nemzeti bizottság, valamint a Május 1 Efsz, melynek elnöke id. Vajányi László nagy megértést tanúsít a kórus munkája és problémái iránt. A szövetkezet nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is igyekszik támogatni (pl. a formaruha megvásárlásában vagy az utazási költségek fedezésében stb.). Az énekkar fenntartási, anyagi kérdéseinek rendezését társvezetőként Török Imre, a helyi szervezet vezetőségi tagja intézi önzetlenül, lelkesen és mondhatom, idáig sikerrel. A jövőre nézve bizakodással tölt el, hogy a helyi gazdálkodás újonnan kinevezett igazgatója, Boda Ferenc, a CSEMADOK járási bizottságának volt titkára, a kultúra lelkes és aktív terjesztője meggyőződésem szerint a lehető legnagyobb mértékben támogatni fogja az énekkart, mint a község első számú és legfontosabb kulturális csoportját. A jövő évi feladatok: elsősorban is olyan eredményesen dolgozni, szerepelni a selejtezőkön, hogy eljussunk Galántára, a következő Kodály-napokra. Ez a célkitűzés az, ami még lelkesebb munkára, magasabb művészi színvonal elérésére serkenti az énekkar tagjait. Bár nem mindig mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, sikerek és hullámvölgyek váltakoznak az együttes életében, mégis úgy érzem és vallom, hogy érdemes dolgozni, fáradozni az anyanyelvi kultúra ápolásán, fejlesztésén, terjesztésén — minden ponton. Tevékenységemről természetesen tudnak nemcsak községünkben, illetve környékén, hanem a munkahelyemen, a kassai Nehézgépipari Vállalatnál is, ahol gépésztechnikusként dolgozom. Közvetlen munkatársaim szinte kivétel nélkül elismerik az énekkari kultúra fejlesztésére irányuló fáradozásaimat, és ha csak tehetik, megtekintik kórusunk műsorát. Örülök, hogy ilyen kollégákkal vagyok körülvéve. A zene,, azt hiszem, mindenkinek s így nekem is az öröm forrása. Ha az emberek jókedvűen és felszabadultan énekelnek, ez végső fokon örömet jelent a szereplőknek s mélyreható zenei élményt nyújt a közönségnek. SCHREIBER ISTVÁN Az idei FÁBRYNAPOK tanulságai Minden évben várakozás előzi meg a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokat. És ezen nem is lehet csodálkozni. A stószi remete halála után kilépett a „remete" sorból, műveivel elindult meghódítani a szíveket és az értelmet. Fábry Zoltán neve ma már az egész magyar nyelvterületen ismert, könyvei egyre népszerűbbek határokon innen és túl. A stószi őrző már életében hódított műveivel. Emlékszem, hetvenedik születésnapján már európai mércével mérték, hadd tegyem hozzá, hogy teljes elfogultság nélkül. Stósz és Európa. Stósz és a világ. Valahogy így álltak össze a fogalmak életéről, illetve életművéről. S nem hallgattuk el, mert az igazságnak ártottunk volna vele, hogy Fábry Zoltán a haladó szellem őrzője és kisugárzója volt a Magyar Tanácsköztársaság romjaira épült Horthy-Magyarország esztendeiben. Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre jelentősebb Fábry a magyar nyelvterületen és egész Közép-Délkelet-Európában. Ezt ismerték föl szövetségünk központi és kassai IKošice) tisztségviselői, amikor úgy döntöttek, hogy évről évre Fábry Zoltán nevéhez kapcsolódó irodalmi és kulturális eseménysorozatot indítanak. Az idén kilencedszer rendezték meg a kulturális napokat, s gazdagabb programmal, mint az előző évben. író-olvasó találkozókat szerveztek a Kassával szomszédos járások községeiben, s a Harmadvirágzás irodalmi vetélkedő országos döntőjét a kassai Thália Színházban rendezték meg. Egész évben zarándokhely Stósz. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok előestéjén meg különösen az. Közelről és távolról érkeznek Stószra a diákokkal zsúfolt autóbuszok, a tanulók kegyelettel akarnak adózni az író emlékének. Ilyenkor elözönlik a vendégek a Fábry-házat, megcsodálják a hétezer kötetes könyvtárat, bejegyzik nevüket az emlékkönyvbe, részt vesznek a koszorúzási ünnepségen a szülőház előtt és a temetőben. Én magam Szepsiben (Moldava nad Bodvou) kapaszkodtam fel egy tanulókkal Stószra tartó autóbuszra. És ismerős pedagógusokkal találkoztam. A tornai (Túrna nad Bodvou) általános iskola tanulói és tanítói igyekeztek a koszorúzási ünnepségre. Az igazgató, Szalacsy József, régi barátom, volt osztálytársam a pedagógiai gimnáziumból. — Minden évben elmegyünk Stószra — mondja Szalacsy József. — Számolunk a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokkal. Mi. az iskola pedagógusai és a tanulók kötelességünknek érezzük a tisztelgő fejhajtást nagy írónk emléke előtt. Délelőtt Duba Gyula látogatott el iskolánkba. Emlékezetes találkozásunk volt vele. Az idén is sokan állták körül Fábry Zoltán sírját Nem számított a hideg csípős szél, a havas, csúszós út. A stószi fenyvesek alatt melegedett a szív, forrósodott a lélek. A CSE-6
